Pápai Közlöny – XIV. évfolyam – 1904.

1904-03-20 / 12. szám

Pápa városában, ha egy üdvös eszme vagy egy vállalat napirendre kerül, de kellő tőke hiányában nem tud nagygyá fejlődni, hasztalan mutatja ki az illető kezdeményező a biztos nyereséget, vállalatát Pápán uem képes érvényesiteni, de azért a mindenváró közönségünk igenis követeli, hogy legyen már Pápán is valami nagy dolog, miből mindenkinek legyen bőséges haszna, ugy mint más városban — de ingyen. Maga a város, anyagi helyzeténél fogva nem képes ily vállalatokba bocsájtkozni, a pótadó szaporodik, a megélhetési viszonyok azonban nem javulnak. A közönség fél minden kezdeményezéstől, szóval nincs vállalkozási szellem. Ez városunknak egyik legnagyobb hibája ! Pápa bűnei. {Levél a szerkesztőhöz.) A Hét ez a mindig érdekes és mindig eredeti újság egy érthetetlen Ízlésbeli aberrátio hatása alatt közreadott valami Jankó Zoltán ur tollából egy regényt, a melynek semmi köze sincs az irodalomhoz, melynek egész hangja a Marlitt és Beniczkiné korát még megelőző limonád érzelgés nyöszörgése és az egész a mi Önt meg engem érdekelhet belőle csak az, hogy az egész történetnek Pápa város a színhelye. Nem lehetünk büszkék az ügyre, mert az a dilettáns a ki ez írásokat elkövette minden sorában az egész milieu rajzban csak azt üdvözölték egymást Irmuskával, mint régi jó ösmerősök. — Hiszen úgyszólván együtt nőttek fel, mert Várhelyi távoli rokonuk lévén s miután szülei korán elhaltak, a nyarat s a szünidőket mindig náluk töltötte s igy fejlődött ki közöttük lassankint az a bizalmas, gyermekies vonzódás, a szerelem. Irmuska szivének teljes melegével szerette Várhelyit, ki kénytelen volt ezt észrevenni s miután tanulmányait bevégezte, ekkor határozta el, hogy egy nagyobb külföldi utazást tesz s azalatt Irmuska is bizonyosan elfeledi amugyi is inkább képzelt, gyermekes szerelmét iránta. És most két évi távollét után Várhelyi azzal a biztos tudattal jött vissza, hogy Irmuska eddig kivetette szivéből gyermekkori szerelmét, hogy teljesen elfelejtette őt. Azonban csalódott. Rosszul ismerte a női szivet. Szomorúan tapasztalta már az első találkozáskor, hiába uralkodott Irmuska érzelmein, hogy még most is szerettetik s bármilyen jól is esett volna más férfinak ez a boldog tapasztalás, Várhelyinek fájt, hiszen nem akarta e gyermekleányt ámítani, mert ő nem szerette, ő másnak, más leánynak képét hordta szivében. Várhelyi készakarva kerülte az Irmuskával való egyedüllétet. Hiába határozta el már többször magában, hogy mindent elmond őszintén a lánynak s kiábrándítja gyerekes szerelméből, míg nem késő, mikor találkozott vele, mikor lett volna reá alkalom, nem volt bátorsága hozzá. Irmuska reá emelte azokat az éjsötét fekete szemeket, melyekben annyi vágy, sóvárgás, annyi szerelem, hűség volt kifejezve, gyengének hápogja rólunk, hogy ebben a váiosban az egész szociális élet perficlia rágalommal és pletykával van áttelitve. Egyetlen költői szeretetteljes bókot a helyi viszonyok egyetlen rokonszenves sugarát nem hajlandó ránk árasztani, hanem csodálatos „aláhuzottsággal" egyre ezt a hibát a pletykának az indiskretiónak bűneit emlegeti. Az „Árulkodó virágok" (ez a novella czíme) távol áll az irodalmi értelemben költői munkának nevezett irásműtől, mert egy iró a környezet rajzában megszólaltathatja tüzes gyűlöletét vagy égő szerelmét a melyet azon speciés iránt érez a melyből a mese kiindul, de egy hibának minden jellemzésre való törekvés nélkül való brutális ismételgetése még önképzőköri penzumnak sem válhatik be. Engem az iró kíméletlensége bánt csupán, hogy egy históriás múlttal bíró és'csodás geniéket termelt város neve fűződik ahhoz a fogalomhoz a mely pedig minden kis város jellemző bűne, a rágalmazás és gyanúsítás. Valami személyes bosszú vagy sértés indulatát látom abban, hogy az iró nem nevezte ócska történetének színhelyét Nádudvarnak vagy más kis apokrif helyiségnek, mert hiszen alakjainak primitívsége a legdurvább és kicsinyesebb környezetbe és beállítható. Ennek a rosszhiszemű történetnek mégis meg volt a maga moralja a mit én szükségesnek tartok az őszinteség és kíméletlenség jelen hangulatában részletezni : hogy a villamfényes pápai utczák fecsegő cáoportai között a komiszság temérdek suttogása hangzik el. Hogy honnét származik ez a pervers kinövés levezethetem. Ebben a társadalomban minden jogczira nélkül creálódik egy csoport, a mely bizonyos előkelő allűröket öltve magára, elkülöníti magát a reális és becsületes életpályák szerény embereitől, érezte magát s szeretett volna a lányka lábaihoz borulni s ott mondani meg neki, hogy azt az igaz, lemondó szeretetet ő nem érdemli meg. Gyenge volt. Igy telt el már egy pár hét azóta, hogy Várhelyi megérkezett. Irmuska most még szomorúbb. Talán sejtette, hogy Várhelyi nem szereti öt, hiszen a szerető szív olyan hamar észre vesz mindent. Egy szép reggel Irnruska szokásos reggeli sétáját tette a parkban. Gondolkozva, mélázva, egyedül. Egyszerű reggeli ruha volt rajta, haja kuszált. Olyan kedves jelenség volt így, egyszerű bájában látni a lánykát. Megmegállott. Egy-egy virágot szakított a sétány mellől, aztán tovább ment, mig egy kanyarulatnál Várhelyit látta maga előtt. Egy perczig szinte megdöbbenve állottak szemben egymással. E találkozásra egyik sem számított. Végre Várhelyi erőt véve magán, látva, hogy a találkozást már késő kikerülni, köszöntötte a még mindig bámuló leányt. — Jó reggelt Irmuska! Már ilyen korán itt? — Talán én is azt kérdezhetném magától . . . Nekem állandó szokásom a reggeli séta. Aztán olyan fenséges is a reggel, a nap ébredése, egész felfrissíti az embert, szivét, lelkét gyönyörrel tölti el. Ha nem leszek terhére, együtt mehetünk talán ? A lányka karjába öltötte kezét s megindultak mint egy szerelmes pár. Szótlanul haladtak egy darabig. Végre Várhelyi, hogy megtörje a néma csendet, utazási élményeiről kezdett beszélni. Egészen magukkal rarészint luxuriósus költekezései, részint modorbeli szabadosság révén külön helyzetet teremt magának és ennek a bizzarsága révén társadalmi vezető faktornak és az átlagos emberek fölött álló kiválóságnak érzi magát. Tulajdonképen maga az actiótlanság, a szellemi élet mozgalmától távol tartja magát, de részt vesz az úgynevezett gentryskedő duhajkodásokban, hűtlen lessz a fajához a vallásához, ahhoz a környezethez a melyhez tulajdonképeni anyagi és társadalmi helyzete fűzi és jár azzal az üresen jogos öntudattal, hogy ő előkelő. Ez a tónus, ez a magatartás a többi emberek lelkében gyűlöletet támaszt. Gyűlöletet a mely elvakultságában romboló tőröket állit eléje és ha az utja nem kereszteződik közvetlenül vele akkor a leg'légbőlkapottabb híresztelésekkel igyekszik felhőt dobni az életére és megrontani azt az általa irigyelt boldogságot a mit a gyűlölt előkelőség élvez. Ez a komiszság képezi a levelem tartalmát és fájdalom ezeknek a baktériumai hálás terjesztő anyagra leltek a pápai társadalmi életben. Azok a poseoló alakok csak közönséges Ízlésbeli és jellembeli fonákságot mutatnak de azok a rájuk törő ellenségek, a kik romboló bestiálitással sarat dobnak a hirnevükre, megrágalmazzák a hálószobájuk intim szent titkait, a kik vádakat hangoz, tatnak csodálatos vakmerőséggel, vádakat melyeknek minden szava pellengére állítás és a közmegvetés fertőjébe visz, azok gazemberek, gyávák, mert diplomatikus burkolt sima párfümos frásisokba bujtatják az insinuátiókat, a melynek az a lepletlen tartalma: Hogy X asszony becstelen, hogy szeretőt tart. Micsoda szörnyűséges perversitás a szenvedélynek és a gyűlöletnek minő elvakultsága kell ahhoz, hogy valaki egy neki gadták az átélt szép idők s igy annál inkább meglepte, megzavarta Irmuska, midőn naivul, de mégis remegve kérdezte : — Gondolt-e ilyenkor néha rám? Várhelyi szinte megijedt e kérdéstől. Habozott a felelettel. Nem akart kegyetlen lenni, de érezte, hogy meg kell mondani a valót. —• Mindig, nagyon sokszor, — szólt habozva. — Az ember olyankor, mikor távol van mindazoktól, kiket szeret, bármilyen kedvesen telik is az idő a messzi távolban, ott az idegenben, szinte akaratlanul is mindig távollevő szeretteire gondol, lelke ott keres megnyugvást. Es maga, Irmuska, gondolt e néha gyermekkori játszótársára? — Sokszor . . . örökké ! . . . Olyan bensőségteljesen mondotta ki a leányka e szavakat, mintha szivét, lelkét akarta volna beléjök lehelni. Aztán Várhelyire emelte szűziesen elpirult arczát, könyezö szemeit. 0, hogy szerette volna keblére ölelni e kedves teremtvényt, lecsókolni könyeit s megmondani neki, hogy kimondhatatlanul szereti, aztán jöjjön, a minek jönni kell. De csak egy pillanatig tartott a varázs. — Eszébe jutott az a másik. Győzedelmeskedett a józan gondolkozás. Minek ámítani még tovább is e lánykát, minek megcsalni. Küzdött magával. Sajnálta, szivéből sajnálta a szegény leányt. Erezte, hogy annak romlatlan, tiszta lelkét, hitét, bizalmát, reményeit semmisiti meg, mikor megmondja a valót, de érezte azt is, hogy ezek után kötelessége szólani.