Pápai Közlöny – XVII. évfolyam – 1907.

1907-08-04 / 31. szám

tásával nemcsak hasznot biztosit magának a város, de a közegészségügy terén számos visszaéléseknek és panaszoknak vesszük elejét. Az eddigi halogatással egy jövedelmi forrásnak minél előbbi megnyitását mulasztottuk el, ami pedig nem állhatott érdekében senkinek, legkevésbbé városunk vezető férfiainak, kik legjobban tudhatják és látják városunk nehéz anyagi viszonyait. Ezeket előre bocsájtva, csak kötelesség mulasztás vádja érhetne bennünket, ha a közvágóhíd létesitése kérdését újólag — nem tudjuk hányadszor — újból sürgetjük. Igenis kötelességünknek tartjuk, mert első sorban a helyi sajtónak kötelessége a közvélemény előtt folytonosan ébren tartani a tervbe vett üdvös alkotásokat és intézményeket. De nemcsak nyilvántartani, hanem igenis a hivatott intéző férfiainkat sarkalni, biztatni a tervbe vett üdvös újításoknak megvalósítására. A legközelebbi képviselőtestületi közgyűlés lesz hivatva e kérdésben végérvényesen dönteni a szakbizottságok javaslatai alapján. Semmi kétségünk sincsen, hogy a közgyűlés hivatásának tudatában s annak magaslatára emelkedve, fog határozni. Előre a haladás utján ! A megkezdett munkát be is kell fejezni, mert a fél munka mit sem ér ! S in kább későn ébredjünk, mint soha! A cigánykérdésről. Az oláhczigány-kérdés ismét felszínre kerül. Kell, hogy kerüljön. Sajnos, csak most és ismét akkor, amidőn ujabb borzalmas tettel vonták magukra a figyelmet. Eddig megrendszabályozásukra, nehogy a személyes szabadság megsértessék, semmiféle intézkedés nem történt. Pedig azt csak a vidéki, falusi lakosság tudja, na meg a csendőrség, mily rettenetes fajzat, melyek működési terük gyanánt a félreesőbb környéket, tanyákat választják, hol biztosságban yégezhetik dolgukat, különösen igy aratási vagy nagyobb mezei munka idején, amikor az épkézláb emberek' künn a mezőn foglalatoskodnak, házőrzőnek legfeljebb gyermekeiket, vagy önmagukkal tehetetlen öregeket hagynak odahaza. Megérkezvén a karaván a községekbe, annak tagjai rajként oszlanak el a község minden irányában és különféle ürügy alatt miuden házba behatolnak. Ha ürügygyei nem, erőszakkal

; minden elemelhető tárgyat eltulajdonítanak. Aki tanuja volt már az ily czigány karaván megmotozásának, meglepetve láthatta a kocsi fenekéből a dunyhák és párnák alól előkerülő különféle tárgyakat az asszonyok fényűzési tárgyaitól kezdve, a szegény falusi asszony kopott kötényéig. Csak a vidékiek tudják, hol majdnem naponta ki vannak téve e nép veszedelmes tolakodásának, mily felette veszedelmes néppel van dolguk. A csendőrséget egyáltalában nem respektálja mai nap már, mert tudja nagyon jól, hogy drákóiasabb eszközökhöz nyúlnia tiltva vau. Sőt, hogy a hajszától megmenekülhessen, napirenden van, hogy a csendőrség türelmét a legmagasabb fokra iparkodnak kihivó magaviseletükkel próbára tenni. Alkalmi találkozás esetén már messziről bizalmasan köszöntik a csendőröket, a nélkül, hogy ezeknek még idejük is lett volna utjuk czélja felől kikérdezni, és már is oda kiáltják nekik : „Nem loptam én csendőr ur semmit, de ide lőjjön, ide szúrjon", közbe a szive tájára mutatva. Több tagból álló karaván megmotozásánál, a község kellő közepén a legszemtelenebb és kihivó modorban ingerlik a csendőröket; gazember, bitang, hunczut czimekkel hozzák őket ingerültségbe, közbe pedig odaáll a szurony közelébe, impertinensül kiabálja: „No üssön meg, no szuijon meg, ide szúrjon, ha mer, de akkor mindjárt hozzá vágom ezt a gyereket, majd megmutatom én magának, hogy nem lesz többé csendőr". Hát ha aztán az a szegény igy megcsúfolt csendőr türelmét el nem veszti, isten csudája. De ha elveszti amint az másként nem is lehet, és végig vág rajta, fut, szalad azonnal a fiskálishoz, panaszt emel és fizet bőven, mert erre van pénze. A következménye termeszetesen az, hogy az a szegény, önérzetében mélyen sértett csendőr, aki a türelemvesztésre egyenesen próbára tett, s aki kötelességét hiven, pontosan iparkodot volna teljesíteni, száz meg egy kihallgatás, rapportra jövés-menés után fogházbüntetést szenved apja és három irigy, kapzsi testvére mellől, hogy vele legyen, itt jólétben, bőségben éljen, el akarja őt hagyni. Nos, majd meglátjuk. Végre is, ha ő neá akad más. Van a rokonságban elég szegény leány, aki kész örömest jön hozzá. És várt, hogy mit mond a lány ? — Az végre beszélni kezdett. Elhagyta az ablakot és leült a csukott zongora ele ; igy is elég nagy volt a távolság közöttük. — xVlikor értem jöttél, — szólt reszkető hangon, — mert még mindig gyötörte a belső fázás — azt, hittem, hogy a sziiz Mária szállott alá a menyországból. Szinte kábult voltam a nagy boldogságtól. Nevettem és sirtam egyszerre és ugy csomagoltam be a holmimat, csak egymásra hányva, hogy minél hamarabb indulhassunk. Itt is. az első napokon örültem a tágas szobáknak, mikből sohasem fogyott ki a tüz, nem mint otthon, ahol ünnepszámba ment ha egyszer-egyszer befűthettünk. Örömet okozott a sok csinos uj ruha is, amivel megleptél és a pompás, válogatott ételek, melyekben mind nem volt részem otthon. — Te vagy a világon a legjobb rokon, — ismertem el magamban százszor, ezerszer egy nap és igyekeztem hálás lenni, a kedvedbe járni. Minden, amit tettél, szép és jó volt az én szememben. Mig egyszer csak . . . — Nos, miért hallgattál el ? Láthatod hogy milyen türelemmel halgatlak. — Oh, olyan nehéz azt kimondani! — nyögött a leánv és arcza elé csapta két kezét. — Nem képzeled mily borzasztó volt nekem az a pillanat, mikor először néztem látó szemekkel magam körül. — És ha szabad kérdenem, ki nyitotta fel a szemeidet? — kérdezte az aszszony gúnyos hangon. A leánynak minden csép vére az arczába szökött. — Az most mellékes — mondta sokkal bizonytalanabb hangon, mint ahogy eddig beszélt. — A fő az, hogy éles, bántó világosság váltotta fel lelkemben a jótékony vakságot. E mellett a világosság mellett láttam, hogy az a sok fiatalember, aki ide jár hozzánk, mint jön, mint darázs a lépesmézre. mert itt örökös jókedv, mulatozás van. Énekelünk, zongorázunk nekik. Nincs semmi feszesség. Szabad tréfálkozni, enyelegni, inni, kártyázni. Miért ne? Az élet oly rövid ! Ha ide nem jönnek, keresnek maguknak szórakozást máshol. — Szép. Gyanítom, hogy miért vágod mindezt a szemem közé most, mikor már vagy két hónapja nagyon jól megvoltál ebben a környezetben, éppen azért igazolom magam. Elmondom, miért élem ezt az életet és nem a becsületes, tiszta asszonyok életét, mely egyedül a boldogság, a megnyugvás, az üdvözülés. Sohasem leveleztem a szüleiddel ós igy nem sokat hallhattál felőlem. Legfeljebb anynyit, hogy szegények voltunk mi is, mint valamennyi Baranyai, anélkül, hogy valójában szegények tudtunk volna lenni. Mert az külön tudomány. Nem, művészet. A mi családunk emlékében még most is ott kisért a háromezer hold föld, az ősi kastély, a négyesfogat, a pompás vadászatok és más vendégségek, szóval minden, aminek nagyapáink a nyakára hágtak és nekünk már csak — mint a láng után a füst — a keserűje maradt. Mi undorral vesszük magunkra rongyainkat, keserű arczczal ülünk a foltozott abroszszal letakart asztalhoz és örök lázongással ostromoljuk az Istent, az embereket, a világrendszert, szóval mindent és mindenkit, akit balsorsunk okozójául tartunk. Dolgozni pemdig sem a férfia, sem az aszszonya a famíliánknak nem tud. Igy botorkázunk at az életen és bizony nem csoda, ha egyikünk-másikunk az örvénybe zuhan, mely előtte tátong. Igy mentem férjhez én is, egyedüli menekvésnek tartva az asszonyi állapotot a sok foglalás, adóintés és zálogház elől, melyben a szülői háznál részem volt. Tizennyolczéves voltam éppen, mint most te, mikor egyik nagynéném magához hivott. Pusztán lakott. Sokan fordultak meg a házánál; leginkább gazdálkodó emberek es elég jómódúak. Én a legelső kínálkozó alkalmat megragadtam és kaczérkodni kezdtem egy műveletlen, darabos parlagi gavallérral, akiről tudtam, hogy 20.000 forint készpénz és 70 hold szőlője van. Elvétettem magam vele anélkül, hogy szivemnek a legkisebb köze is lett volna ahhoz, amit az eszem müvei. Az életünk csupa pokol volt. Eljött aztán az idő, mikor találkoztam a — Végzetemmel, nizzai a férfiúval, aki eljön minden asszonynak és a vele való találkozás vagy áldássá, vagy átokká válik. A szomszéd birtokát vásárolta meg és kötelességtudásból azonnal átjött hozzánk lá togatóba. Én megszerettem öt mindent legyőző, észnélküli szerelemmel. Azt hiszem, ha hamarabb vetődik utamba, megválthatott volna. Igy csak a gyalázat lett osztály-