Pápai Közlöny – XVIII. évfolyam – 1908.

1908-08-23 / 34. szám

sikra és az egyiken ugy mint a másikon a helyszűke miatt való tolongásban való fedezése a napi háziszükségletnek. De bizony á déli pontosság is próbára lesz téve a piacz ezen deczentrálizácziőja által, mert az ilyetén piaczi viszonyok a legelemibb házirendnek is fittyet hánynak és a legpontosabb háziasszony óráját is késésre kényszeritik. Igazán bámulatra ragadó házi asszonyainknak az a mennyei türelme mellyel mindezt a sok kellemetlen séget elviselik és csudálatos, hogy — és ezt nem tanácskép mondom — még nem jártak deputáczióban az illetékes faktoroknál, hogy egy vásárcsarnok létesítésével ezen keservei ken segítsenek. A cselédkérdés szempontjából is sérelmes és ártalmas ez a piaczi deczentralizáczió. mert nem minden asz szony megy a piaczra, hanem a cselédjét küldi. Maga a piacira nem járván, az ottani viszonyokat nem ismeri, azt az időt, melyet a piaczra menesztett cseléd az egyik piaczról a másikra menéssel eltölteni kénytelen, a szolgáíatadó a cseléd szándékos késlelkedésének tudja be

c ezért azt szemrehányással illeti, ebből aztán feleselés lesz és a vége — felmondás és küzdelem egy másik cselédért. Pedig hát ez a küzdelem sehol sem kellemes, de a legáldatlanabb épen Pápán. Különösen kifogásolni való a mi piaczunk közegészségügyi szempon Ezen már föl is kaczag. A piros cső kukoricza. Tavaly a Bálinték Zsuzskája találta az első csövet. Istenem, hogy belepirult. Csak ugy félvállról sandított Györgyre, akinek már együtt volt a retye-rutyaja, mert hogy indult ki Amerikába. Nagy György nem szólott, csak a szemével intett. Annyit tett körülbelül : — Arany világ az az Amerika. Egy év alatt keresek annyit, hogy magam után hozatlak. Bizony, akárki meglátja, a jövő fosztókát már nem tölti otthon Bálint Zsuzska. — Pedig lám, — gondolkozik tovább -— otthon tölti. Csakhogy én magam is otthon leszek ám. Nem is hoztam semmit magammal, csak azt a tündérszép selyemkendőt. Azt is neki hoztam. Meg is tapogatja, ott van-e. Ott van, hűségesen. Ott pihen a vánkosa alatt finom Selyempapirha göngyölve. Még a tapintása, papíron át is, valóságos gyönyörűség. Rettentő nagy pénzt adott érte. Hét dollárt. Már akárhogy forgatjuk is, bizony harminczöt korona az odahaza. Meg nem állhatja, hogy elő ne vegye. Kicsomagolja, megnézi. Tulajdonképpen sö tétzöld, de ha egy csöppet meghajlik, vérvörös szint játszik. — Olyan éppen, mint a tenger napszálltakor, — gondolta Nagy György. — Azon is elömlenek az aranyos alkonyati sugarak s vérvörösre festik, de a habja olyanféle haragos-zöld, mint ez a kendő. tokból, még pedig ugy a piaczra vitt áru, mint a nagy közönségre való tekintettel. Nyáron a forróság és a por tesz kárt árubau és emberben, télen pedig a locs pocs épugy mint a fagy. A mi piaczunk közönségét és áruit nem védi semmi, sem a nap forrósága sem a nyakába szakadó eső ellen. Nézzük csak meg piaczunkat egy nagy esőzés után vagy jégolvadás idején, ott a hol a tejtermékeket árulják, sárban vizben állanak az árukat tartalmazó kosarak és edények, ugyauott ülnek az elárusítók és sárban vizben jár a vevőközönség is. Hát a zöldséges piacz, a baromfipiac, a halpiac közönsége jobb helyzetben van ? bizony-bizony mondom semmivel sem. Ez állapotok decentralizált piaczunk minden gerezdjén ugyanazok és egyformák. Nézzünk csak körül nyáron, mikor a reggeli nap sugarai odatüznek a védtelen piacterüíetre, a tej megalszik, a vaj felolvad, a zöldségáruk és főzelék neműek ellankadnak megaszalódnak, megromlanak, a baromfi neműek a hőségtől fuladoznak, meg is fuladnak, mindennemű betegséget kapnak és az ilyen árut kell nekünk megvennünk és megennünk, igaz, hogy a közmondás szerint sohse tudja az ember, hogy mitől hizik. Ugy ám, de azt sem tudhatja ára, hogy mitől esik baja. Ősszel minden esztendőben egy hívatlan és veszedelmes vendég köszönt be hozzánk és még késő tavaszkor sem tudjuk lerázni a nya kunkról, az influenza, az ő bő aratása a mi vetésünknek az eredménye, sehol jobb talajt nem talál mint nálunk, a mi vizes, sáros, locspocs teljes téli piacunk a legbuzgóbb terjesztője ennek a ravasz és az embert orvul támadó betegségnek. Hogy pedig nyáron a napszúrás nincs napirenden csudaszámba vehető és bizonyos az, hogy a nyáron fellépő mindenféle betegségi esetek oka, nagyrészt kifogásolt piaci állapotainkban keresendő. Mind e bajokon segítene egy még a legprimitívebb formában is felállított vásárcsarnok. Egyszerre elnémulna minden panasz, minden gáncs és a mellett a város tűzhelyén is sülhetne egy kis pecsenye, mert a vásárcsarnok kellő szervezet és okos berendezés mellett nemcsak a vele járó kiadásokat fedezné busásan, de tetemes összeggel gyarapítaná a város jövedelmét is. Ne azt keressük vajon van e vásárcsarnok más velünk hasonrangu vidéki városban is, hanem azt nézzük, megszűnnek e ezzel a mostani piaci keservek avagy sem és ha megszűnnek nincs helye a hosszú haló gatásnak, hanem segíteni kell a bajon íziben. Hol van az megírva, hogy valamely reform terén nekünk kell más után mennünk, amikor mi is szolgálhatnánk másoknak példával. wm — Vihar lehet ott kinn, — morfondál tovább — mert inog a hajó. Hol jobbra dől, hol meg rendes, nyugodt tempóban átfordul balra. 0 is hol erre gördül, hol meg arra, de csak ugy egy csöppet. —- Persze, — gondolja — most bir velem. Kutyamódon lesoványodtam. Nézi a karját, nézi magát — csont és bőr. — Meghúzott az a fránya amerikánus, hogy a holló vájná ki a szemit. Kifárasztott, kizsákmányolt. Semmi no. Oithon majd összeszedem magamat. Az az áldott, jó, ki adós magyar kenyér majd ád megint izmot, erőt, hust. Fönn, a feje fölött, hallja, mint sétál valaki. — Türelmetlen. Ostobaság. Egy nappal sem ér hamarabb haza. Odaszól a szobában bóbiskoló ápolónak : — Hány napja vagyunk már tengeren ? Angol az ápoló, gondolkozik egy pillanatig, azután fölkel nagy nehézkesen s ád neki egy pohár vizet. Ránéz, legyint egyet a kezével, gondolkozik is egy pillanatig, azután kiiszsza a viz felét, hogy ne járt légyen éppen hiába az a jámbor. — Ennek jó dolga van, — gondolja magában — ilyen léha semmiségért kap pénzt. Még meg is él belőle. De hogy látja, milyen unottan szomorú, azt gondolja magában : ezzel mégsem cserélnék. Hanem mivelhogy ugy sem érti a nyelvét, elhatározza, nem is beszél vele. Különben is unja a beszédet. Fárasztja, vagy legalább is alkalmatlan neki. Meg aztán, minek is beszélne. Egy pár nap múlva haza ér, lesz akkor, aki hallgassa. Csak az az egy, hogy akkoráig elmúlna a nagy fáradtsága. Furcsa lesz, ha ilyen holtra fáradtan ér haza. Különben addig ! Ha megtudja, hogy hazafelé közelednek, ugy megjön a jártányi kedve, hogy akár csárdást is tánczol. Ezen megint elmosolyodik. A Zsuzskával fogja járni. Előbb szép lassan (még illegeti is hozzá a takaró alatt a lábát), azuI tán mind gyorsabban s ugy fognak forogni, mint a szélvész. Hát nem beleszédült a képzelt forgásba? Vagy talán ez a folytonos csöndes ringás, ez szédítette meg. Behunyja a szemét, hogy ne forogjon. Azonnal abban is marad a keringés. Valami lágy zsongást érez csupán. A hajó falához odacsapódnak a hullámok. Locscsan egyet, azután csönd van egy pár pillanatig s megint locscsan egyet. Csön desen számolgatja. Elszámlál vagy Ötszázig, akkor megunja, de ugy érzi, valamely jótékony álmosság lepi meg. Tompa, mély, gondolattalan álma ígérkezik. Ugy érezi, hogy ha ebből az álmából íölébred, sokkal erősebb lesz. Nem STEift$ERGER NI. UTÓDA Benedek ékszerész és órás, Pápa, Fő-utca 13. Legjobb bevásárlási forrás, SY,ÜS\ JjVwa átuV xva^ $Á\AST,\éV.\>ax\, —^ \em^\om\ UeV(VeV, VaucsoV s\V —— ©va VüVóvAegességeV, Qme^a, ^cVaJWusen ováV, uag^ 9á\asT,\éV.\>axi. ^a^WásoV \b\ és ^ou\osaw VesifteVcieV,