Pápai Közlöny – XVI. évfolyam – 1906.

1906-12-30 / 52. szám

támadások, a kisebbítés, a rágalmazás ezer és ezer nemével kell megküzdenie. Az anyagi haszonnak minden meg nem engedett módját el kell magától utasítania és egyedül a közönség önzetlen támogatásából kell erőt meríteni. Mi is érezzük ennek a harcnak a súlyát és nehézségeit, de ez nem fog bennünket visszarettenteni, hogy ugy mint eddig férfias bátorsággal szálljunk sikraa közérdek védelmére. Hogy függetlenül minden hatalomtól, minden érdektől és minden befolyástól, küzdjünk továbbra is a közjó érdekében ! Megtörténhetett, hogy nyíltságunk és szókimondásunk egyeseknek talán egy egész kis körnek nem volt Ínyére, de ezzel mi nem törődünk, mert mikor a város érdekeiről van szó, ott egyesek érdekei nem jöhetnek számításba. Tizenhat éves pályafutásunk szorosan össze volt forrva a város és közönség érdekeivel. Örömmel és lelkesedéssel végeztük mindig munkánkat a közügyek terén, hogy ezáltal szolgálatokat tehessünk közönségünknek. Igyekeztünk ezen idő alatt felfogni Pápa és a vidék közönségé nek érdekeit, meglátni szükségleteit, megérteni szive kívánságát. rápa városában legjobban tudhatják, mily kellemetlenséggel, mily zaklatással s mily véremésztő munkával jár egy közügyeket önzetlenül szolgáló hírlap mint a „Pápai Közlöny" szerkesztése, s hogy mégis végzük e sisiphusi munkát azt az elv, a kitűzött cél érdekében tesz" szűk. Lelkesedéssel lobogtatjuk tehát továbbra is a kitűzött lobogót bátran és tántoríthatatlanul haladunk előre, mert meg vagyunk győződve, hogy a nagy közönség támogatása és elismerése mellett a küzdelembe mint győztesek fogunk kikerülni. Ezen reményben indulunk az uj év küszöbén a terhes útra s a szokott bizalommal fordulunk előfizetőinkhez és olvasóközönségünkhöz, hogy bennünket e súlyos küzdelmünkben, mely Pápa város és vidéke javára irányul — miként eddig tették, ezután is támagatásukban részesitessenek. Midőn ismételve kérjük előfizetőinket és a nagy közönséget, hogy bennünket jószándékukban továbbra is támogatni szíveskedjék, ujult erővel fogunk a nehéz munkába a tizen hetedik év küszöbén. Ezt a kegyes pártfogást kérjük továbbra is és kívánunk olvasóközönségünknek : Boldog újévet! Okuljunk az újévben. Ha valahol van létjogosutsága azon hagyományos szokásnak, hogy az ó évet lepeltakarássű búcsúztatják és az uj évet üdvözléssel és nagy reménnyel fogadják, ugy Pápa városát első sorban illeti meg ezen processus. Mi, kik Pápa város jólétét és felvirágzását óhajtjuk, nekünk sem marad most már egyébb hátra, mint a szokásnak hódolni és a kórussal elmondani : Az 1906 évet ünnepélyesen átadjuk a mulandóságnak. Szűk lenne a tér, ha ez alkalommal az elmúlt év mulasztásairól akarnának részletesen megemlékezni. De minek is, hisz ezt a nótát fujtuk egész éven át s a ki csak egy szikrányi érzéssel van Pápa város jóléte iránt, az megérthetett bennünket. El kell ugyan ösmernünk, hogy felszólalásaink nem találtak mindig süket fülekre, de általánosságban azt kell konstatálnunk, hogy városunk nem áll még azon nívón, melyen állania kell, hogy a haladó városok közé számitassék. Nem mondjuk, hogy nincs benne a haladás iránti érzék, az előtörekvés eszméje, de sajnos nem azon irányt követi, melyet követnie kellene. Hivatásuknak megfelelőleg, e ha jok kutforrásait eléggé szellőztettük s megjelöltük azon irányt, melyet követnünk kell, de sajnos — eredménytelenül. Régi hiba ez már nálunk, de mi türelemmel várjuk azon időt, midőn felszólalásunk helyességéről meggyőződve, a helyes u ra térnek. Nagyon helyesen mondja a közmondás, hogy „Szemesnek áll a világ" de ez reánk eddigie'é nem vonatkoztatható. Mert hát az örökös tervezgetések, ha szép álmok maradnak csak, előbb utóbb nevetséges lesznek. A szomszédos városok folyton emlegetik, hogy rápa mi mindent akar s hogy mennyire haladunk, de ha azt tudnák, hogy amit mi akarunk, minden csak tervezgetés akkor csak nevetve emlegetnék a mi eredménytelen erőlködéseinket. Igen odajutottunk, a folytonos azonban hasztalan vitézkedett a harczmezőn, a polgári társadalomban nem volt egy talpalattnyi helye. Igy került ő is betyársorba. Nyers, vad, indulatos természete zabolátlanul dolgozott benne. Csak egy teremtett lélek volt, akinek hajlott a szavára, egy gyönge, szép fehér asszony. Alighanem az, akiért kriminálisba keveredett. Hogy mikor került az asszony a pusztára, senki sem tudta, hogy mikor jött, senki sem látta, csak egyszer ott lovagolt a vezér mellett. A hadnagy pandúrjai az alpári nádasokban verték föl a bandát akonyattájban s azóta szakadatlanu üldözték. Tudták, hogy a túlsó oldalról a csongrádi csendbiztos nyomul előre s csapdába esnek a rettegett pusztai vadak. Csakhogy „Pislants" is értesült a komiszárius jó szándékáról, azért húzódott a nyilt mezőröl a kemény falak közé. Onnan egypár golyóval vissza lehet téritgetni a fogdmegeket s ha már nagyon szorul a hurok, még mindig lehet az ostromlókkal alkudozni. Kitűnő tusz volt a kezei között egy ötéves fiu, az üldöző had nagynak egyetlen gyermeke. Még régebben, mikor a hadnagy elő szőr kezdette szorítani, raboltatta el a gyermeket. Semmiféle vas nem lehetne ennél jobb védőpajzs. A kemény férfi lelkét öszszetörte a nagy csapás, de azért még erélyesebben folytatta a betyárok üldözését, elhagyva beteg feleségét, aki már félőrült volt a fájdalomtól. Kelet felől már megjelent a reggeli fényesség, mikor az üldözök minden irányban a romokhoz értek s egészen körbe fogták. A hadnagy fölszólitására, hogy adják meg magukat, puskatüz volt a felelet. Egy ló a porba zuhant. Erre óvatosan hátrább vonultak a pandúrok. Nem tudták, hogy mitévők legyenek. A toronyhoz közeledni nem lehet, mert fejenkint szedegetik le a kitűnően czélzó betyárok. Folyt a tanácskozás egész reggel, mig maga az ég meg nem oldotta az ostrom kérdését. Hirtelen sötét felhőgomolyok tolultak föl s olyan hatalmas zápor zuhogott alá, hogy egy piszkos, nagy tenger lett az egész puszta. A pandúrok bőrig áztak, de mit törődtek most a nyári lncsokkal, szabad lett az ut a toronyajtóig. A fedetlen toronyban lévők is úsztak a vizben, nem maradt semmi száraz hely, benevdesedett a puskapor a serpenyőben. Gyors rohammal termettek az ostromlók a torony alatt. Egypár ugyan véres fejjel ért oda a ledobált tégladaraboktól, de a többi nekiáll hatott a széles torony alj védelme alatt az ajtótörésnek. Recsegett, ropogott a korhadt, belülről eltorlaszolt deszka, már-már engedett midőn megszólalt a toronyból egy kemény férfihang : — Egy szavam volna hozzád, Dávid hadnagy ! Pihentesd addig embereidet. A hadnagy meglepetten intett a pan duroknak s a fejszecsapások megszűntek. Ekkor újra megszólalt az előbbi hang: — Sok számadásunk van egymással hadnagy uram, de most illően nem végezhetünk, mert az erőnk nem egyenlő. Ereszszen el ez egyszer utunkra s ha becsületszavára* megesküszik, hogy mielőtt a nap leszállana, nem vesz üldözőbe, visszaadom elraboltt gyermekét, aki most békén alszik a pinczében. A hadnagy rekedten ordított föl. Az ő édes, kicsi, szslid fia itt van a gyilkos bestiák kezei között. Vérben forgó szemekkel I parancsolta munkára a fejszéseket. A csapások dübörgésén keresztül dörögte a betyárvezér: — Ne okoskodj Dávid, ha azonnal nem kotródsz, lehajítom a fiad fejét, hadd mulass vele. A szegény ember mit sem hallott, maga is csákányt vett a kezébe. A rabló pedig lerohant a pinczébe. — Hol van a kölyök ? — kiáltott dü| hősen az elősiető asszonyra. — Ott alszik a sarokban — felelt ijedten az asszony. Kihúzta a kését s közeledett a gyerek j felé. A nő elébe ugrott sikoltozva. — Mit akarsz, ember ? ! — Csak a fejét vágom le egy kicsit ! s odaadom emlékül az apjának, hogyőjutI tátott hóhérkézre — röhögött a betyár s