Pápai Közlöny – XVII. évfolyam – 1907.

1907-10-13 / 41. szám

magyarázgatni és ennek levét csakis termelőink isszák meg. Erre az ano­máliára már több izben felhívtuk az intéző körök figyelmét, de nem lát­tunk semmi intézkedést ez érdem ben, holott ez országos vásárforgal. inunk nagy kárára van. Ezek előre bocsátása után volna még egy komoly szavunk városi ha tóságunkhoz, főleg pedig a rendőr­kapitányhoz, mely szorosan Összefügg vásárforgalmunk hanyatlásához. Álta­lános a panasz ugyanis a vidéki la­kosság részéről, kik kocsin jönnek be városunkba szükségletük beszer­zésére, hogy a rendőrség részéről folyton a legcsekélyebb dolog miatt zaklatásnak vannak kitéve és pénz­büntetéssel sújtatnak. Nem mondjuk, hogy a rendőrség ne teljesítse a kö­telességét ellenőrzési szolgálatában, de a mindenáron való szekatúrával és pénzbüntetésekkel a vidéki lakos­ságot elriasztja városunktól. Számos adatokkal illnstrálhatnók ezen rendöli tuiszigort, melyet nem okvetlen pénz­büntetéssel, hanem figyelmeztetéssel vagy rendreutasitással lehetne elin­tézni és ami nagyban befolyásolja a vidéki lakosságnak Pápára való be­jövetelét. Be kell látnunk, hogy a vidéki lakosság nem szorul Pápára, de Pápa rászorul a vidékre. Nincs több mondani valónk. Ha felszólalásunkat intéző köreink meg­szívlelik, hisszük és reméljük, hogy városunk forgalmát nagyban lesznek hivatva előmozdítani. Élelmicikkek drágulása. — Polgármesterünk jelentése. — Az életszükségletek kielégítésére szolgáló cikkek árainak az utóbbi évek során folyton növekedő emelkedése, ele különösen az élelmicikkeknek rohamos drágulása a megélhetési viszonyokat annyira súlyosította, hogy a kormány a megélhetési viszonyok könnyítésének kérdését tanulmány tárgyává kívánja tenni és e célból az összes törvényha­tóságokat felhívta, miszerint az összes városok polgármestereit hívja fel jelen­téstételre a célból, hogy jelöljék meg mindazokat az intézkedéseket, amelyek a közélelmezési viszonyoknak a köny­nyebb és olcsóbb megélhetés biztosi­tatnék, főleg pedig az élelmicikkek árai­nak normális keretekbe való szorítása mikép volna eszközölhető. Városunk polgármestere erre vo­natkozólag a következő jelentését küldte be vármegyénk alispánjához : „Az életszükségletek kielégítésére szol-] gáló cikkek között különösen az élelmi-cik­kek, melyek ugy mint az ország más vidé­kein, nálunk is egy évtized óta folytonosan drágultak és sajnos emelkednek még ma is. A drágaság pedig annál jobban elvisel­hetetlenebb lesz, minél nagyobbak lesznek e téren az igények. Azt pedig nem lehet tagadni, hogy az igények tíz év alatt rend­kívül nagy mértékben emelkedtek és ami fő, a kínálat dacára a horribilis áraknak nem áll arányban a keresettel. Súlyos a megélhetés a társadalom minden rétegében, de különösen súlyos a hivatalnokok, keres­kedők, iparosok és munkások körében. Ha vizsgáljuk az okokat, melyek a mostani drágaságokat ugy az élelmi, mint az iparcikkeknél előidézték, akkor arra a megállapodásra kell jutnunk, hogy ennek : 1. az élelmi cikkek kiviteli kereskedel­mének állami támogatása ós 2. a mezőgazdasági munkás elemnek Amerikában való nagymérvű kivándorlásá­nak az oka. Nagyon sokan vannak azok, akik a bérharcot is a drágaság egyik főokozójának mondják. Nézetem szerint ez nem felel meg a valóságnak, mert a bérharcokkal csak akkor állottunk szemben, mikor az élelmi cikkek drágasága jelentkezett, vagyis mi­kor már az ipar és kereskedelmi alkalma­zottak a régi javadalmazásukból tisztessé­gesen megélni nem voltak képesek. A drágaságnak egyik főoka az élelmi cikkek kivitelének állami támogatásában keresendő. Nagy összegekkel államilag tá­mogatott társulatok alakultak, melyek ösz­szevásarolják az élelmi cikkek minden fa­ját és szállítják nagy haszon mellet a kül­földre, különösen Bécsbe, innen pedig el viszik a szélrózsa minden irányában. Ezt a külkereskedelmet nagyban elő­mozdítja a vasúti tariffa kedvezmény, mely az élelmi-cikkek kivitelét annyira fokozta, hogy az ország lakossága a belföldi piaco­kon kap, vagy ha kap csak méregdrága áron jut mindennapi szükségleteihez. A kiviteli kereskedelmet, ha segíteni akarunk a súlyos bajokon, az álamnak sub­ventionálni nem szabad, mert ezzel elvágja nemzeti vagyonunk üterét, mert azt viszik ki külföldre, amire idebent legnagyobb szük­ség van. Ezen pontnál kell megemlítenem azt is, hogy minden városnak van piaci szabály­rendelete. Ebbe a szabályrendeletbe ugy hiszem bele vette minden város közönsége, — mi legalább bele vettük, — hogy reg­gel 9 óra előtt idegen kereskedőnek a pia­con bevásárlásokat teljesíteni nem szabad. Megalkottuk ezt a szabályrendeletet a nagy közönség jól felfogott érdekében. Védekezni akartunk a mindent elnyelő külföld ellen. A városnak ezen határozatát azonban nem hagyta jóvá a Belügyminister azt mondván, hogy kereskedőnek szabad élelmi-cikket lem. Veszedelmes ember — hadvezér. Csak igy, különben nincs veszede Aztán, hogy megmutassa, mennyire nincs veszedelem az ő személyében — egy nehéz tölgyfaládából elővett egy kis kan­csót, két ezüst serleget, s a kancsóból, ömlő-aranyat, édes, tüzes asszubort öntött s megkínálta vendégét. A ládában volt két­szersült is. A szép nő elfogadta a kínálást és megitta a bort, s fogyasztotta a kétszersül­tet. Fáradtnak tetszett; az erős itált hirte­len itta ki, s a ropogós süteményből nem is keveset evett. Mikor pedig már befejezte az evést, ivást, helyet mutatott maga mellett a sad­vezérnek, egy kis tábori székről ledob.Uva magával holott köpenyét. — Üljön le itt, mellettem, herczeg. — Köszönöm, ily szép asszony előtt vagy állok, vagy térdepelek. — Üljön le, mondom, mert ha le nem ül — leül majd, ha megmondom, ki vagyok ! — El vagyok mindenre készülve. Vé­nusz, Szép Helén? — Tréfás kedvében van ma, herczeg. — Jó napom van, miért ne legyek az. — Legyen, kérem, komoly s hallgas­son meg. Nagy* dolog az, hogy engem itt lát. Lehet, hogy meg fog vetni érte, hogy undorral fordul el tőlem, ha meghallja, ki vagyok, s miért vagyok itt ? — Komolysága megfélemlít. Komoly leszek, meghallgatom. Wallenstein leült az alacsony székre a szép asszony mellé. — En — — -— Egy pár pillanatig tartó csend követ­kezett most. Az asszony keble zihált, két kézzel fojtá keblébe, hogy ki ne törjön be­lőle a görcsös fuldoklás, mely már fojto­gatta. — Én, — kezdé újra — én Schind­ler Gáspárné vagyok . . . — Parancsoljon velem, asszonyom ! Az asszony lassan felnyitá szemeit, amelyeket fályolossá tett két öreg köny­csepp. De nem szólt. Wallenstein, hogy könnybbé tegye az asszony helyzetét, — bátoritá: •— Beszéljen, asszonyom. Az ok, amely idevezette, nem lehet csekélység. Schindler Gáspár a hős vezér felesége, ok nélkül nem keresi fel férje ellenfelét. En várom sza­valt, beszélhet bátran, sátorom kárpitjánál kőfal sem lehet erősebb, magunk vagyunk, nem hallja senki. Az asszony nehezen győzte le izgal­mát s beszélt: — Három napja vagyok Schindler Gáspár felesége. — Szegény asszony ! . . . — Köszönöm ezt az Ítéletet. Azzal, I hogy sajnál, elitéi engem ; nem, nem va­i gyok szegény asszony. Szeret a férjem, be­i csül, imád —- és nem is sejti, hogy felesége | most itt van. Ugy-e — mar nem vagyok : i szegény asszony I Nem, nem vagyok. Hiu, ! áruló asszony vagyok. — Áruló ? — Igen, azért jöttem, hogy felajánl­jam Gröditzberget, ha a várért férjem — : tábornoki rangot és egy uradalmat kap. Wallenstein már nem állt az asszony előtt. Hosszú lépésekkel mérte fel sátorát s mikor megszólalt, hangja dörgött: — Es — és — ez ajánlatban nincs része Schindler Gáspárnak '? — Esküszöm az egy élő Istenre, örö­kéltü szentjeire, hogy nincs ! Nem tudja, hogy hol vagyok, nem sejti, miért vagyok itt. De ne is tudja meg, különben, ha száz lelkem volna is, valamennyit a poklok mé­lyére küldené . . . A hadvezér némi kételkedéssel nézett az asszonyra, szavait mérlegelte, -- de mi­kor látta azt a kétségbeesett felriadást s azt a rettegést, — mégis hitelt adott sza­vainak. — Elhiheti, asszonyom, hogy ajánlata kedvező. Hónapok óta folyik az ostrom s nem tudok közelebb férkőzni a várhoz, pe­dig nagy árt adtam már eddig is érte. A császér bizonnyal megjutalmazná, asszo­nyom, önfeláldozását, férjének a tábornok­ság kijárna, — a birtokadomány sem ma­radna el, — s hajlandó lennék a várbeliek­nek biztos elvonulást engedélyezni s bün­tetlenséget, de szeretném tudni, — mi vitte erre önt asszonyom ? — Hogy mi vitt erre ? — Istenem, — olyan kérdést vetett fel előttem, hogy arra felelni nem tudok. Sok álmatlan éj s az álmatlan éj mélységes sötétjéből felém csillámló nagyság, jólét, fény, pompa és hódolat reménye. Meggondoltam-e e lépé­semet ? nem tudom, de alig hiszem. Áb­rándoztam s az ábrándozásból rögtön az útra léptem, mely ide vezetett s most it^ vagyok, előttem a szörnyűség, hogy meg '

Next

/
Oldalképek
Tartalom