Pápai Közlöny – XV. évfolyam – 1905.

1905-03-12 / 11. szám

k n M 1 W KÖZÉRDEKŰ FÜGGETLEN HETILAP. - MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ELOFÍ/XTlS! ÁRAK : Egész évre 12 kor., félévre G kor., negyedévre 3 kor. Egyes szára ám 30 fillér. LAPTULAJDONOS cs KIADÓ : P OLLAVSsS;K FaI-GTES. HIROETESEK os NYILTTEREK felvétetnek a kiadóhivatalban és NOBEL A R 1 I il könyvkereskedésében. A szabadság ünnepe. Irta: Kemény Béla. Az időnek végnélküli [országútján a história járműve néhány nap múlva eljut azon állomáshoz, melynek jelző táblája a szabadság, egyenlőség, testvériség gyújtó lángjával terjeszt fényt és világosságot mindenüvé, a hol magyar szem lát, magyar sziv dobog és magyar talp nyomot hagy. Nincsen kulturember a világon, akinek ne lenne egy napja az esztendőben olyan, melynek előtte nagyobb és több jelentősége ne lenne a többi háromszázhatvannégynél. Nincsen hitfelekezet olyan, melynek a kalendáriumban piros betűvel megjelölt összes ünnepei között ne lenne egy olyan, mely a többi közül a hivő lelkülete tekintetében ki ne emelkednék. Miért különböztetjük meg ezt az toíú 'ondó f "

!>bi estéitől ? kérdi az egyházi előirás szerint a család legifjabb tagja. Ilyen megkülönböztetett napja a magyarnak, tavaszelő havának dicső idusa, vagyis : Március 15-íkének napja. Március lij. A magyar kultusz, a magyar sziv, a magyar lélek, a magyar nemzeti hitvallás szenthárom ságának a szabadság, egyenlőség és testvériség isteni eszméjének születés napja. Ennek a napnak a magyar ember szivében kell nyilvántartódnia, emlékének a magyar embar lelkében kell gyökereznie. ötvenhetedszer kél fel az idén dicsőséges március 15-ikének napja fejünk felett, ötvenhetedik évfordulóját üljük az idén a magyar szabadság megszületésének, ötvenhét esztendő derűje, boruja hagyott nyomot lelkünkben azon nagy nap óta, melyen a Petőfi Sándor ihletett ajakáról elhangzó „Talpra magyar

a gyújtotta meg a magyar lelkek örömtüzét s a Landauer nyomda kezdetleges masinájából kikerült papírlapon a nyomda festék többé nem elegyedett ö^sze a mindenható cenzúra tarka irónjával. Ötvenhét esztendő kétségkívül nagy idő, emberek jönnek, emberek mennek, viszonyok keletkeznek, viszonyok múlnak, állapotok teremnek és tűnnek el, még csak nyom sem jelzi néhai létüket, de enuek a napnak 1848 március 15. napjának fényes emlékei sohasem fognak elmosódni, elfakulni, elhalványodni, soha míg a magyarföldből egy porszem és a földgolyón magyar ember marad. Nálunk a hármas számnak kiváló szerep jut. Ha földalakulási határait nézzük hazánknak, szemünkbe Ötlik a Tátra, Fátra és Mátra alkotta hármas viszony, ha nemzeti lobogónkat nézzük a piros, fehér, zöld szinek három egységét látjuk és ha nemzeti nagy létünk fundamentumát vesszük vizsgálat tárgyává, ott is azt tapasztaljuk, hogy a szabadság, egyenlőség testvériség szent háromsága, az az anyag és az az erő, mely bennünket éltet és fentart. TÁRCZA. 9am si pege nu. Az eset teljesen, átlátszóan tiszta volt s igy érthetetlen, de való, hogy a segédek mégis egész hajnalig tárgyalták az ügyet. Jacques Amadis, főhadnagy az első vérteseknél, nyugodt közönnyel olvasta a „Gil Blas"-t a Cercle Militaire-ben, midőn belépett Guy Tellemond főhadnagy és nagyon hideg, nagyon nyugodt arccal foglalt helyet mellette; senki sem vehette észre, miről beszélnek. — Ugy-e. tudod, hogy számadásom van veled ? — kérdé Guy. — Azt nem tudom, hogy száraadásod volna, — de ha van, rendelkezésedre állok, — felelt Jacques. Hajnalban meghozták a segédek a határozatot. Konstatálták, hogy Guy Tellemond játék közben nagyon, de nagyon megsértette Jacques-ot, ennek következtében holnap a Parc de Princesbe verekszenek pisztolylyal. * Nem volt érdemes a párbajig vinni a dolgot. Nem volt annak semmi alapja. Ezelőtt két évvel történt, hogy Jacques-ot a saját kérelmére beosztották a senegali spahikhoz, amikor Madagaszkart akarta okkupálni a köztarsaság. Jacques nagyon vágyott a piros szalagra. Meg is kapta. Marseilleben került csak a lázangó sziget felé induló spahijai közé — s alig partot, az első kémszemle alatt megkapta azt a golyót, ami megszerezte neki a becsületrendet s ami hazaküldte rekonvaleszkálni, mikor a kedves testvérek —• a lazareth ápoló asszonyai kezéből kiszabadult. Ment haza. — A beaumonti kastélyban triumphálva fogadták a sebesült hadastyánt. akinek ifjú, pezsgő vére, egészséges szervezete mihamar visszahozta épségét és élvezte szabadságát teli tüdővel. Akkor ismerkedett meg Renée Tellemonddal — jó pajtása, Guy Tellemond nővérével, aki a szomszédságban, a chateau Fleurieben lakott szüleivel. Reneé nagyon szép leány volt, Jacques alig huszonhatévos katonatiszt, következésképpen a fllrt vége szerelem lett — legalább Jacques nagyon megpörkölte a szivét ós Renée minden jogot és okot megadott, hogy higyje, miként ő is szereti. Egy nap Amadisnak vendége érkezett. Jóbarátja és bajtársa, Bolevszky Jaroszláv herceg (kapitány az I. vérteseknél) jött meglátogatni a madagaszkári hőst. A herceg egy emigrált lengyel főúr fia, naturálizált francia, de még mindig daliás, szép ember volt — de aki végigélte az élet minden élvét és nem affektálásból, de lelkéből unta — az életét. Csaknem teljesen vagyontalan volt. nyakig úszott az adósságban, mert neve, rangja, az ezrede — a legpompásabb ezred — tisztikarára rótt társadalmi kötelezettség kényszeritette a túlköltekezésre. Jacques nagyon szerette a koraven rouét és nagy örömmel fogadta s a szerelmes emberek ostoba hiúságával sietett neki megmutatni szive szerelmét, Renéet — akit már teljesen a magáénak, a mátkájának tartott. Tellemond, az üzletéről visszavonult dúsgazdag kereskedő és felesége képtelen örömbe borultak a nagy nevű kapitány érkezésére, végtelen hízelgett nekik, hogy egy eleven herceg van a házukban. Renée is csak néhány percig nézte a Bolevszky kopaszodó fejét s aztán elgondolta, hogy mégis csak szebben cseng, ha valakit princesse de Bolevszkynak hivnak, mint madame Amadisnak — s akkor sonica volté facet csinált. Jacques-ot nem vette eszre — nem volt szava, tekintete csak a herceg száraára, aki nem kivánt mást, mint milliomos leányt venni el. Amadis jól látta a játékot, fájt is, sajgott is a szive, de férfiönérzete tiltotta, hogy mutassa azt és igy lett Renée a Bolevszky herceg hercegnéje, — Jacques volt az egyik vőfély.