Pápai Közlöny – XIX. évfolyam – 1909.

1909-05-23 / 21. szám

dig az iskola adja mértékét a nagy tehetségnek, sőt ellenkezőleg rendesen ugy alakultak a viszonyok, hogy azok, akik az iskolában a hátulsó padsorokban kucorogtak, az életben előkelő vezérszerepet vittek, viszont az első emminensek szegényes viszonyok között tengették életüket. Vájjon melyik ember volt az, a ki az érettségin átesve, ne engedett volna meg magának valami csalafín taságot, egy kiesi kis apró szédel gést ? Úgyis minden abituriens mindjárt az érettségi után ugy elfelejti az egyes tételeket, amelyek az érett ségin elébe kerültek, mintha sohasem tanulta volna. S ilyen körülmények közt felvetjük a kérdést: szükséges csakugyan az érettségi ? A tanár fölvezeti a tanulót a VIII ik osztályba. Átbocsájtja a VIII ik osztály vizsgán is. Tisztában vau a tanuló összes kvalitásaival vagy legalább, ha igazi tanár és hivatásának (nem a paragrafusnak) a szó igazi értelmében megfelel, kell hogy ösmerje azokat. Csak az iskola lehet tisztában a tanulók kvalitásaival s ha fölbocsájtotta a VIII ik osztályba, s át is bocsátotta az osztályvizsgán, akkor maga elismerte már, hogy az ifjú megérett arra, hogy a főiskolába bocsáttassék. Minek akkor a külön érettségi ? Vájjon az a kormánybiztos, a ki két percig ül szemben a tanulóval és meghallgatja (ha történe tesen másra nem gondol) a tanuló fe leleteit, e két perc alatt jobban van a tanuló kvalitásaival, mint a tanár, aki nyolc esztendeig foglalkozott vele és az iskola, a mely növekedését, fejlődését nyolc éven át figyelemmel kisérte és végül átbocsájtotta a Viliik osztályba? Az érettségi csak olyan sallangféle, amellyel a középiskolákat felcifrázzák, de a mely csak kinpadra fesziti az ifjút és olyan torturát jelent számára, ? mely minden gyakorlati haszon nélkül sokszor igen szomorú eredményekre vezet. Megesik, hogy az aránylag jó tanuló is, a ki becsülettel állta meg az osztályvizsgát, olyan tézist huz, a mely véletlenül kiesett emlékezetéből és az érettségin szerencsétlenül jár és kar rierjén megakad. Nem mi vagyunk az elsők, kik az érettségi felesleges volta mellett kardoskodunk s valószínű, hogy nem is mi leszünk az utolsók. Mindenesetre annyi eredménye a harcnak már is van, hogy az érettségi 'vizsgálatok vizsgarendje hovatovább vészit nehézségéből és szigorából, amely egyenes ut a matúra végleges eltörlésére. Maguk a tanférfiak látták be legelőször a matúra könyörtelen igazságtalanságait, midőn a törvény ál tal megkötött kézzel irgalmatlanul el kellett buktatni azt a tanítványt, ki! nek képességeiről nyolc évi tapaszI talat után adtak bizonyítványt. Hiszen hányszor fordul elő az, hogy az érettségin elbukik oly diák, ki nyolc esztendőn keresztül, ha nem is volt emmiuens tanuló, de középszerűen felemelkedett. A tanár ilyenkor ferde helyzetbe jut önmagával, de a diákon segíteni nem tud, mert lángpalossal áll háta mögött a hatalom kiküldött ellenőrzője : a kormány biztos. Hol van az igazság ilyenkor? A diák nyolc évről tud felmutatni bizo • nyitványt arról, hogy a középiskolai tanulmáuyokat sikerrel végezte, a matúra pedig rá süti a szégyenteljes bélyegét, hogy mindezek dacára mégis éretlen. Nem kell csodálkoznunk ilyen esetekben tehát, ha a pellengére kitett tanulóban a keserűség elveszi azt a csepp megmaradt józan öntudatot és észt, melyet a matúrára való készülés és maga a vizsga tortúrája benne meghagyott s halálával akarja kiengesztelni a reá zuduló sorsharag csapásait. A szülő pedig kétségbeesésében a poklok fenekére kívánja az egész j tanári testületet. Pedig az ártatlan, mert Őt is a törvények bilincselő hatalma készteti cselekvésre. Ezért egyetlen orvosság ez ano mália ellen a matúra eltörlése. S ha nem is érezzük magunkban Cassandra jós tehetségét, bátran merjük állítani, hogy a modern eszmék térhódítása a közoktatásügyben is rövidesen azt fogja eredményezni, hogy a matúra, a középiskolák eme félelmetes mumusa elfog tűnni a jól megérdemlett semmiségbe. Az önk. tűzoltótestület közgyűlése, — 1909 május 16. — A pápai önkéntes tűzoltótestület mult vasárnap délelőtt 10 órakor a Griff szálló nagytermében évi rendes közgyűlést tartott, melynek lefolyásáról a következőkben számolunk be : Jáhíi Géza elnök a szépszámban megjelent tagokat üdvözölvén a gyűlést V

4 11 órakor megnyitja. A jegyzőkönyv hitelesítésére Fischer Gyula, Horváth József, Piatsek az utánzat. Hiszen önnek a világ legföiségesebb Stradivariusa van birtokában ? Heléna elgondolkozva bámult maga elé. — Egyelőre nem mondhatom meg az okaimat, Mr. Goldmann. Egykor, később, talán ... De mondja, teljesen biztos ön abban, hogy műértő megismerné ? Igazán bizonyos ? Mr. Goldmann megcsóválta a fejét. Fiatal barátnője nagyon megváltozottnak, különösnek tűnt fel eiőtte. — Senkit sem lehetne megcsalni vele. Aki csak egy parányit ért a hegedűhöz azonnal észreveszi az utánzatot. Heléna gyors köszönő szóval kezébe vette a hegedűt és eltávozott az üzletből. Másnap a Lisle testvéreknél Van Zandt Károly jelentkezett látogatásra. Rikárd fo gadta és türelmetlenül leste az ajtót, amelyen Helélánaji kellett volna bejönnie. A leány azonban feltűnő sokáig várakoztatott magára. Mr. Van Zandt Károly az előző napon levelet kapott egy Hartley nevű, előtte teljesen ismeretlen úrtól, aki közölte vele, hogy Miss Heléna Lisle hajlandó eladni hires Stradivariusát, még pedig minél előbb. Tehát, ha Mr. Van Zandtnak vevő szándéka van, jelentkezzék Lisleék lakásán s nézze meg a hegedűt. Mialatt a levelet olvasta, Van Zandt emlékében megelevenedett egy szép szőke leány bájos, karcsú alakja. Valamelyik estélyen asztal szomszédja volt, azóta nem felejtette el finom, ezüstcsengetyühöz hasonlító hangját, tiszta tekintetű, barna szempárját. Még utazásaiban is kisérte ez a mo solygó, ragyogó szemsugárzás, bár hosszú ideig nem fa!á'ko?tak s nem hallott semmit róla. Csupa véletlenségből akadt egyszer valami ujsághip a kezébe, ebben olvasta hogy Mr. Misle Ronald New-Yorkban hirtelen meghalt. Azonnal részvóttáviratot küldött a testvéreknek, h mem feleletet nem kapott tőlük. Ez után az idő lassankint elhalványította lelkeben Heléna képét s nem foglalkozott vele gondolataib'in. És ime, alighogy NewYorka érkezett, ez a levél tudatta vele Heléna hollétét s felújította emlékeit. Eszébe jutott, hog\ a társaságban csodálattal emlegették a Lisle család gyűjteményében őr zött pompás S radivariust. Ugy gondolta, hogy atyuk halála után pénszükségben maradt a két testvér s ezért akarják eladni a Hegedűt. Gyors elhatározással ült kocsiba s a Lisre testvérek lakására hajtatott. Végre megjelent Heléna. Nagyon sápadt volt és nehezen tudta elrejteni az izgatottságát. Hosszú uszályos gyászruhájában még nagyobbnak és szebbnek látta Van Zandt, mini hajdan a fényes estélyi pompában volt. Annyira meglepte a viszontlátás sejtelmes öiöme, cogy teljesen elfelejtette jövetelének czélját s egészen elbámult, mi kor a leány eléje tette a hegedűt s fölszólította, hogy menjen az ablakhoz s vizsgálja meg értékes darabot. Gépiesen engedelmeskedett, bár nem volt ura a gondolatainak, lehetetlennek tetszett neki, hogy mással foglalkozzék ebben a perczben, mig Heléna szép arczát látja maga előtt. Csak egy futó pillantást vetett a kezében tartott hangszerre. Hanem ekkor hirtelen összerezzent és élesebben megnézte; a hegedű nem volt valódi. Egyszerű, értéktelen utánzat, semmi egyéb. Kínos csönd. Van Zant hallgatagon, elmélyedve állott egy helyben. Nem, sohasem lenne képes arra, hogy a leánynak elárulja ezt a fölfedezést. Helénán meglátszott, hogy nehezen válik meg szeretett Stradivariusától. Azok a szomorú, elborult szemek migigézték a fiatalembert és kegyetlenségnek, szivtelenségnek tartotta volna megzavarni a lány lelkét azzal, hogy a hamisítást leleplezze. Föltekintett ; Helénán akadt meg a szeme. A leány arczán szorongó kérés rajzolódott, amit Van Zandt félreértett. — Megveszem a hegedűt, Miss Lisle. Milyen árt szabott érte ? Parancsoljon velem. Rövid pillanatig ugy maradt Heléna mozdulatlanul, mint a kőszobor. De egyszerre megreszkett gyöngéd alakja. Odarogyott egy karosszékbe, eltakarta kezeivel az arcát és görcsös zokogással kiáltotta: — Nem, nem, Mr. Van Zandt! Önnek nem szabad megvennie a hegedűt ! Rossz voltam, oh nagyon rossz ! Ez nem is az én Stradivariusom. Azt hittem, hogy önnek azonnal meg kell ismernie a hamisítást. Ha ön nem vállalkozik a vételre, ugy Hartley kénytelen egy darabig még elvárni a pénzére. Nem tehetett volna egyebet. De önt megcsalni nem bírom, nem akarom, odaadom hát önnek a valódi Stradivariust ! Egy év múlva benne pompázott az „isteni" Stradivarius a Van Zandt hires gyűjteményében és Lisle Helénának nem is kelí lett volna tőle megválnia.