Pápai Közlöny – XVII. évfolyam – 1907.

1907-04-28 / 17. szám

elő és amellett, az első pillanattól fogva nagyobb méltánylásban részesülne. — A jó szándékú cseléd érdekeit tehát legcsekélyebb mértékben sem bántaná az e fajta módositó intézkedés, sőt jelentékenyen erkölcsi és anyagi haszna volna belőle. Arra pedig éppenséggel semmi okunk sincs, hogy a hanyag, könnyelmű és rosszhajlamu cseléddel szemben a humá nusság álláspontjára helyezkedjünk. A hatóság végül igen nagy általános érdekű szolgálatot tenne az által is, ha a cselédszerzést a mostaninál célszerűbb és kielégítőbb alapon megreformálná valamelyest. Mert az még hagyján, hogy a cselédnek szolgálatba szegődtetésével iparszerüleg foglalkoznak egyesek. De hogy az ipart a lelkiismeretesség legparányibb érzésének mellőzésével, kizárólag a spekuláció és a mások rovására való szertelen önérdek hajhászás szempontja szerint űzhessék a cselédszerzők: ezt nem szabadna a hatóságoknak továbbra is eltürniök. Meggyőződésünk szeiint ugyanis nem csupán a rossz asszonyok meg a rosz cselédek a kizárólagos okbeli tényezői az immár általánossá vált cselédmizeriának. A cselédszerzők talán sokkal inkább ludasok abban a szinte divattá lett népvándorlásban, mely a cselédet egyik konyhából a másikba viszi. A cselédszerző felfogása ugyan is az, hogy az a jó iparos, aki minél többet tud keresni. Minél többször „szerez" tehát cselédet, annál virágzóbb az ipara, minél több cseléd minél többször változtatja a helyét, annál jobb a keresete. S hogy ez a felfogás cseppet sem mozdítja elő a vele összeköttetésben álló egyetlen félnek — sem a cselédkeresőnek, sem magának a cselédnek — az érdekeit, ebből a csekélységből eszeágában sincs lelkiismereti kérdést csinálni. A fő és egyetlen szempont: a saját érdeke. Nem is tagadja ezt; hivatkozva arra, hogy más iparos is elsősorban a maga érdekeit tartja szem előtt. Ha tehát a cselédmizerián csak félig-meddig is segíteni akarunk : min denekelőtt a cselédközvetités rendszerén kell gyökeresen változtatnunk. Jó volna talán a magánosok kezéből az ipart kiveuni. Általános érdek elégitőduék ki, ha szerét módját lehetne valamikép ejteni annak, hogy a cse lédszerzés. hatósági alapon történnék. A cselédszerzői iparral foglalkozók érdeke nem jöhet számításba az ily általános érdekű, nagy fontosságú intézkedéssel szemben. Aki cselédmizerián igazán segi teni akar, ne nézzen se jobbra, se balra, hanem operálja meg a bajt — rideg szívvel. Akkor fog csak igazán humánusan cselekedni. Holmi kicsinyes tekintetektől irányított apró cseprő toldás, reparálás s egyébb ilyen egyoldalú gyönge operáció itt már nem segít. Mert a baj már nagyon is a nyakunkra nőtt! A nöi proletariátus. A vallás és közoktatásügyi miniszter rende'etet küldött szét a tan felügyelőkhöz, melyben a tanítónők kiképzését szabályozza. A rendeletben, a mely a polgáii és elemi iskolai tanítónők, továbbá az óvónők magánúton való kiképzésének megnehezítését célozza, hangoztatja a miniszter, hogy a tanítónők száma olyan óriási módon megszaporodott az utóbbi időben, hogy legnagyobb részüket lehetetlen állásba juttatni. Ennek azután súlyos szociális baj a következése, amelyet a miniszter mérsékelni akar azzal, hogy a tanítónők eddigi könnyű kiképzését, amely a magánúton való kiképzésiben nyer kifejezést, a lehetőségig megnehezíti. A rendelet szomorú tanúsága annak, hogy a férfi szellemi proletáriátus mellett növekszik a női szellemi proletárok száma, ami ugy erkölcsileg, mint gazdaságilag veszedelmes. Nézzük csak egy kissé milyen a nő helyzete manapság, nevezetesen mi lehet ma a nő a szellemi kenyér kereső pályákon — ha ugyan pályáknak lehet nevezni a női szellemi foglalkozásokat. Lehet tanitónő, postamesternő, vagy magánhivatalnok; üzletekben, irodákban, mint levelező vagy pénztáros, vagy másoló, vagy talán könyvvezető. Államhivatalokban a nő legfeljebb mint gépiró kap alkalmazást. Akik nem birnak várni, törni, kiszámithatatlan ideig -résen lenni, előszobákban ácsorogni, s szorongó érzéssel kopogtatni a méltóságok ajta ján és folyvást hiába reménykedni a „majd"-ban: azok bizony elmennek valamerre „állásba", sőt azon kezdik, hogy egyenesen erre készülnek és nem ölik magukat hosszas tanulással, diplomaszerzéssel. Az ilyen elszántabA fiatal ember némán bólint. — Edes kis baba, — cseveg tovább a lány. Mondja csak, mi a kedvencz virága ? — Fehér szegfű. — Igen, igen. Fehér szegfű volt teg nap is a kezében. Igénytelen kis csokor, alig néhány szálból való. Valószínűleg annak a fiatalembernek az erszényéhez volt mérve, aki mellette ült. — Mellette? Égy fiatalember? — Természetesen. De hát mért néz ugy? Miért nyitja oly tágra a szemeit? Csodálkozik rajta ? Istenein, a férfiak hiúsága egyszerűen mesés! Cserben hagynak egy leányt, mert . . <

rNos, az okát ne kutassuk, hogy miért? És ezt egészen természetes dolognak tartják. Az is természetes, ha az a lány belepusztul bánatába. Csak azt nem tudják és akarják elhinni, hogy az a lány megvigasztalódott és másnak adta a szivét, amelyet ők eldobtak. — Én elhiszem. — Dehogy is hiszi, ez a kényszeredett mosoly ráczáfol az állítására. Fogadjunk, hogy magában igy okoskodik : nem lehet az, hogy a kis Zsuzsa elfelejtett volna engem. Ha közelébe férkőzött valaki, ő arról tudomást nem vesz, mert még mindig engem szeret, titokban engem sirat. — Rossz gondolatolvasó. — Dehogy is. Különben hagyjuk ezt. Elmondom inkább, minő benyomást tett rám az a kislány. — Kíváncsivá tesz, hogy heiybenh agy ja e gyermekkori ízlésemet ? — Tökéletesen. Tisztaarczu, ártatlan tekintetű gyermek. Kék selyemblúz volt rajta, egyszerű szabású, szerény kivitelű ruhadarab, melyről messziről leolvashatta az ember, hogy sajátmaga varta. Szőke haja koszorúba volt tűzve a feje körül. Olyan volt a sok divatos frizura szomszédságában, mint egy Vesta-szüz. Mondja, mindig igy fésülködik ? — Mindig. — De kurta feleleteket ad. Csak természetesnek fogja találni, hogy érdekel az — elődöm ? A fiatalembernek az „elődöm" szó arczába kergeti a vért. Olyanforma mozdulatot tesz, mintha* kedve lenne azonnal elhagyni ezt a helyet, hol játszanak vele, önérzétét sárba tapossák, szivet, mint valami tanulmányra szánt objektumot, bonczolgatják, de eszébe jut nyomorúságos helyzete, a sok adósság, mely már-már összecsap a feje felett és erre meghunyászkodik, mint a ketreczbe zárt vad az idomító korbácsa alatt. A leány éber figyelemmel kiséri ezt a kedélyhullámzást, mintha igazán bonczkés alatt tartaná a fiatalember szivét. Újra elhallgatnak. Ez alatt a másik teremben valaki zongorázni kezd. A leány tol akar állani, hogy bemenjen, de mást gondol és helyén marad. A fiatalember szinte öntudatlanul egy diszkötés könyvet vesz kezébe, a Kelemen György költeményeit. Lapozgat benne. — Szokot ilyesmit is olvasni ? — Ugy érti, hogy a sok Prevost és Bourget regényen kívül? — Miért akar mindenáron frivol színben feltűnni? —- Mert ez nekem nem árt. Nekem egyáltalában semmi sem árt, mert gazdag vagyok. Csak a szegény lányokat szokás cserben hagyni, a pénzeszsákokat nem. Viszszatérve Kelemen költeményeire, még a kezembe sem vettem, daczára, hogy országvilág az ő nevétől viszhangos most. Gyűlölöm a rímbe szedett hazugságait. — Én minden versét úgyszólván könyv nélkül tudom és meg mernék rá esküdni, hogy minden szava a legigazabb érzelemből fakad. — Hisz éppsn ez a sajátságos. Csodás édesen énekli meg a legideálisabb szerelmet és egy barátnőmnek udvarol, aki sokkal idősebb nála, de igen tetemes öszszegel fogja kiegyenlíteni a korkülönbséget. Nemsokára olvashatja majd a lapokban, hogy Kelemen György eljegyezte a dúsgazdag Mikuleczky Tódor leányát. A fiatalember becsapja a könyvet. — Majd gratulálni fogok neki. De most nem untatom tovább. Ma határozottan rossz kedve van. — Eltalálta. Akaratom ellenére sem tudok egy kellemetlen benyomás alól szaERÖ-SÓSBORSZESZ. - Maga az erő is egészség.