Pápai Közlöny – XIX. évfolyam – 1909.

1909-11-21 / 47. szám

Igenis ez a mi bajunk s ezért pang nálunk minden. Tudjuk régen jól, hogy ezen kijelentésünk sokaknak nem tetszik, de ezzel mi nem törő­dünk. Utóbbi időben sok terv léte­sítésére mutattunk reá, mely meg­oldásra vár és csakis a vállalkozási szellem hiánya folytán nem létesíthető. Nekünk kötelességünk ezen ba­jokra és talán helyesebben mondva közönyre rámutatni. Ezzel mi orvoslást szeretnénk elő­idézni és bárha talán ezen nyilt sza­vunk egyeseknek nem tetszik, azért nem fog ez visszariasztani attól, hogy híven ne adjuk mindazt a mi városunk közügyeit jellemzik. Igenis városunk jövö fejlődéséről, virágzásáról és haladásáról van szó, mely minden egyes városi képviselő kö­telesség teljesítését a legnagyobb mér­tékben hívja fel. Meleg érdeklődést kívánunk köz­ügyeink iránt. Dobjuk félre az indo­lenciát, mert városunk érdeke kívánja ezt főleg most, midőn annyi sok tenni valónk lesz, s annyi fontos dolgok várnak elintézésre. Vegyék komolyan felszólalásunkat, lássanak hozzá a városatyák a komoly munkához, mert ellenesetben vajmi ké­vést lendítenek városunk fejlődése és haladásé érdekében. üixi et salvavi! Néhány szó a fizetésrendezésröl. Bár nem szeretek agyoncsépelt thémákhoz hozzászólni, azonban a kér­dés tisztázása szempontjából mégis meg kell tennem. Nevezetesen a két millió korona a városok segélyezésére lett felvéve. Ez pedig igazságosan csakis a váro­sok által teljesített állami feladat költ­ségei arányában osztható fel. Hogy minő költségeket fordit egy egy vá ros az állami teendőkre, az a belügy minisztériumnál tudva van. Minthogy azonban a felvett összegben nem le bet teljesen rehabilitálni a városokat, azok között részarányosán osztandó fel azzal a határozott kikötéssel, hogy minden város tartozik tisztviselőinek fizetését a mai viszonyoknak meg­felelöleg rendezni. Tekintettel azonban arra, hogy a képviselőtestületekre mindenütt nem volna bizható a fizetésrendezés, ennél­fogva az egyöntetűség is azt köve teli, hogy sürgős törvényjavaslat ké­i szittessék a városok tisztviselőinek fizetési táblázatára nézve. A törvény­ben megállapított fizetések kielégíté­sére azután a városok felhasználhat­nák az államsegélyt. A városok se­gélyezését és tisztviselőinek fizetését csak annyiban szabad kapcsolatba hozni, hogy amely város a mai vi­szonyoknak megfelelőleg nem rendezi a fizetést, annak igénye nem lehet a segélyre. Mert a két millió korona felvé­telét az tette indokolttá, hogy a kor­mány belátta s meggyőződést szer­zett a hozzá intézett panaszokból, hogy tovább azon fizetésből, melyet kapnak, a tisztviselők állásuknak meg­felelőleg családjukkal együtt meg nem élhetnek, tehát a fizetésrendezést | maga is szükségesnek látta. De a községi törvény szerint azok a községek emelkedhetnek ma­gasabb közjogi helyzetbe, amelyek­ben ugy az anyagi, mint a szellemi erő meg van, hogy a velejáró köte­lességeknek meg is tudnak felelni. Amely város tehát a legelemibb kö­telességének meg nem tud felelni, vagyis tisztviselőinek a mai viszo nyokhoz mért fizetést megadni nem tudja, vagy nem akarja, az elveszí­tette a városi jelleghez való igényét, tehát azok a városi segélyre nem is méltók. Addig is azonban, mig a törvény­hozás a városi tisztviselők fizetését rendezi, a városok congresszusának állandó bizottsága hatékonyan kérje* a két millió koronának az állami fel adatok teljesítése arányábani sürgős II. Osztendében történt, dicsősége fény­korában, araikor oroszországi körútja fára­dalmait pihente ki. A fürdő igazgatósága hihetetlen, honoráriumot kínált neki, ha előveszi hegedűjét, aranycsattos ébenfatok­jából — de hiába. Jött azonban Parisból egy iei-pici asszony, két nagy szürke szem­ből és csúnya vörös hajból állott az egész teremtés. Csúnya, égő vörös haját néha ki­teritette a tengeren, de nem erről akarunk most beszélni. Ez a csöpp asszony megkérte a cigányt, nem is valami nagyon kunyorált neki — s a „^Cserebogár" elkezdett röp­ködni a legfényesebb osztendei hotel első emeletének kivilágított termeiben. Mert a cserebogár is csak olyan bolond bogár, hogy belerepül a lángba, a vörös haj égő tüzébe... A mulatságot a társaság gavallérjai egy szeparéban folytatták. Közöttük ült a cigány is: dédelgetett, befogadott pajtása az előkelő uraknak. Az asszonyért folyt a pezsgő, az asszonyról sírt a nóta, az asz­szonyról -szólt a beszélgetés. Valaki el keseredve fölsóhajtott: — Hiábavaló minden! Az asszony kacér, mint egy chansonette és hü az urá­hoz, mint egy hollandus szatócsné ... A cigány kezében megállott e szóra a vonó. A cigány, akinek a fejébe ment egy kissé a sok test vérpohár, hamisan hunyorgatott. Mindenki észrevette és feléje fordult: — Nos? Mit akar mondani? — kér­dezték tőle. — Semmit! — cifrázott a cigány halkan valami dévaj nótát. — Csak azt, hogy maguk is furcsán ismerik ám azt a hűséges asszonyt... Az asztal végén egy fiatal muszka ült, aki imádta a kacér asszonyt a sápkórig. A fiatal muszka felszökött és sziszegve vágta a cigány arcába: — Szemtelen ! . A cigány marokra kapta hegedűje nyelét, hogy boszut álljon, ha bélétörik is a drága szerszám. Az urak közbevetették magukat — majd ők elin'.ézik az ügyet. S el is intézték szépen, ahogy urak között szokás. A cigány engedte, hogy kivezessék a park végébe, hűvös hajnalon, mikor még a tengerről alig szakadt föl a köd ; sőt meg se rendült, mikor füle mellett elsüvöltött a golyó ... Hires művész volt s megtette, amit soha semmiféle ivadéka, hogy a lova­giasság szabályai szerint, fegyverrel a ke­zében torolja meg a becsületén ejtett foltot. III. S aztán nagyban bújta a kaszinóban a lapokat, melyek bőséges tudósításokat hoztak az osztendei fürdőévad szenzáció­járól, a világhírű művész párbajáról. Ezen­közben kezébe került egy újság abból az országból, ahol, ha meg akarják örökíteni az o szülőhelyét, valami bokorra kell füg­geszteni az emléktáblát, — csak azt volna jó tudni, hol ? . . . Megakadt a szeme egy hiren, amely azt jelentette, hogy Detrekői Bordács Mihály gróf, császári és királyi kamarás, Szalókmegye örökös főispánja, valóságos belső titkos tanácsos eljegyezte Bajnóczy-Willporth Klára grófkisasszonyt, Bajnóczy-Willporth gróf és neje, született márialaki Márialaky Melissza bárónő leányát. A művész ábrázatján széles mosoly vonult végig és szinte félénken, alázatosan, kegyelettel suttogta: — Lám, az öreg kegyelmes ur ! Ki hitte volna! S föltűnt előtte a rengeteg, félelmes ősi kastély, amelynek udvarán az ősei jaj­gattak, mikor libalopásért huszonötöt vá­gattak rájuk. Ott robogott az ötlovas hintó, mely előtt olyan respektusa volt a putrik lakóinak, hogy még cigánykerekeket se mertek hányni előtte a rajkók, mint más közönséges hintók, szekerek előtt. Látta a fiatal kegyelmes urat, akit tulajdonképpen ő vezetett be az élet tudományába, nem tömérdek külföldi nevelője! 0, az éjsza­kákon át zengő nótáival. A raj — ahogy a cigány az igazi nagy urat nevezi — vitte őt magával a fővárosba, ahonnan később diad aj útjára indult; ő hegedülte hozzá a szivét az első feleségének, jó ég tudja, miféle falvi grófkisasszonynak. Most is ele­venen villogott előtte az a szem, melynél parancsolóbb, uralkodóbb tekintetet nem látott a muszka cár udvarában sem s amelynél tüzesebb, féktelenebb, világot föl­gyujtóbb ragyogás nem lobogott előtte semmiféle vad, eszeveszett mulatságban, amely . a földkerekségén már körülötte tombolt ... S az osztendei társaságot másnap nagy meglepetés érte. A hires művész el­utazott, — elutazott haza, hű, elválhatatlan kísérőjével, hajdani klarinétosával, akit ma­gával vitt mindenfelé, bár a bandáját rég szélnek eresztette, mikor már csak a maga szál nyirettyüjével dolgozott, — ahogy mű­vészek szoktak ... IV. Az utolsó szamosparti nábob háza már zajlott a nász előkészületeitől, a ná­szétól, — melynek friss virágai detrekői Bordács gróf hatvanöt éves ősz fejére hul­lanak majd. Első feleségét rég eltemette a nagy ur, — eltemette már az asszony éle­tében. Csöndes, békességes, etikettes hábo­rúságban éltek, a nő az óriás épület túlsó szárnyában, nesztelen magányosságban, ugy,

Next

/
Oldalképek
Tartalom