Pápai Közlöny – XIX. évfolyam – 1909.

1909-06-27 / 26. szám

gát is foglalkoztatja, kívánatos tehát, hogy a kultusz ininisteriutni illetékes szakosztályai is megfontolás tárgyává tegyék. Arad és Nagyvárad városok községi iskolaszékei már kimondották, hogy községi iskolaikban eltörlik az évzáró vizsgákat s megszüntetvén ezek jelentőségét, egyszerű évzáró ünnepélyeket csinálnak ezekből. Sőt Arad azt is elhatározta, hogy feliratban kéri a közoktatásügyi minisztert, hogy ezeket a vizsgákat általában törölje el. A vizsgákat évtizedek óta támadják paedagógusok, szoöcialógusok és szülők egyaránt. És méltán ! Mert nemcsak jelentőségük, de értelmük sincs. A szülők, akinek t. i. idejük van, elmennek a vizsgaterembe. A gyermekek, különösen a lánykák kiöltözködnek. Viszgai bizto sul kirendelnek valakit, aki elnököl, vagy nem tudom, milyen minőségben oda ül a dobogóra s diktátori pózban kijelöli a tárgyalandó anyagot. A gyér mekeket néven szólítják és kérdéseket intéznek hozzájuk. Aki felelni tud, az felel, aki uem tud, az hallgat, vagy badarságokat válaszol. De az érdem jegyek már ott vaunak kinyomatva az Értesítőben, amely csak kiosztásra vár. A vizsga tehát nem változtat semmit. Legfőlebb a gyermekeket izgatja s egy kissé a tani tót teszi idegessé. Az elemi iskolák vizsgálatai tehát valóban nem fontosak ; meg maradá suk, vagy megszüntetésük abszolúte nem bir fontossággal. Az iskolák maguk tudják legjobban, milyen haszontalan és lelketlen kínzás az évzáró vizsga, amelyre he tekkel előbb készülnek már a növendékek éjjel nappal állandó izgalmak között s minden jóravaló tanító és szülő szánalommal tekint a tanuló gyermekekre akiknek ezt a lélek és idegölő munkát végig kell csinálniok. Amellett pedig tanuló és tanító egyaránt tudta, hogy a vizsga csak arra való, hogy azon a diák egy évi munkájának eredményét esetleg elrontsa. És ezekkel az érvekkel szemben senki nincsen, aki a vizsgákat védelmébe venué, vagy azokat csak egyetlen egy valamire való érvvel tudna indokolni. Ezen az állapoton változtatni, a vizsgarendszert modern értelemben reformálni tehát feltétlenül kívánatos. Arad és Nagyvárad megadták a példát a vizsgák eltörlésére. Egyszerű ünnepélyt csilláinak abból. Szülök, tanítók, hatóságok fogadják meg Arad és Nagyvárad példaadását s agitáljanak eltörlése mellett. Ha az ujitás iránt érzékkel bírók s az iskola ügyeivel törődni tudók állandóan felszínen tartják a kérdést, talán akad majd egy szakmíuiszter

; aki a reformot megvalósítja. Városi közgyűlés, — 1909. junius 26. — Nagy érdeklődés mellett tartotta meg városunk képviselőtestülete a tegnapi napra egybehívott közgyűlését. A közgyűlés egyik legfontosabb tárgya az uradalmi házak megvétele volt. Dacára, hogy eddig özv. gróf Esterházy Perencné még kötelező nyilatkozatot nem adott a saját harmadrész tulajdonára, a képviselőtestületieméi]', hogy ezt elnyeri és ezen kérdést 30 napos közgyűlés napirendjére tűzte ki. A tárgysorozat többi pontjai az előkészítő bizottságok javaslatai alapján nyertek elintézést. A közgyűlés lefolyásáról a következőkben számolunk be : Mészáros Károly elnöklő polgármester üdvözli a megjelenteket az ülést megnyitja és a jkv. hitelesítésére Lippert Sándor, Vágó László, Koréin Ernő, Gyuk Nándor és Acs Ferenc képviselőket kéri fel. A mult ülés jkve felolvastatván, az észrevétel nélkül tudomásul vétetett. Elnöklő polgármester jelenti, hogy Antal Gábor a dunántúli ref. egyházkerület püspöke junius 8 án 40 éves jubileumát ünnepelte. A városi tanács intézkedett, hogy ezen a jubileumon Pápa város képviselőtestülete is képviselve legyen. A püspök erre reászolgált, mert Pápán való hosszas tartózkodása alatt ugy a köz- mint a magánéletben egyik kimagasló alakja és köztiszteletben álló tagja volt. Indítványozza, hogy jelentése tudomásul vétele mellett 40 éves szolgálati jubileuma jegyzőkönyvileg örökitessék meg. Jelenti továbbá, hogy a thatóság az 1907. évi közpénztári, kövezet és vasúti kövezetvám pénztári zárszámadásokat jóváhagyta. Mindkét jelentést a képviselőtestület helyesléssel tudomásul vette. Ugyancsak napirendre térés előtt Halász Mihály a külsővárosi utcáknak öntözése tárgyában, Böhm Samu a mértékhitelesítő hivatalnak mielőbbi felállítása tárgyában, dr. Lövy László a pápa—devecser —sümegi vasút felelevenítése ügyében, Fischer Gyula egyes közbiztonségi intézkedések megtétele ügyében, végül Lippert Sándor egyes utcák hiányos öntözése végett interpellátiót intéztek a polgármesterhez. Polgármester minden egyes interpellációra megnyugtató választ adott és miután hogy ne is tudja meg az anyja bűnét soha. Az a szegény kicsike mindig oly rajongó szeretettel csügött magán ! Mióta el kellett válnunk, egyre zaklat a kérdéseivel : Hová utazott apuska ? Miért nem látogat meg bennünket ? Hitegetnem, biztatnom kell, hogy majd fölkeres — egyszer. Minap itt jártunk a városban s megpillantotta önt, amint egy nyitott kocsiban hajtatott az utczán. Látta volna hogy kipirult az arezocskája ! Hogy felragyoktak a szemei ! Milyen repesve futott volna a kocsi után. Nem tudtam megvigasztalni ; napokon át sirt, hogy ön nem állott meg a kocsival s nem vette fel őt magához. Hamvas fel s alá járkált a neszfogó, vastag szőnyegen. Azután vállat vont, ide gesen, mintha valamit le akarna rázni magáról : — Ez annak a szegény kicsinek a szerencsétlensége. De voltaképpen mi közöm nekem ehhez ? Az asszony égés en kötél lépett az elvált férjéhez. Csaknem a karjára tette az összekulcsolt kezeit. És szeme fájdalmas ri mánkodással imádkozott hozzá: — Uram! Ha van önben emberi érzés, ne tagadja meg a kérésemet. A^ért jöttem magam, mert tudtam, hiába írok, hiába küldök önért: nem fog eljönni. Nem érzi, mennyi vívódásomba, gyötrődésembe került, míg rá tudtam magamat szánni, hogy az ön küszöbét átlépjem? De meg kellett ezt tennem, mert el kell önt vinnem, ma gammal, hiszen beteg gyermekem kívánja. Jöjjön el, hátha visszaadja az egészségét az öröm, hogy önt újra láthatja ? Jöjjön el, hátha utoljára szerez neki örömet az életben? Jöjjön el, hátha csak azért jön, hogy szemecskéit lefogja ? Ne nézzen engem, a hitszegő asszonyt, aki önt rutul megcsalta ; ne nézze azt-, hogy a gyermek az én bűnömé. Csak arra gondoljon, hogy egy ártatlan kis teremtés szenved s teljesitje a kívánságát, amely talán az utolsó. Térdei megrogytak: le akart borulni a férje előtt. Hamvas Károly hirtelen az asztalhoz lépett és csöngetett. -— A kabátomat — intett a belépő inasnak. — Elutazom. Az asszony követte, mint az árnyék. Mikor az utczára értek s kocsiba akartak szállni Hamvasnak eszébe jutott valami ; — Várjon egy pillanatig — mondotta. — Beugrom ide a boltba, veszek egy pár narancsot. Hisz mindig ugy örült neki ! IV. És Hamvas Károly odalépett a kis gyermek — az idegen kis gyermek — betegágyához és megszólította szépen, akár csak egykor régen, amikor még nem sejtett semmit a szörnyű titokból: Pistuka ! A fiúcska feleszmélt lázából s bágyadt, zavaros szemében védtelen üdvösség ragyo gottfel. Felült ágyacskájában s elragadtatva rebegte: A

pu.skám ! S tulboldogan szori'oila kezében a piros gyümölcsöket, amelyeket Hamvas az ölébe rakott. Az elvált férj pedig órákig elüldögélt azután a kis beteg fekvőhelye mellett, akihez voltaképpen nem volt semmi köze. Segített ápolni, hideg borogatást rakni a fejére, beadni neki az orvosságom noha a ki csíkén már szemmel láthat nem segített semmiféle ápolás. És Hamvas elgondolta : mi volna akkor, ha a saját gyermeke lázas, elmaradozó lélekzetét lesné ? Nem a pokol gyötrelmeit állana ki akkor ? De hát milyen gyötrelmeket áll ki most ? Nem boldogabb volna-e, ha odaborulhatna a zokogó hitves, a kétségbeesett édesanya keblére és együvé folyhatnának a könyeik a kis halott felett, a megosztott fájdalomnak, az apa és anya gyászának azzal a boldogságával, a mely egymásban lel vigasztalást ? A kis fiu immár mozdnlatlanul feküdt közöttük. A nő kétségbeesetten roskadt rá az ágy egyik oldalára. A férfi pedig ott ült mellette a másik oldalon. V. Miközben a temetésre készülődtek Hamvas szobájába vonult és lassan csomagoláshoz látott. Margit halkan, félve nyitotta rá az ajtót : — Maradjon itt, kérem, míg vége lesz mindennek. Adja meg az én kis halottamnak a végtisztességet. Hadd higyjék : íme, ott van az édes apja, aki egy göröngyöt dob a koporsóra. Hamvas bólintott. Maga is igy gondolta. Csakugyan kikísérte Pistukát a falucska temetőjébe, amelynek a szólét a Duna ezüst hullámai nyaldosták és mormolták a véghetetlen altató dalt. S mikor ott állott levett kalappal a frissen felhantolt, parányi sir felett, ugy érezte, hogy valami nagy és nemes cselekedetet vitt véghez. S mikor hazakísérte a gyászruhás asszonyt, az reszketve nyújtotta teléje a kezét és szemében mélységes, alázatos hálával mondotta neki: -- Köszönöm. A férfi elfogadta a kezét; azzal megfordult és távozott. A nő hosszan, hosszan nézett utána, aztán arczára szorította a két kezét s karcsú, gyászruhás testét zokogás rázta meg, Volt mit siratnia, — nemcsak a halott gyermekét.