Pápai Közlöny – XVI. évfolyam – 1906.

1906-12-16 / 50. szám

pák miatt teljes sötétség áll be s nem tudni, hogy melyik kapuzat alól éri a békésen hazaballagó polgárt egy örök nyugalomra térítő ütés ! Ha egyszer drága, teljesen alkalmas világító müvet létesítettünk, ne arra való legyen az, hogy egy-két utcát kiállhatatlan fénybe borítson, hanem szolgáljon a közönség érdekeinek, kényelmének és általános biztonságának. Tudtunkkal már egy izben a világítási bizottság elrendelte az izzólámpák szaporítását, ez meg is történi, de amint a tapasztalat igazolja a lakosság igényeit nem elégítette ki. INézetünk szerint leghelyesebb volna, hogy ha a világítási bizottság ép ugy mint mult évben az izzólámpák szaporitásu alkalmával helyszíni szemlét tartson és az izzólámpák vagy szaporítását vagy pedig helyesebb elrendezéséről gondoskodjon. Ennek meg kell történni. Tapasztalatot már ez érdemben eleget lehetett szerezni. Éppen a téli hónapok a legalkalmasabbak ezen változtatások s a további megfigyelések eszközlésére. Rendezzünk iparkiáliifásí! — Az ipartestület figyelmébe. — A városok feilődését nagyou szeretik az iparra visszavezetni. S ha jól megvizsgáljuk ez ügyet, akkor csakugyan azt látjuk, hogy egy város népességének szaporodását és közéletének fellendülését mindig megelőzi az ipari fellendülés. Nézzünk csak magunk körül Az 1890 iki nép számlálásnál Szombathely városának körülbelül 4000 lakossal kevesebb volt mint városunknak. Az 1900 iki népszámlálásnál nemcsak hogy eltűnt közöttünk e különbség, hanem Szombathely közvetlen elibénk került népesség tekintetében. Voltak akik csodálkozva kérdezték, hogy honnan e nagy és gyors, de azért mégis természetes és egészséges fellendülése e városnak ? Honnan van az, kérdezték, hogy egy évtized alatt egész palotasorok épültek ott és hogy az egész város fővárosi képet öltött ? Hát ez bizony az ipari fellendülésben keresendő. Az utolsó évtized nem tartozik városunk gazdasági fellendülésének évkönyvébe. Az ipari hanyatlást újonnan követte a gazdasági és társadalmi züllés, mely árnyfoltok megjelenése béklyőkéut szorította városunk haladását. Ha városunk haladni akar, akkor le kell dobnunk magunkról ez ipari pangásra, sőt néhol hiányra viszszavezethető béklyókat. Fel kell használnunk az ipari fellendülés összes eszközeit. Ha haladni, reformálni akarunk, mindenekelőtt tudnunk kell, hogy az ipar, mely részében van erre szükség. S honnan tudnónk ezt meg, máshonnan, mint az ipari kiállítás rendezéséből. Az ily kiállításon, melyben részt vesz az Összes iparág, megfigyelhető, hogy mely iparág erős, melyik gyenge, melyik van feles számban, melyik hiányzik. — Az ipartestület feladata volna, bogy az iparkiállitás tanúságait világosan megszerkesztett jelentésben odaállítanák az iparosok szemei elé, amelyből azután meglátnák, hogy hol van szükség orvoslásra. Az ily iparkiállitáson mindegyik iparos látva a másik készítményét, tanulnak egymástól. A szép, Ízléses munkák készítése hamar követőre találna az iparosság körében. Az ily kiállításon megismerné a nagyközönség iparo sainkat. Számos oly iparcikkről vennének itt tudomást, melyet eddig városunk falain kivül, legyen az a külföld, vagy más hazai város, szereztek be. Az ipari kiállítások nagyon praktikusan vihetők keresztül. Az összes iparosok például egy szövetkezetben tömörülnék és egy állandó mintarak; tárt, vagyis egy kiállítást szervezné; nek. A mintaraktárakban le lehetne bonyolitnni a kisiparos műhelyében, oly nagyon gyarlón kezelt áru értékesítést. Az állandó mintaraktárak hazánk több városában szépen működnek. De ha tán vezetők hiányában nem tudnák az ily mintaraktárakat szervezni, akkor időleges kiállítás • volna rendezendő, mint ez a közelmúltban Zsolnán és Szombathelyen volt. Előre is tudjuk, hogy az ily ki| állításon nem valami fényes képét kapnók iparunknak, mert hisz alig egy két iparosunk emelkedik felül az iparos sablonos tucat munkán. De legalább ezt nagy arányban, világosan látnók bemutatva s igy tudnók, hogy hol a seb amely gyógyítandó. Főtö rekvésünk oda volna irányítandó, hogy ügyes, szakmáját jól értő, egyéni szembe velem és nem sülyed a föld alá ? Még beszélni mer? Talán még mosolyogni is tud. -— Érzem hogy hibás vagyok. De hallgasson meg Anna. Talán nem vagyok oly nagy bűnös. — Nem is nagy bűnös ? Csak éppen egy kis hiba. Csak egy leányszivet tört össze. Egy ostoba, könnyenhivő leány szivét. Nem tett egyebet, csak megölt engem. Engem, a ki föláldoztam volna önért életemet, örök üdvösségemet, — Kérem Anna, ne vádoljon, mig meg nem hallgatott. Magát elragadta az indulat, a harag, a méltatlanság érzete, De nekem is van mentségem. Megértene, ha nyugodtan meghalldatna. A leány egy pillanatra visszafojtotta heves kifakadásait, mialatt idegesen tépte kezébe szorított zsebkendőjét. — Beszéljen hát, halgatom. Látja, hogy hallgatom. — Először a múltról kell szólnom, Anna. Két év óta ismer engem. Becstelenséget nem vethet szememre. — Mit vethetnék szemére ? — szólt a leány keserűen. — Hiszen szerelmet hazudni az nem becstelenség, az gavallérerény, férfi-dicsőség. — Sohasem hazudtam. Sohasem hallott tőlem mást, csak igaz szót. Talán nem lett volna szabad bevallanom, hogy szeretem. Magamba kellett volna fojtani a szót. Kerülnöm kellett volna társaságát. Igy kellett volna cselekednem, ha okos lettem volna De nem bírtam ellentállni a varázslatnak Szomjas lelkem ugy epedetj látásáért. S egy meggondolatlan pillanatban kiszaladt ajkamon, amivel szivem tele volt. A leány egész lelkét elöntötte a keserűség : — Tehát csak egy meggondolatlan pillanat 1 Egy könnyelmű szó. — Nem. Becsületes érzés volt, őszinte szándék, ami vezetett. De azóta sokat gondolkoztam. Azóta megértettem, hogy az élet az ilyen magamfajta ssegény embernek nagy, nehéz küzködés. Sivár jelen, bizonytalan jövő. Nekem nincs családom, rokonságom, protekczióm. Nincs senkim, aki az utamat egyengetné. Hátratolnak, lentmaradok. A leány fölemelte tejét s mélyen a szemébe nézett az ifjúnak : — Hát csak ez tartóztatta? — Csak ez. — És ha ez nem gátolta volna ? — Akkor már régen igy szóltam volna : Anna tegyen engem boldoggá, nyújtsa nekem kezét. Bátor, nemes elhatározással felelt a leány: — Ez nem akadály, Elek. Én nem félek a szegénységtől. Én kész vagyok megosztani sorsát, bármilyen legyen az. De az ifjú csüggedten viszonozta : — Nem érti azt maga, szegény gyermek ! Mit ismer maga az életből? A maga tizennyolcz éves lelke rózsás álmok közt ringatózik. De majd később 1 — Azt hiszi, hogy megbánnám valaha? Soha. — Elhiszem, hogy nem panaszkodnék de boldogtalan volna velem együtt. — Én boldog volnék, még ha éhezni kellene is. De nem is éheznénk. Én tudok takarékoskodni. Dolgozni is tudnék, mint akármelyik napszáraosasszony. Nekem cseléd sem kellene. A fiatal ember ugy érezte, mintha valami mámor ereszkednék agyára, szivére. — De édes, jó Annuskám, gondolja meg. — Nincs mit meggondolnom. Jó, hü felesége leszek. Mindennel megelégszem. A fiatalember két keze közé szorította homlokát: — Ne beszéljen igy, mert eszemet vesztem. Kérem, ne beszéljen igy. -- A leány azonban folytatta: — Bizzék bennem, Elek. Nem fogja megbánni. Ne vakítsa el a pénz. Soha senki és semmi ki nem pótolhatja magának, arait énbennem elveszít. Kondor Elek egy pillanatig szinte megingott. Nagyon szerette ezt a leányt. Csak most érezte igazáo, mennyire szereti. De már késő. Már változtatni nem lehet. És nem is akar. A nagy szerencsét, a gazdag leányt nem akarja elszalasztani. — Esdekelve kérem, Anna, ves. ünk véget ennek a kinos jelenetnek. Bocsásson engem az én utamra és maga is csendesedjék, térjen haza s legyen boldog mással, aki jobban meg fogja érdemelni mint én. — Térjek haza? — szólt a leány vonagló ajakkal. — Most, mikor idejöttem ? Hangja elfúlt. Görcsös zokogás rázkódtatta meg egész testét. A fiatalember odament hozzá s gyöngéden, sajnálkozva meglógta kezét ;