Pápai Közlöny – XVI. évfolyam – 1906.

1906-07-29 / 30. szám

Az igaz, hogy ezen Cinca árok beboltozásával vagy kikövezésével nagyobb cél volna elérve, de ezt a mostani anyagi viszonyaink nem engedik még meg s igy a primitívebb orvoslással is meg kell elégednünk. Ez alkalmat felhasználjuk arra is, hogy a városi tanács figyelmét még egy körülményre is felhivjuk, mely nemkevésbbé illusztrálja mi közegészségügyi viszonyainkat. A város közepén, a forgalom központján a Kossuth Lajos-utcában történik az, hogy nem lévén csatorna hálózatunk, az összegyülemlett mindennemű trágyáié és piszok kikerül az utcára s nagy gyönyörűségére a lakosságnak és idegeneknek végig folydogál a Kossuth Lajos és Rákócy utcán végre a Bástya-utcához érve a városon kivül befejezi pályafutását. Ez ugyan nincs összefüggésben a Cinca árokkal, de kigőzölgés dolgában egy katagóriába sorozható. Valóban szégyenletes állapotok ezek ! De térjünk vissza a Cincára ! Hát rendjén való dolog ez ? Hát szabad ezt elnézni a város illetékes hatóságának, hogy ez a nyáron iszonyú szagot terjesztő büzpatak állandóan veszélyeztesse sok ember egészségét, életét? Nem Uraim, tisztelt városi tanács ! A város közegészségügye : a város életérdeke. Mi most csak arra kérjük Önöket, a város polgárainak nevében, hogy most, mikor még van idő, intézkedjenek már végre ezen odiosus ügyben és amit lehet tegyenek meg, nehogy esetleg jövőre városunk fertőzött levegője fertőzött bölcsője legyen a járványos betegségeknek. Kövessenek el mindent, hogy ezen bűzös árok miazmás kigőzölgésétől városunk lakossága megóvassék, hogy mindazon viszás állapotok megszűnjenek, melyek városunk közegészségére már molochként nehezednek. Csak akarni kell ! Sokat irtak már arról hogy hazai fürdőink a közönség részéről kellő pártfogásban nem részesülnek. Panaszkodtak, tervezgettek, javasoltak -— de kitűnt, hogy mindannyian, a kik erről a thémáról irtak, borsót hánytak a falra. Mert a panasz csak megmaradt, hogy a magyak közönség keresve keresi fel a külföldi fürdő ket, a hazaikról pedig tudni nem akar, külföldről pedig alig vetődik ide hébe-hóba egy-e^y fürdővendég. Mi türés-tagadás : a magyar fürdők nek nincs meg az a hírük, a melyet tényleg megérdemelnének s a mai reális korban hiányzik az a felbuzdulás, mely máskor a honi ügy terén csodákat müveit. Mert nem kellene egyéb

; mint hogy a magyar közönség felhagyjon a régi nembánomsággal, tömegesen zarándokoljou a hazai sok csodás hatású fürdőhelyre s a következő években már egyáltalán nem volna természetesen ok arra a panaszra, hogy fürdőink elhanyagoltak s nem vete; kedhetnek a külföldéivel. Tegyük fel, hogy fürdőinkben való elszállásolás és ellátás tárgyában van némi ok a panaszra, — pedig igen sok fürdőnk épp az ellenkezőről tesz tanúságot — kitől kellene legelébb áldozatokat várni: a közönségtől vagy a fürdőtulajdonostól ? Egy ember nem sokat veszít, ha nyaralása az édes hazai földön nem is felelt meg minden várakozásának, de mérhetlen végzetes kára lehetne a fürdőnek, mely bizva a hazai közönség érzületében, minden tekintetében meg akarná szüntetni a panasz okait és egy csapással nyugat-európai nivóra emelné magát, Mert a divat a hazai fürdőket nem kultiválja s igy a tulajdonos minden áldozat mellett sem találná meg számláját. A sajtó mi mindent meg nem | tett már az ügy érdekében, itt azonban nem használhat más, csak erős társadalmi akció. Sajnos, hogy csak ugy nyár közepe felé emelkednek hangok ebben az érdekben, de a következő évre már elhangzott a pusztába a kiáltás. Szükségtelen hangoztatni annak fontosságát, hogy ebben a szűkölködő világban mennyire elmulaszthatlan dolog itt is a magyar kéznek munkát adni s a pénzt itthon elkölteni. Álljanak össze csoportok társaságba, irják ki jelszavul : „Csak magyar fürdőbe megyünk sőt jó eleve biztosítsák az illető fürdötulajdonost látogatásukról, bizonyára nem fogják megbánni, hogy itthon maradtak. Ahol házasodott. Hát ami Garbóynak lehetett, miért ne lehetne másnak is ? Csak iparkodni kell, összeköttetéseket kell keresni, befolyá sos ismeretségeket szerezni. Ha egyszer bejutott az ember a felső körökbe, halad aztán magától is, csak tudni kell a módját. Most nagy susogás, lökdösődés támadt. Mindenki előbbre tolakodik. Most lépett ki a kocsiból a menyasszony. Mintha valami felhőben jelennék meg, ugy be volt burkolva fehér fátyolába. Fejét kissé előre hajtotta, — talán, hogy jobban lehessen látni pompás nyakát. Fejedelmi alak volt hosszú uszályos fehér selyem ruhájában. A sarki kis boltosné még a száját is kitátotta, ugy megbámulta : — Jaj, milyen gyönyörű ! A mosónő ugy véli, hogy nagyon is sovány. Olyan gömbölyű karjai lennének, mint neki! Pedig ő ugyan eleget csigázza magát. Az a nehéz mosás minden nap. A czipőtüzdelő leányok a vőlegényt mustráljak. Milyen fiatal! Még alig pelyhedzik a bajusza. Az is olyan fakó-szőke. — Nekem nem kellene. — Azt mondják, nagyon gazdag. A hordár, a hajdani urasági inas fitymálon intett a kezével: — Férjhez mehetett volna gazdagabban is. Elvette volna Komoróczy Pál. A dengelegi Komoróczy. Ő tudja, mert éppen akkor Komoczyéknál szolgált. Az öreg István grófnál, aki Pál grófnak a nagybátyja. Az éppen öt esztendővel ezelőtt volt. Akkor hallotta az asztalnál is beszéltek róla az uraságok. A cselédség közt is megfordult a szó. Azt mondták, a báróné nagyon akarta volna, de a bárókisasszony — ez itt ni, ez a mostani menyasszony — semmiképp sem akarta. Mert akkor nagyon járt a bárónéék házához egy fiatal erdélyi földesúr. Sáry Pistának hittak. Nem volt gróf, sem báró s a méltóságos báróné azért is volt olyan nagyon ellene. De azt mondták, kamarás lesz és akkor ő is méltóságos ur. A czipőtüzdelő leányok kíváncsiak lettek : mi az a kamarás? A kiszolgált urasági inas megmagyarázta nekik. Eközben az egész lakodalmas menet bevonult a templomba ; de a kint lévő népség nem oszlott el, megvárta, mig kijönnek. A sarki boltosné konyháján ezalatt kifutott a fazékból a leves és kozmás lett a káposzta ; de mindegy, ilyen nevezetes napon kozmásan is megehetni a káposztát, a levest meg majd fölereszti egy kis vizzel. Ilyen pompás lakodalmat nem láthatni minden nap. És a hordár is tovább mondja azt az érdekes történetet a fiatal emberről, aki ugy tetszett a báró kisasszonynak. Hogyne tetszett volna ? Neki voltak a legszebb lovai egész Budapesten s olyan ur volt, hogy nincs külömb a grófok közt sem. A legdrágább virágokat küldözgette a bárókisaszszongnak s egyszer olyan muiatságott rendezett a bárókisasszony nevenapjára, hogy azt mondták, tizenkétezer forintjába került. Csak az az egy mulatság. — Úristen! Tizenkétezer forint! sóhajtott a kis boltosné. Ha nekik tizenkétezer forintjok volna, az Andrássy-uton állitnának füszerkereskedést s házat vennének egy pár esztendő múlva. De a fiatal leányoknak a Schwarcz czipőtüzdelő műhelyéből tetszett az a bőkezű, fiacal gavallér s az egyik pajkosan jegyezte meg: olyan fiatat emberrel szeretne ő egyszer találkozni. — Nem szégyenlli magát? förmedt rá egy vén asszony. A leányok nevettek és könyökeikkel lökdösték egymást. De a mosónő a történetet szerette volna tovább hallani s biztatta a hordárt: — No mondja csak bácsi, hát aztán mi lett ? — Aztán, — folytatt a hordár, — aztán az lett, hogy egyszer csak elfogyott a fiatal urnák a pénze és a jószágát elvették a hitelezők Már beszéltek róla az emberek, de még nem tudta mindenki, s még meghívták a nagy urakhoz ebédre, estélyre, mintha semmi sem történt volna. Egy este ott volt nálunk és a báróné is ott volt a leányával. Én a téli kertben pihentem kissé a nagy vacsora után mert fáradt voltam a hosszú felszolgálás után s nyugalomban akartam elfogyasztani egy palaczk pezsgőt. A magunk fajta ember is csak ember, az is megkíván egy kis jót csakúgy mint a nagy urak. S tudtam, hogy oda nem jön senki, mert ott olyan fülledt volt a levegő. Az öreg gróf sohasem hagyta kinyitni az ablakokat. A körülállók mind oda hallgattak a hordárra. A mosónő megint tuszkolta az öreg embert: — No bácsi, hát aztán tovább? — Hát aztán amint ott ülök egyszer csak hallom, hogy jönnek. Oda nézek ; látom hogy a fiatal erdélyi földesúr meg a