Pápai Közlöny – XIX. évfolyam – 1909.

1909-11-21 / 47. szám

kiutalását azzal a megszorítással, hogy a tisztviselők fizetése rendezendő, még pedig visszamenőleg 1909. ja­nuár 1 re. (Igy is történt. Szerh.) Hogy a tisztviselők fizetése mégis egyöntetűen legyen rendezve, direc­tiva volna adandó a rend. tan. vá rosok polgármesterei által megállapi tott fizetési táblázattal. Hiszem, hogy ha az állami se gély kiosztatik a fenti megszorítássá], ugy nem lesz város, amely tisztvi selői nyomorát megsokalva, ne ren­dezné fizetéseiket. Bizonyára eddig is csak az késleltette, hogy várták a városok az államsegélyt. Az állami költségvetésben felvett két millió korona azonban nem csak hogy a városoknak az állami felada­tokra fordított költségeit nem fedezi, de nem fedezi a tisztviselők fizetés­rendezéséhez szükséges összeget sem, miért is a városoknak oda kell hatni, hogy az államsegély a szükségletnek megfelelőleg állittassék be az állami költségvetésbe. Minden eg^es város országgyü lési képviselőjét hívja fel ennek kö vetélésére, s ha 150 országgyűlési képviselő sorompóba lép, ugy a kor­mány igazságos ügyünk elől ki nem térhet. Ha pedig városaink fejleszté­sét nem tartják országos érdeknek országgyűlési képviselőink, ugy a vá­rosok bizalmával meg nem ajándé­kozhatok. Városaink pedig jelen kö­rülmények között csak ugy fejlődhet­nek s ugy tölthetik be nemzeti mis­sióikat, ha az állam által reájuk ru házott feladatok teljesítéséért őket kárpótolja is. Hogy mennyire rug ez egy-egy városnál, azt költségvetéseik élénken illustrálják. Minálunk 60 — 65.000 koronát emészt fel. Ha váró­rosunk évente ily összegű kárpótlást nyerhetne, ugy mindazok a fontos in tézmények megoldást nyerhetnének, amelyek után most mint utópia után vágyakozunk. Pedig azt hiszem, ma gára az államra sem közömbös do­log, hogy egy város közegészsége ki­fogástalan e, vágy sem, avagy a köz­és tűzbiztonság mily lábon'áll? cs. K. logusok estélye. — 1909. november 16. — A pápai ev. ref. theologiai hallgatók önképzőköre kedden a Griff' szálloda nagy­termében rendezett hangversennyel egybe­kötött táncmulatsága fényes sikert aratott. . Tartozunk az igazságnak azzal, hogy minden olyan egyesületet vagy kört, rnely a maga helyes célját megfelelő élénk tevé­kenységgel és kitartással igyekszik megva­lósítani, teljes elismeréssel és méltánylással kisérjük. Es ez a kör hivatottságának min­den tekintetben megfelel és annak vezető­sége, mely szakavatott kezekben van, meg is ragad minden alkalmat, hogy a kör iránti érdeklődést a társadalom körében ébren tartsa ós fokozza. Erről győződtünk meg ezen rendezett hangverseny alkalmával is, mely minden tekintetben kiválóan, sőt fényesen sikerült. A Griff szálloda nagyterme megtelt diszes közönséggel és a nyolc pontból álló hang­verseny műsora helyes műérzékkel és tapin­tattal volt egybeállítva. A közreműködők egytől-egyig meg­feleltek a várakozásnak és nagy élvezetet szereztek a hallgatóságnak és kik tüntető tapsokkal jutalmazták a kiérdemelt sikert. A hangverseny műsorát a főiskolai énekkar nyitotta meg. A főiskolai énekkar jelenleg oly erőkkel rendelkezik, melyre valóban büszke lehet. Minden hangnem tökéletes és az összhang kiváló precizitás­ban érvényesül. Ez alkalommal „A vadász gyönyöre" cimü dalt énekelték és mond­hatjuk, hogy a közönség zajos tapsait méltán kiérdemelték. Az énekkart a régi elösmert szakférfi Gáty Zoltán vezette. Ezután dr. Körös -Endre a ref. leány­internátus ideiglenes igazgatója tartott fel­olvasást „Kocsi Csergő Bálint" a kurucz korszakban élő ref. lelkészről. A mártír ha Iáit szenvedett lelkészről verses költemény­ben emlékezett meg a szerző, ki érdekes költeményével lebilincselte a hallgatóság figyelmét. A felolvasást zajos és, szűnni nem akaró tapssal honorálta a közönség. A tapsok elhangzása után Vikdr Erzsi zongorajátékában talált élvezetet a közön­ség, ki Liszt „14. Rhapsodiá n-ját remek technikával játszta el. Vikár Erzsi művészi hogy egy csöppet sem éreztette a változást, mikor a Bordácsok százados nyugvóhelyén kissé szűkebb, de semmivel se csöndesebb kriptába került. Csak a temetése okozhatott neki egy kis emóciót, mert azzal a gróf világraszóló zajt csapott. Mivel tudomást kell venni róla az egész világnak, mikor a dt'lrekői kastélyból valakit temetnek és leborulni és elvakulni a pompa előtt, ahogy a ház fogadja a nagy vendégét: a Halált. Királyokat is fogadott különben a kastély, virágos, zengő, uradalmakba kerülő vendég­szeretettel, valamint királyokkal is viselt háborút, a Csák Máté dacával, dölyfével és hatalmával. Es detrekői gróf Bordács moz­dulatai most is olyanok valának, mintha azt a páncélt viselné, amelyben egyik előde a király ellen harcolt, nemesei, jobbágyai élén. A cigány ott állott a palota tornácán. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy beküldi látogatójegyét, mint ahogy a vicomteoknál és márkiknál szokta. Azután tekintete az előszoba ajtaja felett a grófi címer kardos oroszlánjaira esett, s meghúzódott az ambi­tus oszlopai mögött . . . — Majd itt megvárom a kegyelmes urat, — mormogá. Nem soká kellett várnia. A szárny­ajtóban megjelent a gróf, aki maga intézte a nász ünnep készülődését. A menyecske­fogadás munkája felvidította a grófot, csupa könnyű, jókedvű mosolygás volt az arca ; ugy, hogy a cigány egész felbátorodva sün dörgött eléje : — Kegyelmes uram, kezeit csókolom. Tetszik-e ínég rám emlékezni, a Ferkóra ? Hogyne emlékezett volna a gróf a kedves cigányára? Szinte kitörő jókedve támadt: hatalmas tenyerével rácsapott a művész vállára : — Szervusz, Ferkó ! Hát merre ve­tetted a vályogot, mióta nem láttalak ? A művész, a nagyvilági életben el­puhult ur. csaknem összeroskadt a csapás alatt. De boldog volt, a lelke is nevetett, mikor felelt: — Nagy földet bejártam, kegyelmes uram ! De azért most mégis haza jöttem : még a régi bandát is összeszedtem Páris­ban. Mondok, gyertek fiuk : azt már csak ne engedjük, hogy valami malacbanda mu­zsikáljon a mi kegyelmes urunk lakodalmán. V. Az esküvőt a szomszédos Bajnóczy­család házi kápolnájában tartották meg : azután a fiatal pár a férj birtokára vonult. Este lett, mire a sok búcsúzás után, útnak indulhattak'; de nem ám a plebejus vasúton : fáklyás legények vágtattak hin tójuk mellett. S odahaza, a kivilágított kastélyban mái­várta őket a véghetetlen dáridó asztala. A palotában olyan lakzi kerekedett, aminőt már alig bírnak a mai fiatalok, csak a régi öregek. A gróf tudni akarta, méltó e az ő friss menyecskéje a Bordács grófnék he­lyére, •— akik nem csendes turbékolással kezdték mézesheteiket a fészekben, hanem három éjjel, három nap sürögtek a vendég­sereg között, kocezintottak az áldomáso­zókkal, ropták a táncot a daliákkal, ha az uruk már kifáradt, — s többnyire kifáradt. Bordács Mihály most nem tudott ki­fáradni. Tüzfelhő égett a boltozatos, tar homlokán, lengettek az ősz fürtéi a tánc viharában. Kinizsi Pál szemében loboghatott ez a fanatikus tüz, mikor fogai közt a martalékával, a diadalmas táncot járta. Neki is itt volt a martalék, — hófehér karjai a nyakára fonódtak. S azután el­eresztette karjai közül a párját, hadd járja, rakja előtte szabadon, egyedül, s ő itt gyönyörködjék benne, kendőjét lengetve a cigány előtt, s biztatva a prímást, hogy mindig szilajabb-szilajabb nótát húzzon . . . S akkor a cigány odahajolt a ke­gyelmes ur füléhez, és ezt súgta neki: — Csak nagy kópé vagy, kegyelmes uram! Milyen szép menyecskét kerítettél magadnak, kopasz fővel 1 Csak aztán nyitva tartsd a két szemedet, mert hej! .. . Nem folytathatta tovább. A lélegzete elakadt a gróf tekintetére, melyben egy­szerre fölszikrázott a düh. A cigány hátrált, — a gróf keze ökölbe szorult, s arcul­csapta a művészt ugy, hogy kieset kezéből a hegedű és a vonó. — Konfidens gazember 1 — kiáltott rá sápadtan, rekedten. A banda rémülten hallgatott el. A vendégsereg összefutott, de a gróf már akkor lecsillapodott és intett nekik : — Semmi baj, uraim. Móresre taní­tottam a cigányt, mert nem jót húzta. Foly­tassuk csak a mulatságot, — szedd föl a hegedűdet móré, ha jót akarsz . . . És a világhírű művész, a lordok dé­delgetett pajtása, aki párbajt is vivott már idegenben a megsértett becsületéért, ide­haza az ő ura, parancsolója, a magyar gróf előtt — t egy mukkanás nélkül hajolt a földre a' hegedűje után, és rágyújtott a frissre . . . 8 a lakzi viharzott tovább. Csak a klarinétos, a nagy művész diadal-utjának kísérője, taszította oldalba könyökével a prímást: -- Mi lelt. Ferkó? Te, aki azokkal a nagy urakkal ittál, meg párbajoztál . . . Ferkó haragosan, amúgy igazi cigá­nyos oldalbaütéssel utasította rendre az okvetlenkedő muzsikust: — Elhallgass, bibast! Nem volt azok közt egy se, aki igazán d i u r . . .

Next

/
Oldalképek
Tartalom