Pápai Közlöny – XVII. évfolyam – 1907.

1907-03-24 / 12. szám

formájában valóssággal könyörgünk a közönséghez, hogy a magyar ipart támogassa, és hogy mindennek mi az eredménye, arról jobb hallgatni. Hogy ez az állapot teljesen megváltozzon, arra okvetlen szükséges, hogy a nagy tőke megmozduljon, meg kell változni a közömbösségnek és a tétlenség helyébe a leglelkesebb akciónak kell kerülnie. Ha ez bekövetkezik, ugy városunk számos üdvös és hasznos közügyei más irányt vennének és egyben eljutnánk oda, hogy közintézményeink és iparvállalataink nem idegen kegyelemből volna megvalósítva, hanem megteremtené azt a mi lokálpatriotizmusunk, emberségünk, ami életrevalóságunk, amely sajnos eddig késett a megnyilatkozással. Midőn tehát a helyzetnek fentebb vázolt perspektíváját látjuk lelki szemeink előtt, érthető örömet és megnyugvást keltett bennünk városunk vezetőelemeinek azon szeren esés eszme propagandája, hogy az általános iparig kereskedelmi- és gazdasági tespedés meggátlása céljából a régi rendszertől szakító, teljesen modern szellemben működő oly pénzintézetet kell létesíteni, mely pénzügyi vonatkozásaiban felölelné mind azon transaktiókat, melyekkel városunk és vidékének kis és nagy gazdáit, iparosait és kereskedőit a tisztességes, nyugodt megélhetés szilárd talajára vezetné. E mozgalom élén álló nemes úttörők fényes névsora, ugy anyagi mint erkölcsi tekintetben biztos ga| raneiáf nyújtanak arra nézve, hogy — sok éven át szerzett tapasztala| taikkal széles látkörüknél és puritán jellemüknél fogva — a létesítendő ipar- és közgazdasági bank — céltudatos vezetés mellett — rövid időn belül a legvérmesebb reményeket is kielégíti. Tudtunkkal ezen uj pénzintézet megalakulása már csak napok kér dése és mi csak örömmel üdvözöljük városunkban ezen uj intézmény létesítését, mely hívatva lesz városunk közgazdasági, ipari és kereskedelmi fejlődését helyes és üdvös irányban terelni. A gyermeknap intézménye. Egy nemes eszme kopogtatott bebocsátásért most egy éve. Szerényen jött és a jó szivek, érző lelkek halk könyörgő szavával kért segélyt a szegény, szükségben levő gyermekek számára. Pár fillért csak, alig va lamit, mindössze minden adakozni szándékozó egy napi bruttóbevételének egyetlen egy százalékát, az u. n. „Gyermeknap" bevételének egy százalékát. És a közönség adott. Széles ez országban visszhangra lelt a gondolat, mely a gyermekvédelmet társadalmi uton akarja megoldani. Voltak sokan, a kik főkép azokat az üzleteket keresték fel bevásárlásaikkal e napon, hol a kirakatban a liga plakátja jelezte, hogy a bevételből juttatnak a gyermekalapra, kik a mozgalomban résztvevő kereskedőknél, iparosoknál e napon fizették ki egész évi, vagy havi számlájukat — és ha tavaly mégis még az újság, az első kezdés nehézségei olvashatók ki az országos adakozásokat kitüntető táblázatokból, ma arra a lelkesedésre támaszkodva, mellyel a szellemi* központokban mindenfelé az intézményt fogadták, joggal mondhatja az Országos Gyermekvédő Liga, hogy alig van már az országban jó érzésű férfi vagy nő, ki ne lelkesednék a gyermeknap intézményeért és ne érezné, hogy „a hogy van az évnek napja, melyen néma fájdalommal gondolunk vissza kedves elhunytainkra, a hogy március idusán lobogó-erdő hirdeti szabadsághőseink örök dicsőségét, a hogy október hatodikán szent borzalommal száll az emlékezet a magyar golgota felé", ugy szép, nemes és emberi, hogy egy Bizonyos napon megemlékezzünk, gondoljunk a jelen nyomorultjaira és a jövő munkásaira is és néhány fillérrel hozzájáruljunk I ahhoz, hogy fájó sebek behegesztessenek, züllésnek induló exisztenciák a társadalom számára megmentes! senek. E megerősödött közérzés kifejezője az a körirat, melylyel Hunkár Dénes főispánunk fordul az idei ápj rilis 2 án és 3 án megtartandó országos gyermeknap előtt Pápa város közönségéhez. A körirat felhiv mindenkit arra, hogy a befolyása alatt álló körben ismertesse az Országos Ugy látszott, hogy Budapesten talán ki sem szállt, de Bécsben sem találták. Az ügyvédi karaara gondnokot nevezett ki a Kálmán Dénes irodájának átvételére s akkor sült ki, hogy az eltűnt ügyvéd a felei részére fölvett többrendbeli pénzt elköltötte s nem volt miből fedezni. Nem maradt egyebe mint a háza, de adóssággal az is túlterhelve s felerészben a felesége nevére volt írva. — Nagyságod ne hagyja a magáét, — tanácsolták az asszonynak a jóakarói. — Legalább egy ideig meg lesz mentve minden szükségtől. De a fiatal asszony nem hallgatott re áj ok: — Az uram becsületét akarom megmenteni; Az nekem a legdrágább. Ám azt nem lehetett már megmenteni. Olyan sok volt az elsikkasztott pénz, hogy a ház árából fele sem telt ki. Eladta az asszony bútorait, ékszereit, asztali ezüstjét, mindent, a mije volt; de az mind kevés volt arra, hogy a férje nevéről lemossa a szégyent, a gyalázatot. Mégis csak azt mondták : — A sikkasztó ! A csaló ! A szélhámos ! Es most már mindenki azt mondta. A régi jó barátai is. Sőt azok még legjobban. A főispán nem talált elég kemény szót, hogy elitélje. — Nekem sohasem tetszett az az ember, — jelentette ki ő méltósága. — A szeméből kilátszott, hogy csaláson jár az esze. S ami a szegény asszonynak legrettenetesebb volt, most már maga sem kételkedhetett, hogy férje bűnös. Levél érkezett Amerikából. Abban mindent bevallott a szökevény. Bocsánatot kért feleségétől. Szerencsétlen volt válalataiban s oly helyzetbe jutott, hogy csak a pisztoly vagy a szökés közt választhatott. „Higyj. remélj és bizzál bennem" — e szavakkal végezte levelét. Higyjen ? Bizzék ? Oh annak már vége. A szegény elhagyott asszony már csak az Istenben bizik. Annak az Ígéretében, aki igy elhagyta őt, nem hisz már. Levelének az a része pedig, melyben arra oktatja az asszonyt, hogy a ház feléhez való jogát érvényesítse s abból éljen addig, mig ura pénzt küldhet neki Amerikából, — ez a mások kijátszására számító tanács egyenesen föllázitja a büszke nőt. — De hiszen jogos tulajdona nagyságodnak, — magyarázta neki az ügyvéd, kit a rokonok fölkértek : — közös szerzemény, együtt vették a férjével. — De nem az én pénzem, — telelt a büszke asszony. Az ügyvéd hiába állt elő a törvénynyel. Hiába hivatkozott arra, hogy a hitelezők is elismerik ő nagysága jogát és a rokonságnak is az a kívánsága, hogy ő nagysága jogával éljen. — A rokonságnak ? — szólt Kálmán Dénesné keserűen. — Attól félnek, hogy visszamegyek hozzájuk ? Ne féljenek. Így szégyennel tetézve nem fogják őt viszontlátni. Még arról sem tudósította őket, hogy hová költözik kis leányával. Minek ? Elmegy oda, ahol senki sem ismeri. Ahol nyoma vesz neki is, mint boldogtalan urának. Hogy fog megélni, nem tudja. De anynyi szegény asszony él a világon, ő is csak megél valahogy. Csak innen el, szégyené; nek színhelyétől messze. Mennél messzebb. II. Hat év mult el azóta és Sajóvárott ismét valami nevezetes esemény történt, amiről az egész városban beszéltek. Valami amerikai ember érkezett oda, aki kifizette Kálmán Dénes összes adósságait, a váltókat, az elsikkasztott pénzt, mindent a kamatok kamatjával együtt. Sehol egy fillér tarto| zás sem maradt. A városban azt suttogták, hogy ez alighanem maga az eltűnt Kálmán Dénes. Igaz, hogy nem lehetett ráismerni, bajusza le volt bonotválva, hegyes lett az álla, sovány, előre görbült a válla; de hát hat év nagy idő, azalatt megváltozhatott. A hangja is másforma s Brown Tóbiásnak nevezi magát. De ez talán csak csalafintaság, hogy rá ne ismerjenek. Bizonyos, hogy nem Brown az igazi neve, mert hiszen 'jól beszél magyarul. De nem faggatják. Esze ágában sincs senkinek, hogy még üldözze azt a derék embert, aki mindent kifizet, még a kamatok kamatját is. Sőt nagy szívességgel fogadják mindenféle. Az ilyen Amerikából hazatért ember sok pénzt hozhat magával. Ott Amerikában bámulatos hirtelenséggel lesznek az emberek milliomosok. S bizony még Sajóvárott is könnyen elfelejtik az ilyen milliomosnak fiatalkori botlását. Hiszen jóvátett mindent, nem adós senkinek. És ha itt telepedne le köztünk újra, hát bizony elkelne itt egy kis amerikai pénz.