Pápai Közlöny – XVII. évfolyam – 1907.

1907-07-28 / 30. szám

mondta határozati javaslatával a bizottság, hogy nem bánja, ha „pusz tulunk, veszünk, s mint oldott kéve széthull nemzetünk . . S mindezt megfontolva tette a bizottság ? Merjük állítani, hogy nem. Alig öt percnyi tanácskozás után jutott e conclutióhoz, nem is sejtve mit tett! Két kérdés fontos ez ügyben : 1.) Kellenek-e főleg férfi munkást foglalkoztató gyárak, s ha igen 2.) ugy akarunk-e Pápán a kettőn kivül még felállítani gyárakat. Azt hisszük aki a pápai szegény ügyet 10 évvel előbb is ismerte s most is tanulmányozza, az nem juthat más eredményre, minthogy gyárak igenis kellenek és pedig mennél több ! Ha pedig ezt kimondtuk, meg kell adnunk « gyár idehozatalának előfeltételeit és lehetőségét. Szerencsétlen környezetű városunk, melyet a kötött birtokok vasmarokkal körülszoritanak s megakasztanak minden természetes fejlődést, csak örülhet, ha alkalma nyílik egy rést Ütni a vasgyürün. Nem akarunk arról szólni, hogy a vasút melletti böröllői földekért sok-e vagy nem a kért T20 K négyszögölenkénti yételár, mert ez irányban semmi féle befolyást gyakorolni nem óhajtunk. De tudjuk azt, hogy e telkek értéke csak nőhet de semmikép sem csökkenhet s ha egyszer | kis gazdáknak fel lesz parcellázva, akkor hiába akarjuk megvenni, mert vagy egyáltalában nem vagy csak méregdrágán lehet. A város jól felfogott anyagi érdekében okvetlenül meg kell, szereznünk a területet, bármit mondjanak is „kerékkötő uraimék", mert a jó gazda nemcsak lát, de egyszersmind előre is lát. Kérdezzük ezek után, hogy a fukar pénzügyibizottság-e a jobb gazda — aki, később ötszörösen fizet — vagy aki a kellő időben előre tud gondoskodni ? A kivándorlásról. A falvak népének egyre fokozódó tódulása Amerika felé s az igy növekvő erőveszteség és munkaerőhiány, mindinkább a falu népe felé irányitja ugy a törvényhozás, mint a hatóságok, vagy társadalmi és gazdasági testületek figyelmét. Kezdik keresni az okokat, amelyek a nép gazdasági züllését előidézik és kutatják a módokat, amelyekkel ezt meg lehet akadályozni. A züllés oka és a pusztulás meggátlásának a módja is gazdasági kérdés. A rosszabbodó megelhetési viszonyok rákényszeritenek bennünket, hogy a nép gazdálkodását intenzivebbé tegyük, hogy uj jövedelmi forrásokat nyissunk meg számára, melyek eddig is rendelkezésére állottak, de őt azokra senki nem tette figyelmessé. — Nemcsak földet kell tehát adnunk a népnek, de arra is meg kell tanítanunk, hogyan lehet kevesebb földön többet termelni, mint eddig, És a takarékossági hajlamot is fel kell ébresztenünk. Nem mondhatjuk, hogy a magyar paraszt túlságosan takarékos volna. Sem a pénzével, sem az ide jével nem tud bánni. Pedig akik megjárták Amerikát, azok nagyon jól tudják, hogy a vagyonszerzésnek első kelléke a józan takarékosság. Az a pipázgatva való dologtevés, meg vasárnaponkint a dáridózás, nem alkalmas eszközei a vagyongyűjtésnek. Csak próbálná meg az amerikai munkás, hogy munka közben pipát dugjon a szájába, menten elbocsátanák. Odaát megfizetik, de kihasználják a munkás izomerejét. Olyan munkával, aminőt Amerikában kívánnak, itthon minden parasztunk meggyarapodnék. — De persze nálunk nincs olyan becsülete a munkának, mint odaát. Itthon a kényelem a fő ; a dolog nem szalad el, hallani nem egyszer a parasztok szájából. — Hát a munka valóban nem szalad el, hanem annál inkább az idő, mely mindenkél drágább. A mi népünk a télidőt majdnem kivétel nélkül henyéléssel tölti, mert szép volt, hogy minden este vittek egy bögre tejet, egy karéj kenyeret a vadembernek, Később egészen hozzászoktak s még büszkélkedtek is vele, hogy van egy szentéletü remetéjük. Mert hogyne volna szent, aki annyira kerüli a látását is az asszonynépnek. Ijedezett még a kurtaruhás, kis fehércselédektől is. El nem fogadott női kézből semmit s ijedten húzódott vissza előlük sötét odújába. A férfiakkal valami zavart szlávnyelven beszélt. Annyit megértettek, hogy Sebőnek hívják. Igy lett a neve Jámbor Sebő. Esténkint zűrzavaros, éneklő hangokat vitt a pusztai szellő a Páltanya felé. Imádkozik a remete — mondta ilyenkor áhítattal a háznép. A remete pedig sárgult füzetek lapjait forgatta. Egész teste reszketett, de ragyogott a szeme, amig mámorosan szavalt azokból hősi, kalandos és szerelmi láztól lobogó verseket. Ha kifogyott az olaj és fáradtan szalmavaczkára hanyatlott, egy jótevő tündér varázsos álmokat hozott a rajongónak. Ott bolyongott újra a kanyargó Száva parton ő, népének utolsó ihletett lantosa. Iskolák nélkül, dalos természete sugalma után szedte rimekbe a régi ráczdicsőséget, vitézi teteket, véres rablókalandokat és olcsó füzetekben árulgata bucsun, vásárokon s mindenütt, ahol csak összecsődült csoportosan a nép. Szabad volt, független és tehetségtől duzzadó, mint a régi Mazsaberkek dalosai. Élt mint. a sziklák sasmadara, röghöz nem kötve, kötelékekkel nem bókózva. Egyszer, gyerekifju korában volt fészke neki is. Asszonyt is vitt bele szülői kényszere, szerelem nélkül. Nem is volt áldás azon. Meghalt az asszony, mikor a fia született. n gyerek túlfejlett izmos kölyök volt mint a medvebocs. A falubeli mészáros örökbe vette, nevel az belőle munkás polgárt. Sebő pedig elindult álmai után. Hír, dicsőség szomja nem bántotta. Nem vágyott a gazdaság után, csak alelkeben égő forró tüz volt a vezetője. Olcsó pénzen osztogatta a szomorú baladákat, az érzelmes, lágy románczokat, szerette mindenki és ő is szeretett mindenkit egyformán, mig fel nem találta Jelkát. A fehér, ártatlan arczu, de veszedelmesen égő szemű kis vadvirág a vásári sátrak között bolongott, valami munkát keresve. Mint egész árva gyerek nőtt fel a hegyek között egy majorságnál, amig az aszszony ki nem verte a házból. Az egész vidéket telekürtölte a nyelves nő, hogy a gonosz kis boszorkány elbolonditotta az ura fejét, de ki hinne ilyen csúnyaságot egy fiatal gyerekteremtésről. Sebőnek már éppen szüksége volt egy segítő kézre. Nem győzte kiszolgálni egyedül a szellemi táplálékra éhezőket. Odavette magához az elhagyatott leányt. Nem is jutott akkor semmi vétkes gondolat az eszébe. Fején ezüstös hajszálak csillogtak, tul volt a szerelmi hevülések rendes korán. Este, ha csak ketten voltak, sokat gyönyörködött Jel ka nagy szépségében. Megczirógatta tejfehér, sima arczáfc, a gyönyörű hajfonatokat az apa szeretetével, a poéta gyöngédségével. Valami hála is lehetett e gyöngédségben, mert mióta együtt árult a leánynyal, előkelőbb urak is érdeklődni kezdtek versei iránt. Egy kis hiu büszkeség lopódzott naiv szivébe. A jövedelem is meggyarapodott. Az eddigi rézpénzek helyett több ezüst hullott | kaszájába. És Sebőbői egyszerre pazarkezü vásárló lett. A keleti sátrak minden cziczoma portékáját összeszedte Jelkának. A bársogyruhák után meglepte egy sor igazgyöngygyel is. Csak ezt ne tette volna. A leány elragadtatva ugrott a nyakába és szilaj természetének szenvedélyes vadságával csókolta. Ez a csók fölkorbácsolta a öregedő ember csöndes, nyugodt vérét. Szüntelen érezte a két izzó ajk forróságát s epedve vágyott a csók ismétlésére. Éjjelenként többé nem születtek a rigmusos kalandok, hanem a leglázongóbb lira ömlöt lávaként tolla alól. Nem büszkélkedett már az előkelő uri érdeklődőkkel, sőt titkon gyilkos pillantást lövelt az ifjakra, ha Jelkával enyelgetek. Szerelmes volt és féltékeny tagadhatatlanul. Sokáig nem is bírta kiállani, kiöntötte szivét a leány előtt. Hosszasan beszélt és meggyőzően. Elmondta, hogy ez a kóbor, czigányélet nem tarthat örökké. Az ő élete is már rövidre van szabva, gondoskodni kell a jövőről. Eldugott messzi faluban vau egy kis ház, meg fold, aminek ő gazdája. Oda viszi Jelkát asszonynak, ha fiatal életét megosztja egy ilyen öregével. Meg van egy fia is, aki már bizonyára nagy, derék ember. Majd gondot visel Jelkára, ha érte bekogtat a halál. Csodálatos^