Pápai Közlöny – XVII. évfolyam – 1907.

1907-06-09 / 23. szám

kat gördít a már aktuálissá vált közü­gyeink elé. Hogy mindez valóság, ar­ról azt hisszük városunk minden egyes polgára, ki közügyeinket éber figyelem­mel kiséri, meg van győződve s elis­meri ezen vármegyei gyámság káros következményeit. Élénk emlékünkben van, hogy mily nagy lelkesedéssel és egyhangú helyesléssel fogadtatott a tavalyi de­cemberi közgyűlés alkalmával azon ki­jelentés, hogy városunknak törvényha­tósági joggal való felruházása tanul­mány tárgyává tétetik és utasitatott a városi tanács, hogy ez érdemben ja­vaslatot készítsen és annak napirendre való kitűzéséről gondoskodjon. Régi baj felelevenítését és egyben megvalósítását célozzuk ezzel, nem is egyszer tettük szóvá ezen tűrhetetlen állapotot, bele is nyugodtunk már azon reménybe, hogy közigazgatásunk reform­jával majdnem orvoslást nyerünk, de mindannyiszor midőn közügyeink ro­vasara ujabb és ujabb gátot látunk a vármegyei gyámság miatt, feléled az eszme arra, hogy városunknak törvény­hatósági jogot szerezzünk. Évek óta halljuk hangoztatni ezt az eszmét, de mindannyiszor csak szal­maláng volt a lelkesedés, most azonban már tűrhetetlenné kezd válni a helyzet és nincs okunk kétkedni, hogy a vá­rosi tanács megbízatásának rövid időn belül eleget fog tenni és hogy régi vágyunk elérésére minden lehetőt el fognak követni az intéző körök ezen üdvös eszme megvalósítására. Iparunk érdekében. Önálló vámterület és nemzeti iparfejlesztés, ezekről beszél ma min­denki nálunk ; még talán a csecsemő is ezt gytigyögné, ha értelmesen gon­dolkodni tudna. Mert most ezek a jelszavak vannak divatban és nálunk mindennek a divat szabja meg az irányát, még a politikának is. Örven­detes dolog, hogy a gazdasági ön állóság és iparfejlesztés gondolata annyira népszerűekké tudtak válni, liolutt eddig kizárólag közjogi kérdé­sek alkották az érdeklődés tárgyát. Cssk azután bele ue unjunk ebbe a divatba is. Csodálatos jelenség, hogy mi csak banketteken és újságcikkekben tu­dunk hevülni a magyar iparért, de a gyakorlatban mit sem teszünk érte. Még a tulipán mozgalom sem tudott lendíteni a magyar gyártmányok ke­resletén ; a mi iparpártolásunk leg­feljebb a — gyufáig terjed. Arra ké­nyesek vagyunk, hogy magyar gyu­fával gyujtsuk meg illatos havannán­kat, de ennél többet ne is várjon tőlünk a haza. A törvényhozás megszavazta »-z iparfejlesztésre a százmilliókat, de minő eredményt várhatunk az olyan iparpolitikától, mely kizárólag idegen tökepénz segítségével véli a magyar ipart megteremthetni ? Kétségtelen, hogy a mi különös viszonyaink között a külföldi tőke be­özönlésének is örülnünk kell; bár az igy keletkező nemzeti ipar nagyon hasonlatos az üvegházi növényhez. Mikor gondol végre a magyar társa­dalom arra, hogy a maga erejéből teremtsen gyáripart ? Mondják,, hogy szegény nemzet vagyunk és ez — fájdalom — igaz is. De várhatjuk-e gazdasági helyzetünk fellendülését, mi­kor a gyári vállalatok alapítását ki­zárólag külföldi tőkésnek engedjük át ? fízek a külföldi pénzen megterem­tett vállalatok legfeljebb munkát ad­nak a népnek, de a nyereség a kül­földi tőkések zsebébe vándorol és mi hiába várjuk az ipari jólét áldásait. Pedig máskép is képzelhetnők a dolgot. Ha a mi nagy vagyonú mág­násaink egy szép napon elhatároznák, hogy az egyoldalú mezőgazdasági ter­melés helyett egyúttal gyáripari vál­latokra adják a pénzüket, akkor egy­szeriben másként állanának az ipar­fejlesztéssel. De nemcsak a mágná­sokról van szó, hanem egész magyar társadalomról. A statisztika bizonyítja, hogy takarékpénztárainkban igen je­lentékeny tőke van felhalmozva. Még a kis mezővárosi takarékpénztárak is százezreket sőt milliókat forgatnak évenkint. Mekkora ipari fejlődést lehetne az, hogy otthagytam a szivemet a szép asszony kezében. Nekem akkor adták az arany vállrojtot. Akkor csókoltam meg elő szőr egy szép asszonynak szép, kicsi kezét s aztán elkergettek tőle — és tőled, ma­musom, le Afrikába. Mamám, bocsás meg nekem 1 Mikor odalenn voltam s a száza­dom élén őriztem a kabiloktól a mi hatá­runkat, amikor véres cseteparéba kevered­tem velük: akkor nem a te fehérhajú, édes szép arezod lebegett előttem, hanem a Mi­mié, — 0 de megvert érte az Isten ! Ha­zajöttem. — Mamám, ezt már rosznéven sem veheted. Egy három évig akolónikon szol­gáló tiszt tehet-e mást, mint hogy a vonat­ról leszállva, egyenest a cerclebe rohanjon ? No hát én is ugy cselekedtem. Oh, de épü­letes dolgokat hallottam ! Az én kedves kollégáim, mintha szántszándékkal tették volna, darabokra törték-zuzták a szivemet. A Mimi kalandjait mesélték el. A Mimijét akit én halálosan szerettem s akinek a kék szeméről szőke hajáról álmodtam ott, a si­vatag sivó homokján, az afrikai csillagos éjszakákon ! Csak a kardomat kötöttem fel. Rohantam hozzá. Fogadott, de már akkor szemrehányás nem jött ajkaimra, csak oda­borultam elébe s aztán — szerettük egy­mást inondhatatlanul ... De mamám, mondd lehet egy embernek két szive ? Te azt aka­rtad, hogy megházasodjak. Hát tulajdonkép­pen te is bűnös vagy az én életem tragé­diájában. De Caux márki báljára a te pa­rancsodra mentem el. Nem parancsoltad, de kívántad, hogy De Caux Liliennebe sze­relmes legyek. Kissé későn értem a bálba, a táncz már javában folyt. A leány ott állt a terem egyik sarkában az anyja mellett és én néztem, mint utasítja rideg fejbólin­tással vissza a tánezosokat. Engem elbűvölt a lány csudálatos szépsége. Mamus ! Itt definiálni kell! Tulajdonkeppen szépségről nem lehet beszélni, mert arczának egyet­lenegy vonása sem volt igazán szép. Dianai termetén a kis feje a szó szoros értelmében rut volt. De, mint mondtam, mégis meg­kapta minden nézőnek a szemét. Szőke haja elütött az angol és svéd leányok szőkesé­gétől, selyempuha és hamvasszőke volt. Szemei kékek, aczélkékek, mesésen szép kékek voltak. S én mint egy marionette mentem hozzá, hogy felkérjem egy kerin­gőre. Látod, mamám itt van a te bűnöd! Az az egy találkozás, az első találkozás megrontott. Én nem tudom, van-e egy em­bernek két szive vagy megoszthatja-e a szivét? Ha két szive van, akkor én otthagy­tam az egyik szivemet. Ha csak egy van akkor otthagytam annak a felét. S aztán keringőztünk. Pokoli keringő volt az, mely­nek csak a czigány zenéjének elhangzása vetett véget. — Grófnő, ha megengedi, a következő keringőt is együtt tánczolják. Igen ? A leány rámnézett nagy, álmatag sze­meivel, de nem felelt. És ón meghajtottam magamat előtte. — Grófnő, én a bálba csak kényszerű kötelességből jöttem. Nekem más kötele­zettségeim is vannak. De magától függ, hogy itt maradjak. Tánczol velem még egy keringőt ? A leány felém nyújtotta kezét: — Isten vele, gróf! Maga csak men­jen a kötelezettsége után; hiszen tudom, hogy innen a szeretője estélyére megy. Mu­lasson a d,André Mimi grófnő estélyén job­ban mint itt. Mamám, nem a te parancsodra, de a szivem parancsára, én megszerettem azt a kis leányt. Szeretem még most is. (— Ez az, ami támad . . . Ezuz, ami elrepül — súgta az öreg asszony.) — Es akkor jött összeütközésbe a szivem a lelkemmel. A lelkem minden tisz­taságával imádtam Lilient. A szivem min den szerelmével szerettem Mimit. —• Képtelen kin volt ez, mamám. Egy irtózatos kérdőjel az életemben ! Egy kér­dés, amire feleletet adni én n«m tudtam ! Valahányszor Liliennetől eljöttem, mindig megesküdtem, hogy örök bucsut veszek Mi­mitől és mikor ott álltam előtte, akkor neki esküdtem örök hűséget. Szeretett mind a kettő, szerettem mind a kettőt. Es nem a barátságom, hogy hozzád jöjjek tanácsot kérni, hogy kisegíts e rettenetes örvényből. A Clerveaux herczegnő bálján történt ERO-SOSBORSZESZ. - Maga az erő is egészség-.

Next

/
Oldalképek
Tartalom