Pápai Közlöny – XIV. évfolyam – 1904.

1904-09-11 / 37. szám

munka az, melyből elöljáróságnak, városnak, megyének, államnak s a társadalom minden egyes tehetős tagjának egyaránt ki kell vennie a maga részét. A nagy általános jótékonysági akciónak százféle módja van, melyeket e helyen körvonalazni lehet. De mindenütt a helyi viszonyokhoz mérten a legjobban tudjuk, milyen irányú jótékonysági akcióra van szükség és ahol a szép hivatást komolyan fogják fel, ott nem is lesz olyan inség, mely az emberek egészségében és életében tenne pusztítást. Az állam teendői már inkább körvonalazhatók. Első sorban a lehető legkíméletesebb módon járjanak el az adószedés terén s adókivetések és elengedések dolgában a legmesszebbre menöieg vegyék tekintetbe a gazdák súlyos anyagi helyzetét. Az érv, hogy az államnak is nagy kiadásai vannak, e viszonyok közt helyét meg nem állja, mert az állam százmi'liónyi kölcsönökkel segíthet magán, mig a gazda éhen hallhat, meri nincs egy koronája. Másodsorban munkát kell adni a szegény népnek. Itt vannak a beruházások. Ha a megszavazott kétszázötven millóuyi építkezésből az idén az előirányzatnál még egyszer nagyobb mennyiséget foganatosítanak, ez alig jelent nagyobb megterhelte tést az államra nézve, de százezrek nyomorán segíthet. Ez becsületes, egyszerű és biztos módja a segítésnek. — Se helyen nem hagyhatjuk figyelmen kivül a közönségnek azon nagy zömét, melyet közvetve sujt az ínséges esztendő a nagy drágaság által. Már egyre másra ütik fel fejüket a drágaság hiénái, pékek, húsvágók, tejszállitók nyakra-főre emelik az árakat, hogy a köznyomorból busás haszonra tegyenek szert. A hatóságok szigorú kötelessége az élelmi szerek szolgáltatóit ellenőrizni, hogy ne él hessenek vissza a sanyarú helyzettel. Kár, hogy nincsen meg, mint a középkorban volt, az az inségtörvényünk, amely börtönnel sújtotta azt a termelőt, Kereskedőt vagy iparost, aki inség idején kénye-kedve szerint csigázta fel az élelmiszerek árait. Nagyon is szükség lenne most egy ilyesfajta törvényre ! Színészet Pápán. Nem voltunk rossz jóslók, amidőn múltkori tudósításunkban jó eleve kijelentettük, hogy Micsey színtársulatával közönségünk rokonszenve a bemutató előadások után biztosítva van. Nemcsak, hogy nem csalódtunk, de a tények legfényesebben igazolják, hogy ebbeli előlegezett bizalmunk várakozáson felüli módon érvényesült, Közönségünk napról napra jobban és jobban megkedvelte a társulatot és az egész hét folyamán telt, sőt zsúfolt házak előtt játszódtak le az előadások. Ezzel a látogatottsággal beigazolta azt, hogy városunkban igenis van színházlátogató közönség és megcáfolta az utóbbi időben országszerte rosszindulattal híresztelt azon állítást, hogy közönségünk a városunkban időző szintarsulat iránt teljes közönynyel viseltetik. Igenis közönynyel viseltetik oly színtársulattal, illetve igazgatóval szemben, ki a közönséget nem respektálja eléggé, és annak igényeit nem képes kielégíteni. De viszont pártol oly társulatot, illeive igazgatót, ki igyekszik megnyerni a közönség rokonszenvét és a szinügyi bizottsággal karöltve iparkodik az igények kielégítésére. Hogy ez igy van, igazolja ezt közönségünk Micseyvel és színtársulatával szemben, a már jelzett pártolásával. Mielőtt heti referádánkra áttérnénk említést kell tennünk arról, hogy színtársulatunk újonnan szerződött primadonnája Sziklay Szeréna a hét folyamán megkezdte működését. Sziklay Szeréna nem ösmeretlen előttünk és közönségünknek dédelgetett kedvence volt már Dobó színtársulatánál, jóllehet akkor csak temperamentumos és. sikkes játékában gyönyörködhettünk amenynyiben hangját — meghűlés folytán — nem tudta teljesen érvényesíteni. Tekintettel arra, hogy Sziklay Szeréna azóta ugy a fővárosban, mint vidéken igen szép sikereket ért el, közönségünk nagy érdeklődéssel várta régi kedvencének felléptét. Szűnni nem akaró tapssal üdvözölte öt közönségünk már első megjelenése alkalmával és örvendetesen vett tudomást nagymérvű haladásáról. Hogy mi az oka annak, hogy Sziklay Szeréna, la közönségünk hálássagát annak idején teljesen elismerte, most egyszerre közönségünk ovációját teljesen ignorálj a azzal, hogy tetszésnyilvánításait figyelembe sem veszi, hanyag posekkal negligálja, sőt az ujrázásokat kedvtelenül teljesiti, valóban nem tudjuk megérteni. Lehet ugyan, hogy ez amolyan primadonna szeszély, de az ilyen allűröket ép Sziklay Szerénától nem varhatja közönségünk és remeljük is, hogy ezen átmeneti szeszélyét nem fogja ezentúl velünk éreztetni és a dédelgetett kedvenc szerepében fogjuk őt továbbra, is megemlíthetni. Ezek előrebocsájtása után adjuk heti referádánkat a következőkben : Vásárnap délután „Bob herceg" ment szép szaiu u közönség előtt. Sok tapsban és kihívásban volt része Rúthonyi Stefinek, tem, de nem tudtam feledni s most két élet letűnt boldogsága árán felfedeztem egy kezdődő élet boldogságaért. Drága volt a dij, de ugy érzem, meg kellett tennem. Most már ki is téptem szivemből a. kínzó emléket. Esküszöm, hogy kitéptem! És esküszöm, hogy szerettem magát, mint szerettem ; nem : jobban, ezerszerte jobban, ha mindjárt szive mélyéből gyűlöl is. Nem kívánom, hogy fölemeljen magához, csak azt engedje meg, hogy szolgálója lehessek 1 Csak azt engedje meg, hogy megcsókolhassam jóságos kezét, nielylyel az előbb eltaszított magától. A búcsúzó nap utolsó sugarai bearanyozták a szobát, melyben a vihar elmultával két megifjodott szív esküdött igazi, hűséges szereimet. — Elfeledtem. Gonosz álom volt, melyből gyönyörteljes valóra ébredtem — suttogta szerelmesen a férfi. — Most már egészen, egyedül esak a magáé, a tied vagyok Zoltán ! — sóhajtotta az asszony. Én meg ugy-e drága anyuskám, a Sárossy Laczié lehetek? — szólalt meg hirtelen egy bájos gyermekhang. Viola volL, aki a gróffal észrevétlenül osont

r be a félhomál\ban den ngo szobába. Észre sem vették okét. amint eléjük térdeltek, ugy el voltak merülve egymás gyönyörűségébe. Fiizéresiné kei dó pillantást vetett jóságos urára, aki elérzékenyülve adta meg a választ: — Áldásom reátok ! Legyetek olyan boldogok, mint mi! taszítaná Violát ? Egyenesen , a esésbe, a boldogtalanságba. En tudom kétségbe— Nem tudja ! — vágott közbe ingerülten Füzéresi. Honnan is tudná? Az asszonynak minden tagja reszketett az indulattól. Föltámadt benne a szunnyadó démon, mely daezra daczczal felelt. Az elfojtott keserűség nehéz tusát vívott a szivében. Egy kezdő élet boldogságáról van szó. Azt meg kell mentenie. Mit tétovázzon ? Es a büszke asszony, a gyöngéd teremtés, mint tehetetlen báb omlott a hatalmas férfi lábához, azokat kezeivel átkulcsolva, sirta : — Tudom Zoltán, mert éreztem, mert nem akarom, hogy sorsomra jusson ! . . . Elhangzottak a végzetes szavak. Egy pillanatra halálos csönd állott be. Füzéresi ugy érezte, hogy megdermedt ereiben a vér s a lég fojtóan nehezedett szivére, melynek szinte megszűnt a verése. Homlokán kidagadtak az erek. szemei kitágultak s mint egy önmagával tehetetlen féreg, vonaglott az életerős ember. Zihált a melle, szólni akart, de csak akadozva szakadozott ki elszorult; tüdejéből a hang. Amint perczek múlva visszanyerte erejét, vadul ugrott föl és megvetéssel lökte el asszonyt. — Te hazug, te álnok kígyó! Hu szonöt éven át , hazudtál szerelmet. És mást szerettél! Álnok volt minden szavad, dermesztő fagy minden ölelésed, mérges fullánk a csókod ! Oh én boldogtalan, istenverte szerencsétlen, hogy most kellett ezt megtudnom! Reszketve hanyatlott vissza az ottománra. Vérzett a szive-lelke, de az irtózamagától a zoKogo tos fájdalom megfagyasztotta könnyeit. Csak a vergődő asszony keserves zokogása törte meg az izgalmasan fojtó csendet. Lassankint az is elhalt, mint elvonul nyári zivatar után a felhő, mely áldásos cseppjeivel felüdíti az eltikkadt, szomjazó természetet. Oh jótékony sírás, melynek könyzápora, mint a felhőé, felüdíted, kedvre hozod a természetet, elmosod a fájdalmat, megkönnyebbíted a szenvedő syivet. Alkonyodott. A hűs májusi szellő felfrissítette a szoba izzó, nehéz leveg.'íjét. A virágos parkból az ablakokon át balzsamos illat áradt be, mely fölolvasztotta a szivekben a keserűséget és belopta helyébe a szánalmat, a megbánást. Az asszony szólalt meg először. Még mindig ott térdelt a kínzó töprengésekben elmerült férfi lábainál. Halkan, alig hallhatóan, de nyugodtan beszélt: — Zoltán, eltaszított magától. Joggal, mert érdemtelen vagyok becsületes szivének jóságos és igaz szeretetére. De hallgasson meg és ne értsen félre. Hűséges hitvese voltam mindenkor. Akit titkon szerettem, valójában nem létezett számomra, csak emléke élt szivemben. Egykor jegyese voltam, de azt maga nem tudta. De amikor tudomására jutott, hogy rangomon kivül nincs egyebem, hűtlenül elhagyott. Kényszerűségből akkor lettem magáé Zoltán, de szeplőtlenül, tisztán s szeplőtlen tisztasággal hordtam a hitvesi nevet is. Én nem bántam meg soha, hogy neje lettem, mert maga mindenkor jó volt hozzám. Szerettem odaadással, igaz szerelemmel és ezerszer megátkoztam a sorsot, amiért azzal a hűtlennel összehozott, akinél emlékét hiába igyekez-