Pápai Közlöny – XVIII. évfolyam – 1908.

1908-12-27 / 52. szám

utcákat bizonyára nem azért túrják föl, hogy rosszabá, hanem, hogy jobbá tegyék. De nézze ezt a sok szemetet, papirosdarabot, rongyot, hulladékot, amiket a szél hoz az utca egyik oldalára, hol a másik oldalára söpör, csak nem az utca földjéből ásták ki. Nem, bizonyára nem. Az ördög tudja, honnan jön. Valahonnan kidobálják, az emberek elhullatják. Olykor dinyehéjakon s naaancshéjakon lehetne korcsolyázni, olykor egy egy falu sárkánycsináló gyermekei lennének boldogok akkora papirtömeg birtokában, amenyi csak magán a Széchenyi-téren hencsereg járdákon, kocsiúton egyaránt. S ez oly megszokott dolog, hogy már a benszülöttnek olykor föl sem tűnik. Hozzátörődünk, mint a koldus az élősdijeihez. Hozzászokunk a portörlő rongy nak az ablakon való kirázásához s nincs is okunk rá panaszkodni, mivelhogy a mi házunknál is ugy csinálja a cseléd, (mivelhogy a szemközti szomszéd cselédje is ugy csinálja.) Hozzászokunk hogy a husmé résekből a vizes dézsa tartalmát este az utcára öntsék s hálával vagyunk a mesterfiu iránt, hogy nem öntötte le a ruhánkat. Hozzászoktunk az utcán felbontott levél boritékát azonnal eldobni s vájjon hány ember akad, aki ha az ablakban cigarettáz, a csut kát nem az utcára dobja ? Ugy sem l iszta a város hát ez a már seide seoda. imban hallok csak magyar szót .. . Aki mindent elvetett magától, annak már csak az álmai maradnak meg . . . Oh, hadd álmodjak ébren, dalolj magyar dalt, virágéneket, pártos leányról, tüzes borról, izzó szerelemről. — Te tolmács, ki vagy te A tolmács közbevágott : — Én Kuleszi aga vagyok. Legyen elég ez neked. — De akarnám tudni . . . — Ne akard. — Barátom vagy, hisz ugy viselkedsz, hogy azt kell hinnem .. . — Az vagyok. Igen. Kuleszi aga a te barátod, aki arra kér, énekelj neki magyar dalt, amely elzsongilja kínzó érzeteimet. Ezt kérem tőled viszonzásul — megmentésedért. Bodok énekelt, Kuleszi aga kezébe temette arcát és ugy sirt . . . Újra jött levél, hogy pénz nincs. . . Büdzsik Tuluj még egyet megpróbált. Sátrába hivata Sámson Bodokot és ezt mondotta neki : „Az én uram és parancsolóm, Szokoli Musztafa pasa, aki a te bérezés hazádat tüzzel-vassal pusztítja, meghagyta énnekem, hogy kegyetlenül bánjak veletek. Én telje sitein pasám parancsát — és halálod szörnyű lesz. kivévén, ha száz aranyat küldenek váltságdíjul érted, kedves fiam ; akkor haza mehetsz. De ha, te hitetlen kutya, nem küldik meg ez utolsó árt, akkor ugy jársz, mint az a nyomorult rabszolga, akit ma fognak felnégyelni itt a sátram előtt. Majd Köztisztaságunk szintén a legolcsóbb ajánlattevés szűkös berkeiben született. A kívánalmak is ahoz mó dosulnak. Az egykori budapesti ren dőrt, a Mihaszna Andrást kérdezte Bukovay Absentius : — András bácsi, miért vág olyan szomorú képet ? — András felelte : — Ifijur, havi hu szonnyolc forintokért nem vághatok másformát. — S neki volt igaza. Köztisztaságot ilyeu nagy tisztítási területen, mint a aárosé, olcsó pénzből bizonyára nem lehet csinálni, pedig hát ez a mi szemetes állapotunk nemcsak szépséghiba, hanem közegészségügyi baj is. Sehogy sem illik a fejlődő város színvonalához. Mert amig ez az állapot nem változik, mindig az marad a véleményem róla: — Szép, szép ... csak egy kicsit nagyon is tele van szeméttel. A közönség köréből. — Építkezéseinkről. — Ha Pápán egy kis sétát teszünk feltűnik, hogy sok, igen érdekes épület van itt. Fájdalommal kell megállapítani ezen épületekre nézve, hogy kevés kivétellel nem a mai korból valók. Könnyen rá találunk annak okaira, miért jobbah a régebbi épületek és miért nem oly jók az ulabb kor beliek mint a XIX. század elejéről valók. Az építkezések mindig visszatükrözik egyegy kor műveltségi fokát, mert kifejezői a jó Ízlésnek. A jó izlés pedig kifejezése a műveltségnek. A mai kor nem kulminál a jó Ízlésben. Kevés épületünk van, különösen a magán építkezés terén önállóan megoldva. Rossz minták után rosz másolatok láthatók. Az épületek, telek, fekvés, rendeltetés világtáj és sok más szempontból önállóan oldandók meg. Ez itt igen ritka. Ep ugy, mint ahogy egy írásművet felismerünk, ha plágium, ép ugy plágiumok azok a házak, melyek nem önálló megoldással készülnek. Ehhez érzék, érzés, szakértelem ós ügyszeretet kell. A mai rideg világban ezt keresni kell. Megtalálható lesz azonban, ha az általános érdeklődós a szép, jó és nemes iránt feléled. Ha háziurainkat az építésnél bölcs mérséklés fogja vezetni, ha építészeink erő, szorgalom és kitartással fognak dolgozni s ha a szépség iránt kellő érzékkel fognak birni, épületeink szépek lesznek. A kereseti források bősége nem engedte, hogy a műveltség és izlés lépést tartson a vagyonosodással s innen van, hogy azon emberek akiknek az anyagi eszközeik megvoltak és megvannak, építkezéseiknél főleg a tömegekre és területre néztek és formai szépségre súlyt nem fektetve ennek jelentősége alászállt. Építészeti iparunkat kivétel nélkül szintén nem a szép iránti érzék hanem a kereset és gazdagodás utáni hajsza vezérli s igy kerülnek napfényre a rosz és torz épületek. A házi ur azt hiszi, ha sikerült neki a legolesóbb ajánlatot vagy szerződést egy vállalkozótól kivasalni, jól járt. Pedig dehogy járt jól. Az iparosnak élni kell s nem hajlandó egyik sem reáfizetni arra, amit elvállalt. Hogy elkerülje, silány és felületes munkát szállít. A végeredmény rendszerint az, hogy az építendő húzza a rövidebbet. Egy másik téves nézete az egész magyar közönségnek, hogy szívesen kerüli az épitési szakértő alkalmazását^ vagy ebben is a legolcsóbbal dolgoztat. Ennél a takarékosságnál pedig nincs helytelenebb. Egy ügyes építész abszolút becsű müvet létesíthet. Oly alkotást hozhat létre, amely alkotás érdekét megtartja, nem pazarol anyagot, tért. A reáforditott költség bőven megtérül az épület műbecsében, holott lehet avatatlan kehekre bizva, magát tönkre is építheti, Látunk a régi Pápán holmi rejzokat. ma is meglévő házakról. Ezek pontosak, csinosak, tiszták, stílszerűek. Az épületek, melyek ezen rajzok szerint épitve vannak, megnézheted te is, édes fiam. Nagyon szép lesz ..." Ezt a tolmács igy adta vissza : — Az ezer arany leolvadt százra. Most már csak ennyit érsz. Azt parancsolja ez a lator, hogy irj még egyszer, — de utoljára. Tehát, fogd a lúdtollat és irj. írdd meg, hogy valahogy eszükbe ne jusson valamit küldeni. A levél elment és jött a válasz : jó lenne a fickót felköttetni, de jó magasra, hogy a talpa ne legyen harmatos — és hogy száz üres csigahéj is sok az ilyen kötnivalóért stb. Büdzsik Tuluj éktelen haragra gyúltHomlokán kidagadtak az erek, két nagy, torzomborz szemöldöke ugy járt föl-alá, mintha megindult volna, csapkodott az öreg, s rekedtté rikácsolta magát : — Gaz kölyök! Koldus fattya ! In* gyeflélő ! Naplopó ! Apagyilkos ! Vadállat ' és dűlt a szájából a becsmérlő szó. Nem sajnálják otthon a gaz fickót ? Oh, a nyomorult . . . Miféle elvetemült fiu lehet az, akiért egy magyar apa nem ad rongyos száz arany márkát. Alávaló ... No megállj. Boszut állok én az apádon — kegyetlen, vad boszut. Hozzátok elém akarom látni. Behozták. Jó sokáig nézegette. Tetszett neki a derék fiu. Haragja is egyhült, a hangja is lágyabb lett . . . — Pedig milyen derék legénynek látszik. Kár érte. Mintha a galagonyának pál maformája volna. Szeme csupa tüz. Verőfény. Homloka derűs, mint a szabad ég . .. Kár érte ! Derék testben kutya lélek. megállj — megörül majd az apád és átkozni fog engem, ahogy én őt átkozom. Jóizü mosoly futott végig arczán, a mosoly aztán ravasz, sunyi röhögésbe ment át. — Hehehe . .. No, aztán ki fogta el ezt a jeles magyart ? Előállott egy csapatvezető. Alázatos volt és igen reménykedő. — Én, uram, Büdzsik Tuluj. En, a te hü Szubutajod. — Te, az én hü Szubutajom. Lám, iára. Hát rte voltál az ? — Én, uram ! — Hát te nyomorult, mit gondolsz, én majd itt eltartom azokat a magyarokat, akik otthon koplalnak ? No bizony. — Ennek a váltságdiját te fizeted meg, Szubutaj — Én uram ? — Bizony, te. Különben a te fejedet üttetem le az övé helyett. Jó lesz-e az' Szubutaj ? Ötven arany, uram, ha elég lenne . . . — Ide vele. Aztán megfordult, hogy kimegy a sátorból. Egy tisztje megszólítja : Hát a magyar vitézzel mi történjen ? Büdzsik Tuluj felkacagott : — Boszu ! Nagy, dühös, kegyetlen boszu ! Kergessétek haza. Menjen a drágalátos kölyke az apjához, — hadd ölelje meg — a kedvest, az édest. Hahahaha .. . Igy került haza Sámson Bodok. Kuleszi aga pedig ott maradt és tovább vezekel.