Pápai Közlöny – XVIII. évfolyam – 1908.

1908-11-22 / 47. szám

egyesek és testületek ez alakoktól magukat elszigetelni nem képesek. Stréberek és Alakok magasan hordják fejüket, igyekeznek minél nagyobbnak látszani, arrogantia, fenhéjázás jellemzi őket s e tulajdonságaikat igen jól tudják felhasználni ; kiaknáznak minden legcsekélyebbnek látszó alkalmat, megragadnak minden eszközt, hogy önző hiuságukat kielégíthessék ; többnyire fenn a magasban nyüzsögnek, de azért nem riadnak vissza attól sem, hogy leszáljanak a köznép közé, ha abban előnyüket látják ; igazságot, emberszeretetet, méltányosságot színlelnek, csakhogy minden oldalról szépszinben tűnjenek fel népszerűséget hajhásznak, a humanitással valóságos reklámot csapnak, s ha egyszer felül kerekedtek egy bizonyos magaslatra, akkor aztán dölyfük, mint valamely rothadt mocsár bűzös kigözölgése, megfojt minden szabad gondolkozást, letiporja a legszentebb igazságot. Legfőbb igyekezetük, hogy minél több testület, egyesület, kör és társaságban szerepelhesen, befurakodik min denhova s ragad mint a kullancs, de a közjó érdekében annál kevesebbet tesznek, hanem az öndicsöités, dicsekvés kedvenc foglalkozásuk; főkép az alsó néposztálynál tetszetős demagógiával kérkednek és ezzel a köznépet butitni óhajtják. Különös tulajdonságuk, hogy ügye sen, finom ravaszsággal tudják maguk köré gyűjteni a céljaikat támogatni kész köznépet, a melyet ugyan a barátság színe alatt toborzanak össze, hanem azért csak szolgai szerepre szánnak. Mi eg.yelöre csak általánosságban hibáztatjuk városunkban ezen stréberes alakokat, de ha a közérdeket oly mértékben fogj tik veszélyeztetve látni, hogy ezáltal városunk haladására molocbként akarnának nehezedni, ugy nem fogunk visszariadni azokra ujjal is rámutatni! A mi jelszavunk „Le a stréberekkel és alakokkal", kik közügyeinknek csak kerékkötői. Ezen elv mellett harcolni és küzdeni fogunk a közjó érdekében és reméljük, hogy ezen harcunkban városunk lakossága hathatósan támogatni fog. Végül pedig ki kell jelentenünk, hogy ezen felszólalásunkat az utóbbi időben tett tapasztaltak hatása alatt irtuk, megjegyezzük, hogy : Akinek nem inge ne - vegye magára ! Az yj bortörvény, Már évek óta mindinkább tapasztaltuk, hogy inai bortörvényünk nem felel meg céljának, s hogy annak számos intézkedését szigorítani kell, amint ezt a többi bortermelő országban is tették. Darányi Ignác földmivelésügyi miniszter felismerte ennek szükségét és benyújtotta az uj bortörvényt a képviselőházhoz. A képviselőház a törvényjavaslatot előreláthatólag sürgősen le is fogja tárgyalni, ugy hogy az uj bortörvény igen rövid idő alatt, mindenesetre még ebben az évben életbe is lép. Az uj törvényjavaslat „a bor hamisításnak és hamisított bor forgalombahozatának tilalmazásáról" szól és oly mélyreható lényeges módosításokat tartalmaz mai bortörvényünkkel szemben, amelyek a hazai bortermelés és a reális borkereskedés jogos érdekeit hathatós védelemben fogják részesíteni s a melyektől a borértékesítés és borkivitel ügyének fellendülését is joggal remélhetjük. A régi bortörvény azon rendelkezései, melyek a szesz, cukor és mazsola használatát eddig csaknem korlátlanul megengedték, nagyon sok bajnak voltak az okozói és nagyon megnehezítették a jobb minőségű boroknak, különösen a hegyi boroknak, valamint a jobb homoki boroknak megfelelő áron való értékesítését is. A vevőknek ugyanis a helyett, hogy az ilyen jobb minőségű borokat, azok természetes cukor, illetve szesztartalmának megfelelő áron vásárolják meg, eddig sokkal jobban kifizette magát a legsilányabb minőségű borok össze, vásárlása, mert ezekhez igen olcsó áron jutottak s azokat szesz, cukor mm de nekem van egy kitűnő Ötletem. Én föl fogom keresni testvéreimet. — De hol fogod őket keresni ? — Azt csak bízzátok reám. A gyerekek átváltoztak hollókká és ez immár több, mint bizonyos. Mint hollók, nem mehettek olyan nagyon messzire. Te, papa, adj nekem négy forintot, te pedig, mama, süssél pogácsát, mert tudvalevő dolog, hogy az ilyen kirándulásokra csak pogácsával lehet elindulni. — Jó, jó, mondta az öreg Fuchs, — de mire neked a négy forint ? Ez az összeg az utolsó zóna jegyára. — Vagy ugy 1 Csinálva van. — Azzal Fuchsné sütött pogácsát, elegendő mennyiségben, az öreg Fuchs pedig elindulás előtt megáldotta leányát, s igy szólt neki : — Rebekám, gyermekem. Te egy ügyes, csinos fruska vagy. Szépek a szemeid, szépek a kezeid, a lábad, te némi eredményeket elérhetsz. De figyelmeztetlek, vigyázz magadra. — Ne féltsél engemet, papa, — mondta büszkén a leány. Azzal se hang, se szó, egyszerre nem volt sehol a leány. Azaz valahol mégis volt, a Váczi-köruton s mert nem volt biztos, hogy merre menjen, elhatározta, hogy fölül az első villamosra, akár előre megy, akár hátra. Az újpesti vonat haladt el. 0 tehát nem gondolkozott egy perczig sem, fölszállt a vonatvezető mellé, mert látta, a kocsi jól tele van s nem kerül reá a sor addig, amig kiérnek a nyugati pályaudvarig. Csakugyan, szerencsésen el is bliczczelte, a jegyet s hasonlóképpen cselekvék az újpesti főkocsín is. Amikor kiért Újpestre, ismét körülnézett. Apró házak vet!ék körül, s mert igen-igen szomjas volt, vett öt krajczárért három narancsot. Az egyik rothadt volt, azt tehát elajándékozta egy mellette őgyelgő gyereknek. — Szerencséd, — mondta a gyermek — hogy ajándékot adtál. Mert én tudom, mit keressz. Te a hét testvéredet keresed, a nagyehető Fuchs fiukat, akik hollóvá változtak. Íme, fogd ezt a rozsdás kulcsot, ez majd vezet. De hogy biztosabban indulj, megmondom, hogy a Fuchs fiuk künn csavarognak a szunyogszigeten. A leány nyugodtan megette a két narancsot, megköszönte az útbaigazítást, s ment-mendegélt, amig végre alkonyat táján elért a szúnyog szigetre. A Dunaparton, ott fürdött a vízben hét fekete holló. — Ezek az én testvéreim — gondolta a leány és csöndesen közeledett a hollók felé. Azok pedig bevárták egész közelre, s akkor az első fölrepült s indult előre. Rebeka követte a holló röptét. Most már nehéz volt az előrehaladás, de a holló is óvatosan, sőt igen csöndesen repült. Árok is volt, gödör is volt, bokrok, cserjék, fák. nádas, papírdarabok ós sok más efféle álla lak útját, de Rebeka észre sem vette őkrí. csak ment előre. Egyszerre a holló leszállott és elkezdett károgni. Egy apró fakalyiba állott a leány előtt, az ajtó be volt zárva. Néhány perczig tanakodott, de ekkor hirtelen eszebe jutott a rozsdás kulcs s gondolta : — Mit mászkálok ? — és beleillesztette a zárba a kulcsot. Egy csöppet nehezen ment, mert a zár is rozsdás volt, de a holló olyan szívrehatóan károgott, hogy Rebeka nem sajnálta a fáradságot. • — Végre is, — gondolta az ajtó —• az okosabb enged és szépen kinyillott. Nem közönséges látvány került a leány szemei elé. Benn a konyhában egy öreg törpe kuksolt a földön. Előtte egy hatalmas, nagy vasfazék állott. — Ki vagy te? — kérdezte a leány? — Én ? Törpe ! —• mondta a törpe. — Hogy kerülsz ide ? — Ojjé, — zokogott a törpe — ennek nagy históriája van. De tedd be az ajtót, mert teremtett ember rajtad kívül meg nem hallhatja. A leány gondosan betette az ajtót s várakozásteljes figyelemmel Ieste a törpét. — Én, — f kezdte a törpe — azelőtt magas voltara. Éppen hát láb magas. Szerettek a lányok, az asszonyok s miért tagadnám, ez nekem igen jól esett. Hogy, hogy nem, én bizony nem tudom megmondani, szerelmes lett belém a sólyorakirály leánya is. Egy csúnya, kampós orrú kis leány, s amikor — egy csöndes alkonyatkor — bevallotta irántam érzet szerelmét, nekem annyira kellett nevetnem, hogy majd megszakadtam. Gondold el, olyan