Pápai Közlöny – XVIII. évfolyam – 1908.

1908-12-27 / 52. szám

akit szerénysége és igyekezete, min­den magasabb iskolai képzettség nél­kül is, jó módúvá, gazdaggá tett. Ámde ma már az élet mindenki tői megkövetel egy bizonyos fokú műveltséget és az életnek ezen kö­vetelményei szülik azt a szükséget, hogy megfelelő iskolák létesitessenek. Nálunk a mai életviszonyok egy felső kereskedelmi iskola létesítését teszik szükségessé. Egy felső kereskedelmi iskola létesítését kívánja a saját jól felfo gott érdekünk. Egy felső kereskedelmi iskola létesítésének, felállításának a kor rnánytól való kérését, sürgetését, az erre való lépéseknek mielőbbi meg tételét joggal és méltán megköveteli az a gondosság, melylyel diligens páter familias módjára az illetékes fakto­rok a nagyközönségnek,a városnak, vidékének tartoznak. A városnak szüksége, égető szük­sége van arra, hogy ereiben a vér­keringés időnként felfrissítessék. Azt pedig, hogy egy ilyen kul­turális intézmény mint aminő egy felső kereskedelmi iskola, a város fizi­kai és morális súlyát emeli és ere jét minden tekintetben hatváuyozza, azt még a csak saját erejét minden áron előtérbe nyomó és a másnak agyában megszülemlett eszmét teljes erővel elnyomni törekvő legnagyobb egoista sem tagadhatja. Nos tehát, ha igy áll a dolog, pedig hát megdönthetetlenül igy áll, akkor minden tőlüuk telhetőt meg kell tennünk, hogy városunkban a kormány mielőbb egy felső kereskedelmi iskolát állítson fel, még akkor is, ha ez részünkről némi áldozattal járna, lehetetlen, hogy a kormány ennek fejében tőlünk nagyobb áldozatot kí­vánna, mint amilyen nagy haszon nal egy felső kereskedelmi iskolának a város területén való létesítése a városra járna. Szépséghibák, Ezt a cikket pedig a Szegedi Napló irta, de azért Pápán is el leket olvasni. Hogy a városunk épül-e, szépül-e, fejlődik-e ; halad e, azt bizonyára az is megbírja elfogatlanul állapítani, aki a tíz év előtti állapotokat ismerte s azokat a mai helyzettel hasonlítja össze. Akinek pedig még emiékeze tében vannak az idestova harminc év előtti viszonyok, amikor előbb egy tenger, azután egy büzhödő poeso­lyató ingoványa tespedt a szomorú romok között, nagyon is megállapít­hatja a fejlődés mértékét. Különös formája volt ennek. Néha éven át pihent, rnint az óriáskígyó, mikor emészt, azután ismét a mesebeli hét mértföldes csizmákkal rohant előre. Mi, akik szintén veleszaladunk és velerohanunk, ezt nem igen vesz szük észre. Azt, hogy valaki sová nyodik-e, az nem tudja megmondani, aki mindennap látja. Az inkább, aki esztendő óta nem látta. A városra is áll ez. A vidéki jobban meg tudja az ilyesmit mondani. A nem idevaló. Föltéve, ha nem túlságosan udvarias. Mert akkor nem mond őszinte kritikát. Ugy lesz, mint a szerény vendég, aki felkanalazza a levest, pedig látja, hogy hajszál van benne. Ha azonban őszinte akar lenni, anélkül, hogy go­romba lenne, akkor azt mondja : — Szép, szép ez a város, hanem . . . hogy is mondjam csak . . . egy kicsit tele van szeméttel. S ha őszinte akar lenni, ezt mondja a második, a harmadik a X edik is. Különösen, ha az a vidéki például a Nyugat tisztára kefélt és mosott német városaiból jön. 8 kö­rülbelül igazat mond. De hát miért van az, hogy ez a mondás igaz ? Miért kell Kefet felé haladva, délkö­zönkint négy perccel több napot s négy mázsával több szemetet találni ? „Jő. Hogy olykor sárosak, olykor po rosak vagyuuk, azt a feltőltetlen, vagy feltöltött bár, de kövezetlen utcák okozzák nagy részt, de egy ki­csit mégis sok van a sárból. Azt mondja a múltkor egy német: — Jól van. Ahányszor idejövök, itt mindig föl van túrva egy két utca. Hier wird immer gebaut. Ez kultur* vonás, ez a fejlődés jele, mert az hogy fényes csengő aranyakon váltsa fel szabadságra rabságát. Kívánjanak bármit, — érte megadják . . . A tolmács magyarul annyit mondott, hogy : — Szamár ! — aztán sokat és mélyen hajlongva a török urak előtt hosszasan be­szélt törökül, miközben dühös tekinteteket vetett Boclokra, sőt néha öklével megfe nyegette . . . A török urak összeráncolták homlo kukat s haragosan rázták fejüket s ismét hosszasan beszéltek a tolmácshoz, amit az igy magyarázá el Bodoki.ak. — Te, ezek a vén szamarak, nem is olyan szamarak, mint amilyeneknek látsza­nak ! Én azt mondom nekik, hogy te sze­gény vagy, mint a templom egere, hogy e ködmönön kívül egyebed nincs ég-föld hátán. — Mért hazudtál . . . ? A tolmács haragot színlelt s mellbe üté Bodokot. — Ne veszekedj már, bolond ! Nem te hazudtál, hanem én — én meg azt te­szem, amit akarok, no. Aztán meg nem is teszem először — és nem is utoljára . . . Hát hallgass békén. Nos hát ezek a Krísz tus-tagadó, gyalázatos zsiványok (ujabb mély meghajlás a török urak előtt) nem hiszik, hogy te szegény vagy s azt kérdik, mit gondolsz, — mennyi váltságdijat fizetne érted családod ? — Kívánjanak akármennyit . . . — Oh, te bolono, te . . . mit akarod mindenáron ezeknek a telhetetlen fickóknak a zsebét hiába megtölteni a vagyonoddal ? Vágj egy kissé savanyúbb arcot és mondj, amit akarsz, de a kezeddel fejezd ki azt, hogy semmi . . . — Én ezt nem értem. Atyám dús­gazdag, én is tehetős vagyok, s értem atyám minden áldozatra kész, s ott van a birto kom, — síkja, lejtője, hegyé gazdag . . . Vegyétek el azt, és én hadd térjek vissza hazámba. Ők gonozzul bántak velem, de én nem csalom meg őket, ezt mondd meg nekik. A tolmács ordítva rohant Bodokra s megköpködte ruháját, aztán nagyokat kiáltva szólt hozzá : — Ej, ne okoskodj ... én megment­lek — és megmentem vagyonodat. Ints ne met, ints már, no ! Botlok megtette ; nemet intett. Az öreg törökök megint csak rázták a fejüket és megint beszélt Büdzsik Tuluj, amit a tolmács igy magyarázott meg Bo­doknak : — Ezek a bolondok iratnak veled, haza egy levelet, amiben meg fogod írni, hogy itt vagy rabul, térdig vasban, hogy a szabadság ára ötezer arany márka. Megírjuk a levelet ? — Ne tedd nehézzé szabadulásomat. Minden perczet sajnálok életemből, amit itt elvesztegetek, — mond meg, hogy a vált­ságdijat megkapják . . . — Elég a sok szóbeszédből. Itt a pa pír ós a toll, ird aztamit én tollba mondok: Odavezette egy asztalhoz, ott feloldot­ták láncait és Bodok irta, amit a tolmács mondott : Kívánom Istenemtől, hogy ez írásom találja egészségben kegyelmedet, amen ! . Magam felől azt írhatom, hogy a kutya Büdzsik Tuluj rabja lettem, de van itt egy még nagyobb kutya is, mint az aga : egy törökké lett magyar ifjú, aki mindent megtesz, hogy kiszabadítson rabságomból. Igen kérem kegyelmedet, atyám-uram, írjon levelet a kutya Büdzsik Tulujnak, hogy értem nem ád egy kopott petákot sem, hogy ölül annak, hogy megszabadult tőlem. Ötezer arany márkát kíván a gye­henára való. Sokat gondolok kigyelmedre. Nézzen kigyelmed a gazdaságom után néha, arra igen kérem, még vagy négy hónapig élek rabkenyéren, mígnem haza­térhetek. Áldja meg az Isten kigyelmedet, szivemből kívánom. Kigyelmed fia Sámson Bodok manu propira. A levelet egy gyorsinu futár vitte s az hozta a választ : — Egy petákot sem azért a kölyök ért . . . Mikor Büdzsik Tuluj meghallotta, hogy a magyar legény váltságdija elmaradt, me­gint csak Íratott haza, — hátha mégis . . . Ez alatt pedig multak a napok. A tá­borban vig élet folyt. Estenden, mikor a muzulmánok elvégezték imájukat s nyu­godni tértek, a tolmács odalopódzott Bodok­hoz. Jólesett a lelkének, hogy beszélhetett az anyja nyelvén. Ilyenkor odaheveredett mellé. -- Beszélj nekem, vagy dalolj:*.. Hadd hallom azt a szót, amely oly édes, mint a kisdednek az anyatej. Beszélj. Mióta felöltém ezt az átkozott gúnyát s eladtam az igaz Istent, hitetlen lettem, azóta álma-

Next

/
Oldalképek
Tartalom