Pápai Közlöny – XIV. évfolyam – 1904.

1904-09-11 / 37. szám

Van dohánygyárunk és szövő gyárunk, mely gyári vállalatok, hogy mily előnynyel vannak városunkra nézve, azt szükségtelen bővebben fejtegetnünk. Minden gyári vállalat, mely egy városban létesül, csak jólétet és az illető város kereskedelmének és iparának előnyét van hivatva előmozdítani. Ép ez okból nagy vívmánynak tarthatjuk s lelkesedéssel üdvözölhetjük ezen len- és kender-kikészitő gyár felállítását, annál is inkább, mivel rövid időn belül óhajtja kérvényét ezen gyár edgedélyezése iránt beadni. Mindezeket előre bocsájtva csak örömmel üdvözölhetjük ezen tervbe vett gyár létesítését, mely városunk iparának és kereskedelmének felvirágzását lesz hivatva előmozdítani. Mert hát elvitázhatlan tény az, hogy ezen létesülő gyár nemcsak a szegényebb néposztálynak nyújt biztos kereseti forrást, hanem az ipar és kereskedele*" 3 is fontos kihatással bir, te

h' közvetve oly előnyt bizto sitfejiődő városunkra, mely kihatással van városunk virágzására és fejlődéire. Nagy reményeket füzünk ezen iparvállalat létesítéséhez és hisszük is, hogy megvalósul. Tudjuk azt is, hogy ennek megvalósításához Pápa városának áldozatot is kell hozni — dá ezen áldozatot, tekintve az ehhez gamat. Én; aki egykor annyit nélkülöztem, csupán megelégedést kívántam az élettől. A sors a gyönyörök gyönyörével tetézte vágyaimat. Es ezt mind magának, egyedül magának köszönhettem Giza. Magának, akihez pedig alig volt bátorságom közeledni. De volt is rá okom. Emlékszik, milyen ür tátongott közöttünk. Magam is azt hittem, szinte áthidalhatatlan. Hogy is ne. A maga neve mellett ott ragyogott a grófi czimer, én pedig egyszerű miniszteri számtiszt voltara. De változtak az idők . . . — Igen, változtak az idők, — mondta kissé elhalványodva, az ideges türelmetlenségnek bizonyos rejtett árnyalatával az asszony. Atyám tönkrement. És tönkrejutott az egész család, csupán az üres, semmitmondó czimer maradt meg. Erről meg én mondtam le. Lemondtam, — hangsúlyozta kissé erőltetett mosolygással, — csupán a maga kedvéért, csupán csak azért, mert. . . mert . . . magát szerettem, Zoltán. Füzéresi, a becsületes szivü, nemesen és egyszerüsn gondolkodó számtanácsos nem vette észre az asszony zavarát. Pillanatig sem kételkedett szavainak igazságában. Nem is volt rá oka. Az egykor fényes név viselője, a nagyúri kényelemhez szokott asszony, mindenkor szeretettel viseltetett iránta. Huszonöt éves együttélésük alatt a borúnak csak leghalványabb árnyéka sem vonult át fejük fölött. Néha-néha, mikor ugy magányosan meglepte az aszszonyt, látott ugyan könnyet csillogni a szemében, de az a jóságos teremtés olyankor mindig szeretettel borult borult keblére és mosolylyal mondta neki : — Semmi Zoltán, semmi! Csak az fűződő előnyöket kötelessége a városnak megadni, mert amikor városunk vitális érdekét érintő iparvállalat létesítéséről van szó, ott egy városnak áldozatot kell hozui. Sajnos, hogy ily cimü jelszavak alatt már sok pénzt dobott ki a város, de azt hisszük, hogy tanult már eleget a saját karán. Egyelőre csak ennyit erről a tervezett gyári vállalatról. Pollatsek Frigyes. Készüljünk a télre. Sivár perspektívát tár elénk az ősz s nyomasztó érzés fog el, ha a télre gondolunk. Miből fog a hideg, semmit nem jövedelmező télen át megélni a föld népe, amellyel oly mostohán bánt el az idén a föld ? Nemcsak hogy ruhára, vetőmagra való alig marad az ország számos vidékén, de biztos és szomorú kilátás van arra, hogy január táján már betevő falat sem lesz sok helyütt. Falvak, járások lesznok, ahol ismeretlen fogalommá válik a szegény nép között a buzakenyér, a hus, de még a tej és a vaj is. Az esőzés, mely hónapok óta tartó tikkasztó szárazság után végre bekövetkezett, igaz, hogy javított valamelyest az általános helyzeten. De csak ott javíthatott, ahol még volt javítani való. Sok helyütt nem haszöröm, a boldogság. Alig vártam, hogy jöjjön, hogy megmondhassam magának : nagyon, végtelenül szeretem! Most, ezüstlakodalmuk napján is igy tett, amint a vendégek távoztak és magukra maradtak a kén};eleramel berendezett villaszerű lakásban. És Füzéresi, mint annyiszor, most sem kételkedett. De ha a gyanúnak legparányibb árnya is hozzáférkőzött volna nyílt szivéhez, eloszlatta volna kételyét az a tizennyolczadik tavaszában viruló szépséges virágszál, akit szereimük gyümölcsének mondhatott, egyetlen gyermekük, Viola. Amint behallatszik a kert árnyas fái alul a viruló hajadon üde kaczagása, Füzéresi a boldogság fokozott érzésével fordul hitveséhez : — Hallja Violát, az édes gyermeket? Akárcsak magát hallanám huszonöt évvel megifjodva. Bájos arczának minden vonása, szeme, szája, egyszóval mindene, akárcsak a magáé, Giza. Csak azt a boldogságot is elnyerhetné, amelylyel bennnünket megáldott a sors. — Igen. igen, — suttogta rejtelmes titkot rejtő sóhajjal az asszony. Csak olyan boldog lenne, mint én . . . mint maga . . . — Hanem, — szakította félbe Füzéresi, itt is már ideje, hogy komolyan gondoskodjunk jövőjéről. Mi türés-tagadás, részemről találtam volna is már alkalmas . . . — De hova gondol az Istenért, Zoltán ! — pattant föl hirtelen az asszony. Hát a fiatal gróf? Nem látja, hogy él-hal Violáért és a gyermek sem lelné föl más férfiben a boloogságot ? Viola az én gyermekem. Nálamnál senki sem óhajtja boldonált már az eső, mert a perzselő nap sugarak kiégettek mindent. De még ott is, ahol használt az eső a gyökéren álló növényzetnek, panasz és sopánkodás hangzik minden gazdálkodó ajkáról, mert az eredmény nem csak hogy messze marad, ugy minőség mint mennyiség dolgában a tavalyi fölött, de még csak össze sem hasonlítható vele. A rossz terméssel sújtott gazdák ezzel a hozammal még a saját természetbeni szükségleteiket sem fogják tudni fedezni, hol marad még az adó ? a télre való ? a gyerekek iskoláztatása ? Ha nem is éhínség, de a legnagyobb nélkülözés színhelye lesz tehát még az a vidék is, ahol nem perzselt el mindent a pusztító napsugár. Ezzel a súlyos helyzettel, amely okvetlenül be fog következni, számolni kell már most. Az állam és társadalom tőle telhetőleg tegye meg az óvintézkedéseket azon célból, hogy a nyomort enyhítse, vagy legalább is elviselhetővé tegye. Mert borzasztó a gondolat is, hogy Európa tejjel s mézzel folyó Kánaánjában, a müveit világ éléstárában, az Alföld és a Dunántul istenáldotta földjén éhínség pusztítson s éhtifusznak essenek áldozatul erőteljes férfiak, gyámoltalan gyermekek és aggok. Szervezkedni kell országszerte az országon nélkülözés ellen. Nagy gabbnak. A gyermekek szívvel-lélekkel szeretik egymást s igy a legnagyobb igazságtalanság volna őket elszakítani. Nézze, most is mily égesen simulnak egymáshoz, amint karöltve sétálnak az árnyas fasorban. Oly boldogak, és az ő boldogságuk az enyém is! Különben is ugy tudom, hogy a gróf ellen eddig nem volt semmi kifogása. — Volt, — mondta elkomorulva Füzéresi, —- de lehet, hogy eddig nem említettem. Könnyelmű teremtés, akire egyetlen leányomnak jövőjét alapos aggodalom nélkül egy órára sem bizhatom. Maga tudja legjobban Giza, mint pocsékolta el az ifjú Sárossy gróf minden vagyonát. Itt nincs semmi biztosíték Viola gondtalan jövőjére nézve. Vagy az üres grófi rangban elég biztosítékot lát talán? — Ne ítéljen oly hamar Zoltán és ne legyen kegyetlen ! Aggogalmát én se tartottam minden ok nélkül valónak, de bizhatunk Sárossy gróf Ígéretében, hogy amit könnyelműségével elveszített, becsületes munkával visszaszerzi. Maga az Zoltán, aki legtöbbször hangoztatja, hogy legjobban méltányolja a becsületes munkát, legjobban tiszteli a munkás embert. Es most, egy megtért bűnös előtt megakasztaná a tisztességhez vezető utat? Meg vagyok felőle győződve, hogy ezt nem fogja maga megtenni, — mondta kérlelve az asszony. — Végtelenül sajnálom, — szólt némi gondolkodás után a számtanácsos, — hogy először életünkbe ellenkezésbe kell jutnunk, de leányom jövőjét nem tehetem fel koczkára és csak következetes maradok, amikor álláspontom mellett maradok. — És tudja Zoltán, hogy igy hova