Pápai Közlöny – XVIII. évfolyam – 1908.

1908-03-08 / 10. szám

hamosfc fejlődésnek indul, és több ujabb intézmény felállítása van küszöbön melynek nyomába a népesség szaporodása jár. Már pedig a népesség szaporodásának helyt is kell csinálnunk. Városunk érdeke tehát sürgősen követeli, hogy ezen lakás mizériákon segítve legyen. Elvárjuk tehát a városi hatóságtól, hogy első sorban is a mulasztást fogja helyrepótolni és a kormánynál a lakbérszabályzat felemeléséi fogja kérvényezni. Ennek elnyerése esetén nézetünk szerint az első lépés meg lesz téve arra, hogy városunkban az építkezési kedv fejlesztessék. Mi megmutattuk az utat, hol bizhatunk az orvoslásba, most már a városi hatóságtól várjuk a kötelesség teljesítését. Városunk terheinek könnyítése, Az országos nagy bajok és gondok között, melyek most az egész magyar közvéleményt lefoglalják, nefeledkezzünk meg szűkebb lokális bajainkról, melyek között első sorban áll az óriási illetéktelen teher, a mely a mi városunkat is nyomja. Nagyon helyesen lett fejtegetve a legutóbbi napokban megtartott városok kongresszusán, hogy a vidéki városok, első sorban a rendezett tanácsúak nak sanyarú helyzete s óhajtandó, hogy fejtegetéseinek szelleme az intéző körök felfogásával párhuzamos legyen. Hosszú és küzdelmes esztendők óta húzódik a városi törvény ügye, s nem tudunk vele zöld ágra vergődni. A rendezett tanácsú városok névleges autouomiája már valóban tarthatatlan helyzetet teremtett. Nem autonómia ez, hanem ketrec, melyben a foglyul ejtett rab «szabadon" tehet két lépest előre és két lépést hátra, de ebben is megakadályozhatja az őr: a vármegye. A rendezett tanácsú városok nem csak, hogy megérettek már arra, hogy a vármegye gondnoksága alól emancipálják őket, de fejlődésük íek egyenesen hátrányára van azon körül mény, hogy minden egyes határozatát megsemmisítheti egy közvetlen fölöttes hatóság, a mely sok tekintetben egyúttal riválb is. A városi polgárság, mely az ő elöljáróit választja, rendelkezik legalább is annyi intelligenciával és ítélő képességgel, hogy a város élére olyan embereket tegyenek, akik ott helyű ket megállják. Ezt a kvalifikált, a város ügyeivel közvetlen ismerős elöljáróságot akkor dezavuálja a nem kvalifikáltabb elemekből alkotott vármegyeháza, mikor neki tetszik és a kormány előtt is inkább latba jő az ő szava, mint a városoké. E méltatlan helyzetből egyszer már végre ki kell szabadítani a városokat. Autonomiát követelünk, amely biztosítja nekünk, hogy sorsunkról éppen olyan joggal és hatáskörrel intézkedhessünk, mint a szabad királyi városok. A míg ezt az autonomiát nekünk meg necn adják, addig szó sem lehet a vidéki városok intenzív fejlesztéséről. Folyton hangoztatják, hogy a vármegye ósdi, korhadt, beteg intézmény, még is ennek rendelik alá a modern élet lüktető szervét; a várost. Hát ebben a politikában igazán nincsen se logika, se ésszerűség. Autonomiát nem akarnak adni, de terhet, azt bőséggel rónak ránk. Az állam feladatát képező közigazga tási, jogszolgáltatási, adóbehajtási, közoktatási, közegészségügyi, utfentartási, katonaelszállásolási és egyébb teher orosz'ánrészét a mi nyakunkra sózzák és főleg e terhek súlya alatt nyögnek a vidéki városok, melyek közül több száz perczentnél nagyobb pótadót kénytelen kivetni. Hát ezeket a terheket, vagy azoknak legalább legigaztalanabb részét mikor veszik már le rólunk ? Élünk, halunk, dolgozunk az államért — városoknak csak a maradékot juttathatjuk. Ellenben amiből egy kis jövedelmük lehetne, a fogyasztási adókra, a regalékra, a vámokra rátette kezét a hatalmas állam. Irtóztatóan felcsigázzák a bor és sör árát, amivel azt érik el, hogy a szegény nép komisz vízzel és spirituszszal készített pálinkát kénytelen inni még most is, — amikor már van sok és jó magyar bor. A pálinkából rémséges haszna van az államnak, ellenben arai népünk züllik és pasztul! Nagyon is aktuális ezen kérdés megoldása. Ezen tervbe vett fogyasztási adónemeknek a városokra való átruházása érdemében a szükséges intézkedések már megtétettek és hiszszük is, hogy ezen országos mozgalomban, melyben városunk képviselőtestülete legutóbbi határozata értel•HSI — Piljas Ítélete önnél van, talán máihelyben is hagyta ? — Igen, már aláirtam, — felelte a tábornok látszóing hidegen, de valami benső nyugtalansággal. — Istenem, már megint azok a könyek, azok ajajgatások! Az emberek nem akarják fölérni észszel, hogy én csak a felsőbb akarat végrehajtója vagyok, nem pedig a parancsadó. De nem az történt, amitől tartott. Az aszszony nem sirt, és nem borult kezeit tördelve a lábaihoz. Szemeiből valami harag-, valami kárörvend ésféle sugárzott és ajkain gúnyos mosoly játszadozott. -- Aláirta? — ismételte a hölgy. — Jó, hát akkor tudja meg, hogy az nem Piljas, nem Piljas Marius József Lipót, hanem Bruskovskij Vladimír, az ön fiának a fia, az ön unokája. És én, vagyok az anyja, az Mitja fii nak a kedvese, azé a szegény, szerencsétlen Mitjáé, aki megszökött a szülei háztól. Nem ismer ? Különben nem emlékszem, hogy látott volna, mikor nálunk járt, hogy elválasaszon bennünket. Mikor Mitja golyét röpített, agyába, ön bosszút forralt ellenem és börtönbe akart záratni, barátaim segítségével azonban külföldre menekültem. Ott adtam életet Vladimírnak s az ön kormánya ellen való gyűlöletben neveltem. Csak az a gondolat táj, hogy fiam olyan olcsón áldozta föl életét, nem annak e szegény rendőrnek szánta azt a bombát. Igen, tábornok ur, ön holnap az unokáját, a saját vérét, egyetlen fiának a gyermekét végezteti ki. És most, letartóztat-e, hogy vele haljak meg, vagy szabadon bocsát ? — Elmehet, — mormolta a tábornok. A nő büszkén fölemelt fővel távozott, a tábornok kábultan, sodrából kihozva állt ott, mig annak léptei elhangzottak. Azután az ablakhoz sietett és utána nézett. A nő a kert felé tartott, bizonyára, hogy a forradalmárok egyik odúját fölkeresse. Látta, amint az a zsebkendőjét arczához szorította és az öreg emberen valami szánalomféle vett erőt, Egy pillanatra mintha ugy érezte volna, hogy ez a nő a szivéhez nőtt, neki annyira kedves, annyira drága. — Légy erős és szilárd, — próbálta a tábornok magát megemberelni és ismét csak nyugtalanul sétált a szobában föl és alá. Asztaláról elhunyt, kőszivü nejének képe tekintett rá, aki férjének lelki tusájával vajmi keveset törődött és az egykor jó ember szivét kérgessé tette. Mellette volt a szegény Mitja arczképe, szerény gimnazista-egyenruhában. Nyolcz órakor a tábornok tanácskozni kezdett a polgári kormányzóval, amely tanácskozás tiz óráig tartott. Mikor a tábornok a kocsijába szállt, a hadsegéd nem kis meglepetésére azt parancsolta kocsisának, hogy a fogházhoz hajtson. — Micsoda szag ez ? Füstölnek a lámpák ? — kérdezte a tábornok, mikor a komor folyosóra lépett. — A falak igen nyirkosak, tábornok ur, — válaszolt az utat mutató, aszkóros börtönőr. Nemsokára a czélhoz értek. Az ajtót nagy zajjal kinyitották és beléptek a czellába. Halvány fiatal ember kelt föl az asztaltól, ahol az éjjeli mécses pislogó fényénél éppen levelet irt. — Hogyan ? Megint kihallgatnak ? — kérdezte az ifju. — Tegnap éjjel se volt nyugtom. Ugy is tudom, hogy holnap kivégeznek, kíméljék meg a fáradságot, ugy se húznak ki belőlem egy szót se... nem árulok el senkit. — Hagyjanak magunkra, — parancsolta meg a tábornok, — beszélni akarok vele. A börtönőr és a hadsegéd visszahúzódott. A tábornok fürkészve szemlélte az elitélt arczát. Nem hasonlított ugyan valami nagyon a fiához, de halványsárga arczának egyes vonásai mégis emlékeztették rá. Egy darabig mind a ketten hallgattak ; a fogoly ragadta meg előbb a szót: — Mi tetszik ? Talán vigasztalni akar? Fölösleges, tábornok ur. Elkészültem már a halálra, de azzal a szomorú tudtttal halok meg, hogy ügyünket jobban is szolgálhattam volna. Ám ami nekem nem sikerült, majd elvégzi helyettem más. — Az ön anyja... — kérdezte a tábornok. — Kérem, tábornok ur, egy szót se — szakította félbe a fogoly indulatosan. — Ne szóljon anyámról. Már látom a czélját. Meg akar rendíteni, hogy vallomást préseljen ki belőlem. Nem fog sikerülni. A fiatal ember kiegyenesedett, szemei a haragtól lángoltak, vonásairól lerit a törhetetlen szilárdság. — Hallgasson meg — használta föl a tábornok a szünetet. Nem hivatalos minőségben jöttem ide, hanem mert valami fontos.