Pápai Közlöny – XVIII. évfolyam – 1908.

1908-12-20 / 51. szám

nyeit segédmunkásainak kiképzésére lelkiismeretesen és kötelességszerűen kihasználja, igénybe vegye. Ám nem igy van. Mert a legnagyobb közöny, a nemtörődömség, a nembánomság legszomorúbb példáját éppen az érdekelt iparosok és keres kedők körében találjuk, a kik tanoncaikat nemhogy rászorítanák az isko< Iában való járásra, de mindenképpen azon fáradnak, hogy okkal-móddal e kötelezettség alól kivonják őket, s e helyet olyan munkákra is alkalmaz zák, a melyek az iparral semmiféle összefüggésben uinesenek. Közre hat ebben az irigység, a hiúság is, mert a legtöbb tanonctartó iparos és kereskedő féltékeny arra a csekély több tudásra, intelligen ciára, mely tanoncára az iskolában rátapad, s melyet ő szégyenkezve nélkülözni kénytelen. Nem türi, hogy tanonca többet tanuljon, vagy többet tudjon, mint ő, a mester. Hej, pedig ha az iparos és ke reskedő osztály helyzetének javulását komolyan óhajtjuk, komolyan akarják, lehetetlen nélkülözni a tudásnak, az ismereteknek azon elemeit, a melyeknek hijja vetette hátra a magyar ipart, a magyar kereskedő osztályt a müveit, haladó népek versenyében olyan távolra, a honnan előre törni, megfelelő helyre jutni már csak nagy erőfeszítés árán lehet, s mely nélkül nemcsak haladni nem tud, de menthetetlenül elmerül oda, a honnan nincs menekvés : a nemtörődömség ágyaita, mindent elnyelő közöny posványába. A tisztes iparos osztályból elégületlen, tudatlan, minden képesség és jóravaló, hasznos munkásság kifestésére alkalmatlan kontárok serege fejlődik ki a szellemi pallérozottság, ismeret bővítés nélkül, mely sem az iparnak, sem a társadalomnak erősségét nem képezheti. S mégis annyira fáznak, annyira szükkeblüsködnek iparosaink és kereskedőink attól, hogy a gondjaikba vett, lelkiismeretükre bizott tanoncaikat, az ipar és kereskedés jövendő alkotó elemeit a küzdelemre tudás sal és szellemi képességekkel fölruházzák, hogy szinte ellenséges indulatnak, rosszakaratú önzésnek lehet ezen eljárást minősíteni. Hiábvaaló a felügyelő bizottságnak önzetlen fáradozása, a tanitótestületnék keserves munkája, ha min den igyekezet megtörik, fönnakad egyesek önzésén, nemtörődömségén. A panaszos jajszó, mely az ipar és kereskedés sülyedése, hanyatlása miatt elhangzik sok vonatkozásban áll eme szomorú jelenségekkel, melyért az iparos és kereskedő osztály indolens része önmagára vessen és önlelkiismeretének adjon számot. Azok az iparosok és kereskedők a kik az üres jelszavak visszhangzásában lelik örömüket és merítik ki minden ambíciójukat, tegyenek le erről és e helyet cselekedjenek, példát mutassanak, miképp kell nevelni, megerősíteni az u] nemzedéket a lét harcaira. Levél a szerkesztőhöz ! — A jó szivek figyelmébe. — Vettük a következő levelet, melyet aktuálisánál fogva, de főleg humánus szempontból keszséggel közöljük ós annak tartalmát magunk is ajánljuk a jó szivek figyelmébe. A levél igy hangzik : Közeledik karácsony, a szeretet és öröm ünnepe. Alig néhány nap még s kigyulad a karácsonyfa csillogó ragyogó fénye, amelynek bűvös körében megszűnik a létért való küzdelem s a békesség üt tanyát az emberek hajlékában. A csodás szent gyermek születésének estéjén megfeledkezik a gyarló lélek a soksok keserűségről, amit egész esztendőn át szenvedett, öröm, boldogság tölti be a sziveket : ünnepel kicsi, nagy egyformán. Már élénkül az utca, látni a sok anyát, a mint lázas sietséggel szerzi be szükségleteit a karácsonyi ünnepekre, vásárolja meg az ajándékokat, a gyermekek Jézuskaajándékát. Mindenki készülődik az esztendő legragyogóbb estéjére : karácsony estéjére. A szeretet és boldogság melege járja át a sziveket, a Megváltó születésének emlékezete tartja megszállva az emberiséget. A szeretet ünnepe a karácsony, annak puha ember. Másformának gondolták. Igy nem lehet boldogulni, ilyen nyimnyám módnn. Azt sem szeretik, hogy ugy íukarkodik. — Pajtás, az ember ilyenkor ne krajczároskodjék, — figyelmeztette Vedres. Simon Mihály hiába próbálta magya rázni neki, hogy nincs miből költeni; Vedres ügyvéd arra csak a fejét rázta : — Ne beszólj nekem. Hát a pártkassza. — Nincs már pártkassza. — Lárifári. A kormánynak mindig van pénze. Simon Mihály becsületére mondja, hogy nem látott abból egy garast sem. Vedres ügyvéd szónakozón vonogatta a vállát : — Gyámoltalan ember vagy. Simon Mihály maga is azt hiszi, hogy gyámoltalan, nem arravaló ember ő. Nem bizott már a sikerben s szívesen visszalépett volna, ha valaki megtéritné a költségeit. De az Öreg Tarfalvyhoz csak nem mehet azzal az ajánlattal. Mit mondanának a hivei ? És maga is ugy érzi, hogy csúnya árulás volna. A főispánnál tapogatózik, vájjon az a pesti ur, akit onnan felülről ajánlottak, nem szándékozik föllépni ? A főispán hidegen felelt: — Nem, nem szándékozik. Hiszen elriasztották innen az urak. Simon Mihály dadogott, mentegetőzött, de restelt előállani azzal, hogy ő hajlandó volna visszalépni ha a költségeit megtéritnék. Aztán hátha mégis beüt a szerencse ? A választás is olyan, mint a lutri. Az utolsó pillanatig remélhet az ember. Mikor aztán az az utolsó pillanat is elmúlt és Simon Mihály megbukott a vá lasztáson. felesége rátámadt : — Te vagy az oka. Ha jobban mozogtál volna, most képviselő volnál. A sült galamb nem repül ám minden pipogya embernek a szájába. A főispán pedig, aki már srról infor málta a kormányt, hogy az az izgága, vén Tarfalvy megbukik, nagyon boszankodott s éreztette is a rossz kedvét Simon Mihállyal. — Kérem, na föltetszett kötni a kolompot, hát jobban helyt kellett volna állni a zászló diadaláért. Még az árvaszéki elnöknek is volt valami megjegyzése : — Eddig nem akartam szólni, de sok a panasz ellened, hogy elhanyagolod a hivatalodat. Mindig csak gyűlésekbe jársz, szónokolsz. No, de remélem, hogy most már vége. Simon Mihály nagyon elkeseredett. A pénz is oda van, a becsület is oda van. A főispán is ellensége lett s nem fogja kan didálni, ha az árvaszéki elnökség megüresedik. Simon Mihály már tudja, hogy mit fog ő méltósága mondani : — Nagyon eladósodott ember, nem lehet az elnöki székbe ültetni. Kínlódás lett most már az élete. Nehéz abból a kis fizetésből annyit megtakarítani, hogy törlesztgesse a váltóit. A takarékpénztárnál ugyan könyörüle tesek, elfogadnak csekély törlesztést is. De ott, az a Weinberger, annak kétezer forinttal adósak a zászlókért, azt ki kell fizetni, mert az nem vár. Ha győzött volna Simon Mihály, Weinberger nem zaklatná, évekig is elvárna, mert jó ha az embernek olyan képviselője van, a ki lekötelezettje ; de mi haszna volna abból Weinbergernek, ha a bukott embert kímélné ? Egy kis szőlőcskéjük volt, azt el kellett adni, de még igy is nagy a szükség. Simon Mihályéknál. Kuporgatnak, enni is alig mernek s a cseléd nem állja ki náluk. Hírét is viszik városszerte : gyönyörű uri ház, ahol koplalni kell. Az asszony sir, zsémel. panaszkodik, hogy maholnap nem lesz már egy fölvenni való ruhája. A nagy leány is durcáskodik. Simon Mihály szökik hazulról, amikor csak teheti, mert pokol az élet otthon. De hová menjen ? Beül a sörházba s gyakran csak későn, éjfélután vetődik haza. Másnap ugyan szemrehányást tesz magának : hát nem gyalázat, hogy ő korcsmázik, mikor otthon a legszükségesebb is hiányzik ? De ha a felesége rákezdi a panaszt meg a civakodást, hát ismét csak oda menekül a sörös kancsók és boros palackok közé. Ismerősei fejcsóválva, megbontránkozva szemlélik. Még Vedres ügyvéd is ugy vélekedik, hogy hát hiszen iszik az ember egy kicsit barátságból, néha többecskét is, de ez a Miska sokszor már egészen elázik, ugy kell hazavezetni, mert eldőlne az utcán. Már az árvaszéki elnök is megszólította egy ízben : — Vigyázz magadra, mert kénytelen leszek fegyelmit kérni ellened. Simon Mihály arra csak a vállát vonogatta. Nem bánja már ő, akármi történik is vele.