Pápai Közlöny – XVIII. évfolyam – 1908.

1908-02-23 / 8. szám

hetik fel a nagyközönség előtt — de igazat kell adnunk a gazdáknak is abban, hogy a tejelárusitást egyszerű cselédjére kell biznia — és arra van utalva, hogy a tejárának bevételezését és elszámolását ezen az irás és számolás művészetében a legalsóbb fokon álló emberével végeztette. Eltekintve az anyagi garancia teljes hiányától is, nem fektethet a gazda akkora bizalmat egy ilyen em. berben, hogy az egy hónapon át ezrekre menő liter tej árával, száz meg száz vevő befizetett és még tartozás ban álló pénzével elszámoljon. Ha tekintetbe veszi a méltatlankodó közönség ezt és még azt az előfordulható körülményt, hogy néha a tejhordó kocsis tudatlansága, esetleg rossz indulatu elszámolása következtében zaklatva lehet egy már talán be is fizetett tartozása erejéig akkor be kell látnia, hogy ezen az elszámolást egyszerűsítő eljárás miatt nincs oka a megbotránkozásra mert a gazdák csak saját anyagi érdekeinek megóvására kerestek orvoslást anélkül, hogy ezzel a közönséget megbántani akarták volna. Mindezeket figyelembe véve hinnünk kell, hogy ezek után másként fog vélekedni a gazdák álláspontja felől és eljárásukat nem fogja többé uzsorának mondani, és a nagyközönség is napirendre tér felette és ebbe is belenyugszik mint belenyugodott abba amikor más élelmi- és elsőrendű szükségleti czikknek ára felemelkedett. Yárosi tisztviselőink fizetésrendezése. Nemrég említést tettünk azon | mozgalomról, melyet városi tisztvise; tőink fizetésük rendezése érdemében indítottak. Ezen mozgalom eredménye egy kérvény, melyet tisztvise lőink városunk képviselőtestületéhez intéztek, mely kérvény jogosultságát elösmerjük és az erre vonatkozó részét egész terjedelmében a következőkben közöljük : Tekintetes képviselőtestület ! Rövid néhány év alatt az élelmiszerek és ennek nyomában a háztartás minden ágában oly drágaság állott be, mely a társadalom minden rétegére ólom súlyként nehezedett. Ezen nyomás alatt az ipari, kereskedelmi és mezőgzdasági alkalmazottak szervezkedtek, hogy munkaadóiktól a tisztességes megélhetés feltételeit kieszközöljék. El is érték a magasabb munkabéreket és általa kielégítő megélhetéshez jutottak. Ezen közgazdasági állapotok nem hagyhatták érintetlenül a fix fizetéssel biró tisztviselői kart sem. Kongresszusoztak, ankettoztak, hogy mi módon lehetne megélhetésüket biztosítani. Minthogy az életfenntartás elsőrendű szükségleteinek árát visszanyomni a régi árakra, amely arányban álló lett volna fizetéseikkel, nem tudták-e, magas kormányhoz fordultak, feltárva súlyos helyzetüket, oly fizetés emelésért, amely arányban állott a megváltozott gazdasági helyzettel. Az állam belátva a nyomasztó helyzetet, segítségére sietett a szűkölködőknek, még mielőtt az erkölcsi hanyatlás beállhatott volna. Rendezte a lelkészek, állami tisztviselők, bírák, községi jegyzők, a vármegyei tisztviselők, a vasúti alkalmazottak, tanárok, tanitók fizetését. Rendezetlenül egyedül a városi tisztviselők fizetését hagyta, noha egynehány város kivételével ezek voltak a legrosszabbul dotálva. A városi tisztviselőknek csak az igéret üres falatját bocsátotta a magas kormány rendelkezésére, amely egyidőre lecsillapította a felzaklatott kedélyeket, bizva az igéret beváltásában, de azt végleg meg nem szüntethette, hanem az elégedetlenség a hamu alatt folyton izot.t, miglen az elkeseredésnek lángja kitört alóla, nem tudván bevárni nyomorában a folytonos hitegetést. Elkeseredésünk, — tekintetes képviselőtestület — leírhatatlan egyrészt azért, mivel ahhoz a testülethez kell fordulnunk, mint munkaadóinkhoz, ki tisztviselőinek nyomott helyzetén mindig iparkodott tőle telhetőleg segíteni, másrészt pedig azért, mivel napról napra látjuk lábaink alól a talajt kisiklani, mind mélyebben és mélyebben elsülyedve az adósságok mocsarában. Ily gondteljes viszonyok között, hogy családaink megélhetését, gyermekeink nevelését biztosithassuk, nem tehetünk egyebet, —- habár városunk adózó közönségének terhe mélyen szivünkön fekszik, mint képviselőtestületünkhöz fordulni, hogy tűrhetetlen helyzetünkből kiragadni és bennünket 1908. évi január hó 1-től, a polgármesterek kongresszusán elfogadott fizetési tervezetben megállapított fizetéssel ellátni kegyeskedjék. Tudjuk azt, hogy a fizetés rendezéssel valamivel nagyobb teher hárul az adózó közönségre, mint amelyet most visel, azonban ha meggondolja a képviselőtestület, hogy ez a teher 2600 adózó között oszlik meg s vele a 40 — 50 városi alkalmazotton segit, ugy nem rettenhet vissza, sőt kötelességet és méltányosságot teljesít, mert eme 40—50 alkalmazottnak létfenntartását biztosítja, míg ha megtagadná, ugy ezeket a sárba taposná anélkül, hogy az adózó közönséget a rajtuk megtakarított, számításba alig jövő néhány korona, avagy fillérrel kedvezőbb helyzetbe juttatná. Tekintetes képviselőtestütet! Miután minden alkalmazott csak a munkaadójától várhatja a változott viszonyoknak megfelelő — Ki vette észre ? — Az erdőkerülő éppen arra járt. Látta, amint a puskáját töltötte, de nem gyanított semmit. Látta azt is, amint elesett. Éppen a szivét találta. — Jó lövő volt, most hasznát vehette. — Rögtön meghalt. — Hol fekszik? — Bevitték a pusztára a rokonokhoz. — Hagyott-e hátra valami irást ? — Egy levelet, melyben azt irja, hogy fekete golyót búzott, meg kellett halnia. Eközben magunkra öltve ruhánkat, bementünk az asszonyhoz, hogy együtt zokogjuk el vele fájdalmunkat. Mint haldoklóból az élet, ugy szakadt ki lihegő kebléből egy egy nehéz sóhaj. Most már világos volt előttünk, miért volt mindig oly búskomor a mi házigazdánk. Az egyik probléma meg lett oldva. A másikat tizenöt év múlva oldotta meg egy útitársam, akivel a mohácsi személyvonaton találkoztam. Hamvas novemberi nap volt. Köpenyegembe burkolózva, némán húzódtam mega vasúti kocsi egyik szögletében, s törülgettem a veritékes ablakot, hogy láthassam azt a néhány hollót, mely egymással mintegy versenyezve szállt a Dráva felé. Aztán számlálgattam a hópelyheket, amelyek, mint kicsi fehér pillangók, szálltak a dércsípte növényzetre. Egyedül voltam a kocsiban. Körülötem félhomály s unalomkeltő, egyhangú dübörgés ; de oly jól esett most ez a kísérteties magányosság, melyben nem gondolkoztam, csak néztem egykedvűen pihenő idegekkel a pécsi gyárak ós gőzmalmok kéményeiből feltörő füstfelleget. Az üszöghi állomásnál útitársam akadt. Egy magas, száraz, sápadt és beesett arczu, negyven év körül járó férfi, aki lassan, szinte félénken nyitotta fel az ajtót, s előbb torzonborz fejét dugta be, majd maga is lassú, zajtalan léptekkel bejött. Bátortalan mozdulatokkal foglalt helyet az elenkező szögletben, s attól kezdve, hogy megpillantott, bizonytalan tekintetét rajtam felejtette. Olomszinö szemei mint két csiszolatlan , üvegdarab, meredtek rám, az erősen őszülő, ! koromfekete hajzat alól. Majd hirtelen kozj zám szökött, s magát túlzott udvariassággal meghajtva, száraz, csontos kezeit felém nyújtotta. — Orbán Gábor vagyok, a borjádi birtokos, ha szabad magamat bemutatnom. ! Messze útról jövök, kérem. Nincs nyugtom. Keresem Morvayt, aki tönkretette a bol dogságunkat, az enyémét és Emmáét. Mert tetszik tudni, ott lakott Emmáék házában, évek óta . . . Öh, uram, ha tudná ön, mit érzek én . . . Leszámolni valóm van vele. Bűnhődnie kell azért, hogy már itt a földön fejemre zúdította a kárhozatot . . . Oh, az a rettenetes éjszaka . . . Parázs van itt a fejemben, nem agyvelő. — Nagy hóvihar volt, de mit törődtem én azzal, hogy a fagyasztó északi szél arezomba csapkodja a zúzmarás havat? Csak bolyongtam az utczákon, arra a menyaszszonvom háza felé. A vágy vonzott-e, vagy az őrült féltékenység kergetett? . . . Kínzó sejtések vertek tanyát hennem, s valami súgta ösztönözve : menj és lásd, mint játszanak veled, szegény nyomorulttal ! . .. Megáltam a menyasszonyom ablaka előtt. Benn halvány lámp wilág derengett, mely megrezdült, ha a vihar erősebben rázta meg az ablakot. A sötét, kissé átlátszó függönyök mögött mintha Emma árnyékát láttam volna mozogni. Sóvár szemekkel bámultam azt a sötét árnyékot, amely ott látszott közel az ablakhoz, s minél tovább néztem, lázas képzeletem annál inkább felruházta azt az életelen valamit, Emma tulajdonságaival, alakjával. Szeretem volna a résen át odasúgni annak az árnyéknak : Emma, az Istenért, mozdulj meg, hadd ismerek rád, mert őrülté tesz az a kaczér viselet, melyet ma előttem Morvayval szemben tanúsítottál, s az a dévaj kaczagás, melylyel annak az embernek szemébe nevettél. Órahosszat álltam ott. Hajammal vadul játszott a szélvihar, s a lelkem versenyt háborgott vele. És mig kinzó gondolataim őrülten űzték egymást agyamban, éreztem, hogy ereimben a vér csöndesebben kering, jéggé fagy, s izmaim merevedni kezdenek. A megfagyás első stádiumában lehettem. Csüggedtem, s félig élettelenül vánszorogtam el. Későbben ismét észrevettem, hogy a Morvay szobájának ablaki halványan világítanak ki a sötét utczára. Mintha két árnyékot láttam volna az áttetsző függönyök mögött mozogni. Átmásztam az alacsony, rácsos kerítésen, s csöndesen az ablak alá lopóztam. Félig elfagyott kezeimmel töicsért formáltam szemeim előtt, hogy a fénysugarakat összpontosítsam. E pillanatban egy fekete felhőtömeg jelent meg közel, alig néhány száz méternyire fejem fölött az égen, koromsötéfeséget árasztva. A sötétben íisztábbakká és határozottabbakká lettek az árnyak korvonalai s én