Pápai Közlöny – XVII. évfolyam – 1907.

1907-02-03 / 5. szám

pénzintézeteink kasszáiban. Általában véve, nemcsak városunkat értve, a pénzintézeteknek kellene ily vállalatokba fektetniők azt a tőkét, amelyet — köztudomás szerint — jelenleg amúgy is csak nagy nehezen tudnak más uton gyümölcsöztetni. Milliók hevernek a különböző bankoknál, taka rék pénztáraknál, melyek pedig semmitől sem irtóznak jobban, mint az ipari vállalkozástól. Pedig nem a sikertelenségtől félnek a pénzintézetek, hanem nincs bennük élelmesség, nincs meg a vál lalkozási szellem. Ily körülmények között nagyon természetes, hogy minden valamire való gyárunk, ipartelepünk jövedelme idegen zsebeket gyarapit. Mi pedig — more patrio — szidjuk a kormányt, a közönséget és Isten tudja kit a magyar ipar pangása miatt. Mindez azonban csak írott ma laszt marad mindaddig, mig meg nem mozdul az a tőke, amely elegendő erőt tudna adni iparunk fellendüléséhez. Újságcikkekben, proklamációkban, felhívásokban és az írás minden formájában valósággal könyörgünk a közönséghez, hogy a magyar ipart támogassa és hogy mindennek mi az eredménye, arról jobb hallgatni. Hogy ez az állapot teljesen megváltozzon, arra okvetlen szükséges, hogy a nagy tőke megmozduljon, meg kell változni a közömbösségnek és a tétlenség helyébe a leglelkesebb akciónak kell kerülnie. Ha ez bekövetkezik, ugy városunk számos üdvös és hasznos közügyei más irányt vennének és egyben eljutnánk oda, hogy közintézményeink és iparvállalataink nem idegen kegyelemből volna meg valósítva, hanem megteremtené azt a mi locálpatriotizmusunk, emberségünk, a mi életrevalóságunk, amely — sajnos — még mindig késik a megnyilatkozással. Megszivlelésül irtuk ezen cikkünket és azokhoz a vezérférfiakhoz intézzük ezen sorokat, kiknek hatáskörükben van ezen tőkének megmoz dultát elősegíteni és ezáltal városunk haladását és fejlődését sok tekintet ben nagyban előmozdítani. városi 1907. január 27. Mint örvendetes eseményt jeleztük lapunk előző számában, hogy a pénzügyminiszter városunkban a 19 ik számú kataszteri felméiési feliigyelőj séget szándékszik felállitáni azon esetben, ha erre a városnak hivatalhelyiségei állanak rendelkezésre és erre sürgős választ kért. Városunk polgármestere ezen miniszteri leirat folytán nagyon helyesen cselekedett amidőn a képviselőtestületet rendkívüli közgyűlésre hivta egybe, hogy ezen városunkra nézve nagy horderejű és nagy fontosságú kérdésben határozzon. Városunk képviselőtestülete ez alkalommal fényes bizonyságát adta annak, högy akkor amidőn Pápa városának haladásáról van szó, hivatása tudatában vau. Egyhangú határozattal kimondotta, hogy a kataszteri felügyelőség létesítésére a legmesszebb menő, áldozatokat hajlandó meghozni. Igazi és egyszerű lokálpatriotizmussal megragadták az alkalmat, hogy ezen kérdést nyélbe üssék. Belátta a képviselőtestület, hogy áldozatot kell hozni, de azt is belátta, hogy ha ezen intézmény felállítására költekezünk, de legalább van látszatja még pedig olyan, hogy ezen intézmény felállítására magunk is de mások is elmondhatják, hogy érdemes volt áldozatot hozni, mert megérte az árát. A rendkívüli közgyűlés lefolyását adjuk a következőkben: Mészáros Károly elnöklő polgármester üdvözölve a megjelent képviselőket, a közgyűlést megnyitja és a jkv. hitelesítésére dr. Lakos Béla, Wittmann Ignác (téglagy.), Wueszt Ferenc, Néhmann Gábor és Halász Mihály képviselőket kéri fel. Elnöklő polgármester szomorú kötelességet teljesít midőn Obermayer József városi képviselő elhalálozásáról megemlékezik. Indítványára elhatározza a ^képviselőtestület, hogy emléke jkvileg megörökítessék és a gyászolö családhoz részvét nyilatkozatot intéz. Polgármester ezután bemutatja a miniszteri leiratot, melyben a kataszteri télmérési felügyelőség felállítását tartalmazza és egyben a feltételűket megszabja. Felolvastatott ezután a városi tanács és az áll. választmánynak erre vonatkozó javaslata, melyet a képviselőtestület egyhangúlag elfogadott. És mert a fiatalember nem jött közelebb. ő mega ment elébe és kezénél fogva maga mellé vonta a pamlagra. A vendég meglehetős hülye arczot vágott, szeretett volna fel ugrani a divánról, de a menyecske nem engedte: — Ugy e, rossz a lelkiismerete ? Szeretne elfutni? De biz abból nem lesz semmi, kedves don Jüan barátom ! — De. — Itt nincs semmi de — aztán szelid és mégis hamis mosolylyal hozzátette — no ue féljen, nem fog kikapni, csak egy nagyon kicsit. — De nagyságos asszo . . . — Pszt 1 Most én beszélek. Tagadhatatlan, nekem már most is nagyon tetszik az ön társalgása, de most én vagyok a vádló mejd adja elő sorrendben a védelmét! — Játszszunk nyílt kártyával — folytatta — ezért kijelentem előre, felesleges minden tagadás, mert én tudok mindent. Első kérdésem : ugyan mondja, hogy volt lelke — hogy merte ezzel a rettenetes don Jüan, szivrabló reputácziójával elcsavarni egy szép kis leány fejét? — De nagys. — Hogy mert pályázni azzal a maga ezer tűzön keresztül égetett szivével egy tiszta kis leány ártatlan, tiszta szivére? — Nagys. Vagy annyira bízik önmagában, főként megnyerő társalgása varázsában, hogy nem riad vissza semmitől ? — De. — Már megint de?! Lás^a, ha valaki, ugy én ismerem Lilyt. 0 egy ennivaló, igazán ártatlan, tiszta lelkű kis leány, akinek lelkiismeretét nem nyomja semmi bűn — mert azt csak nem akarja állítani, hogy egy kis flirt a lampionokkal világított jégpályán, vagy a virító hársfák illatától elárasztott holdvilágitotta erkélyen vétek volna mi? — Igen, de. — No lássa, ebben is egy véleményen vagyunk. Igy nyeri meg maga mindig az asszonyok barátságát, ezzel a páratlan konverzácziójával, amely nekem valóban nagyon tetszik. — Kérem alássan. — No ne nyugtalankodjék ! Mindezek csak egy jóakaratú barátnéjának a szavai, aki végtelenül szereti Lilyt és mert egész szivemből kívánom, hogy nagyon boldog legyen, azért szeretném, ha megismerkednénk i egészen, hogy tudjam, ki lesz az, aki őt boldoggá teszi — oh, mert ha nem teszi azzá, én kikaparom a két szemét: Szóval, a bővebb ismeretség végett kell, okvetlenül kell, hogy sürün meglátogasson, annál is inkább mert, mint mondám, az Ön társalgási modora nekem szerfelett tetszik és nagyon mulattat. — Igen, nagys. — Igaza van, térjünk a tárgyra. Ott hagytuk el, hogy maga elcsavarta egy ártatlan szép kis leány fejét. Behi/.elegte magát a szivébe, egy sziiztiszta szívbe, ahova s eddig soha se bajusz, se sarkantyú nem tudott befurakodni, pedig ugy rajzottak körülötte a delinél-delibb leventék, mint méz körül a legyek. — Dehogy nagys. — Ugyan, ugyan, miért tagadja ? — mondtam, hogy én tudok mindent! Azt is tudom, hogy nem a Lily vagyonára utazik, hiszen maga háromszor olyan gazdag. — Nincs nekem egy. — Jó, jó, csak tagadja, -— de most feleljen nekem arra a kérdésre, mi a czélja? Játék-e ez, vagy komoly dolog ? — Nagyon, kérem. — Hát én hinni akarom, hogy igazat mond, hogy szereti s a legforróbb érzelem kényszerének engedett, midőn viszont szerelemre késztette Lilyt. Most tehát a vagyon és az érzelmek kérdésével rendben volnánk, do kíváncsi vagyok arra. — Csak egy szót. — Rögtön. De mondom, kíváncsi vagyok arra, mit ad maga e szűz tiszta szívért ? — Én? — Igen, maga ! No ne csináljon olyan riadt arczot! Nem felel ? — hát megfelelek én : maga adni fog érte egy minden társadalmi rutinnal biró, nagyon szellemes lelket, folyton mulattató, behízelgő, változatos társalgást, ami természetesen nagyon kellemes és felette szükséges még a mézeshetekben is, de — és ez a fő dolog — vájjon biztos e abban, hogy Lilyben meglelte az igazi ideált? Vájjon szivének ez uj hangja nem egyedül egy ujabb caprice, vagy a né-