Pápai Közlöny – XIV. évfolyam – 1904.

1904-03-20 / 12. szám

nem tetsző viselkedést mutató férfit vagy asszonyt egyéni antipátíáfcól izgatva sárba ránt prostituál és szétrombolni akar. Egy hivalkodóan diszes toillett egy irigylésre méltó asztragánköpeny a kisvárosi gonosz­ságot már gyűlöletre gerjeszti és megin­dítója lehet családi boldogságot duló drá­máknak, a melyet rágalmazó hirek gyúj­tottak lángra. Pedig ebben a mi városunk­ban a házasságtörés egy igazán, ritkán előforduló cásus. Ez a mi levegőnk a jó­zanságnak és önzésnek atmospherája. A pá­pai asszoy nem rendelkezik a beteges fair tástikus sentimentálizmussal, nincsenek ér­zelgős hangulatai érzelgős ábrándképei igé­nyel, mégis a Galeotto suttogása minden merészebb mosoly, minden jobb szabású ruhához a leggaládabb glosszákat füzi. A férfi és a nőbarátság legártatlanabb nyilvá­nulását elkeseríti a rágalommérge és en­nek pressiója alatt lesz tompává és kétség­beejtően sivárra a mi salonaink tónusa. A férfiak bizonyos szorongó érzéssel egész az unalomig honett discrétióval közelednek az asszonyhoz és vissza fojtják az érzésük a szellemük rz ötletességük hangját és bizo­nyos kiczirkálmazott „conventionális" eszme­körben mozognak. így a társadalmi élet egy kellemetlen teherré válik, melytől a férfiak a csapszekbe a nők pedig vagy a melancholiába vagy a kölcsönykönyvtárak kopott Montepin Xavér kalandos színes és hazug világába menekülnek. A rágalom Damocles kardként függ az egymást megértő az egymással harmo­nizáló lelkek felett elriasztja és elzsib­basztja az érzést, pedig a szerelem a szi­vek lobogó virágos tüzes poésise csodásabb nemesebb és tisztább valami minden Con­ventiónál minden társadalmi tekintélynél. Ezt a szerelmet öli el csirájában, a gonoszságnak az az orv támadása, mely mj m , immmm mi M jiii m tjmmnm, • Ji••^••iwiNi .gj gi .i jiwJiin mmign a.tpam, A hársfáktól köritett lugasig értek. Leültek. Vidám fécsképár csiripelt fejők fe­lett a fán. A napnak egy-egy piczinyke su­gara alig-alig lopta be magát a sűrű gá­lyákon keresztül. Egy darabig szótlanul ül­tek. A férfi mélyen elgondolkozva. a lányka félénken remegve, mintha sejtette volna a férfi gondolatait. Szinte lehetett hallani szive lázas dobogását. — Az elmúlt szép idő, gyermekkorom jut eszembe, mikor itt járok a százados fák között, — szólt végre Vásárhelyi lassú, vontatott hangon. — Mily boldogok is vol­tunk akkor. Játszva űztük a lepkéket, s naphosszat kergetődztünk itt a nagy park­ban. Boldog gyermekkor. Milyen más az élet ! —• Mi lelte ? — kérdezte ijedten Irmuska. — Semmi, édesem. Én azalatt a két év alatt, mig oda voltam, nagyon sokat ta­pasztaltam, sokat szenvedtem. Kérdőleg nézett reá a leányka. — Ne kívánja tudni. A maga tiszta, romlatlan lelke nem erti még, mily rosz 1 szak az emberek, milyen sivár, önző a vi­lág. Mennyivel más, mint a milyennel^gyer­mekes, ábrándos szívvel gondoljuk. En is másnak hittem, másnak gondoltam s na­gyon, nagyon csalódtam. Ez fáj nekem. — Nem értem. Hát nem boldog? Nem megelégedett? — Boldog? Hát van-e igazi boldog­ság ? Nincs! Az csak olyan gyermekkori álom, tündérálom, melynél annál fájdalma­sabb a valóra ébredés. — Lássa, engem éppen ezek az ál­becstelenséget lát minden kézszorítástan randevút minden köszöntésben az a galád­ság- a mely apákat keres és a melyet nem lehet megkorbácsolni mert egy ember sze­mélyében sohasem jelentkezik. Ezekkel az insinuátiókkal terhes, Pápa levegője és én hiába dühöngtem az „árul­kodó virágok" cimü kiállhatatlan novellán, annak milieurajza a valóságnak megfelel. Aliqius. A szabadság ünnepe Pápán. A szabadság, egyenlőség és testvéri­ség dicső emlékét Papa város közönsége ez idén még nagyobb fénnyel és több lelkese­déssel ünnepelte meg, mint valaha. Ünne­pet ült e korszak-alkotó nap fordulóján vá­rosunk apraja és nagyja, mindenkinek szi­vét lángra gyújtotta a hazafias lelkesedés meleg érzése és a szabadságliarezi esemé­nyek nagy alakjainak héroszi tettei. Az ut­casorok házairól nemzeti lobogók lengtek és lelkesítettek. Március 15-ének megünneplésében leg­nagyobb szerepe mint minden évben a főis­kolai ifjúságnak volt, melynek példáját ez évben számos egyesület is követte. A le­folyt ünnepségekről a következőkben szá­molunk be : A honvéd-szobor előtt, Az ev. ref. templomban reggeli 9 óra­kor megtartott istentisztelet után, ahol Bácz Kálmán főgymn. vallástanár mondott szép imát a főiskolai tfjuság az intézet udvará­ban gyülekezett és hosszú tömött sorokban a honvéd szobor elé vonult, hogy ott a ke­gyelet adóját lerój ja a hősök emlékezetének. A „Hymilus" eléneklése után Olé Sán­dor I. p. n. egy alkalmi ódát szavalt el nagy lendülettel, mire Horváth Lajos IV. p. n. lépett az emelvényre s hatásos, gyújtó emlékbeszédet mondott a nap jelentőségé­ről. A hallgatóság elragadtatva gyönyörkö­dött a szónok gyönyörű s az egész tért betöltő érces hangon előadott lelkes beszéd­mok, a jövő tündérálmai boldogítanak, hagyja meg ez álmokat nekem, én hiszem, hogy azok valóra válnak, — szólt hévvel a leány s szinte öntudatlanul magragadta a Várhelyi kezét. Várhelyi, mintha villanyütés érte volna összerezzent a kéz érintésétől. A lány mintegy eszméletét vesztve> nem tudott tovább uralkodni érzelmein s ráborult Várhelyi széles mellére és ő fe­ledve mindent, boldogan zárta, karjaiba a kedves leányt és ajkaira egy hosszú, szen­vedélyes csókot nyomott. Egy csók mind­kettő magához téritette. És mégis, bárhogy akarta Várhelyi, nem volt ereje, bátorsága kiábrándítani e gyermekleányt. Az a csók égette ajkát, szivében feléledtek a gyermekkor boldog perczei s végig gondolta egész életét. De csak egy perczíg tartott a varázs. Szivében annak a másik leánynak képe volt bevésve, kit, bármilyen gyenge is volt most, szivé­nek teljes érzetével szeretett. És mégis csak küzdött magával, de nem tudott hatá­rozatra jutni. Másnap kora reggel Várhelyi csoma­goltatott és elutazott. Egy levelet hagyott hátra Irmuskának, melyben elmondta mind­azt. mit személyesen nem volt ereje elmon­dani neki. Elmondta, hogy nem akarja ámí­tani, hiszen ő mást szeret s különben hiszi, hogy az Irmuska szerelme is csak olyan múló ábránd, gyerekes leányálom, melyet elfelejt 'csakhamar. Végül kérte, hogy vá­ratlan elutazását mentse ki szüleinél. Mikor Irmuska végig olvasta a leve­let, szótlanul összerogyott, mintha villám ben s a szónokból kitörő hazafias hév és lelkesültség megihlette az egybegyűlt nagy­számú közönséget is s hatalmas éljenekkel adott kifejezést lelkesedésének. A beszéd végeztével a főiskola koszorúját helyezték a szoborra. Utána Varga Antal VIII. o. t. szavalta nagy hatással a „Talpra magyar"-t és vé­gül a „Szózat" eléneklésével véget ért az ünnepély. A színházban. A városi színház falai között az idén is fényesen zajlott le a nemzeti ünnep, me­lyet a ref. főiskola lelkes ifjúsága rendezett. Már napokkal az ünnepély előtt az összes jegyek el voltak árusítva és a rendezőség kénytelen volt számos pótszéket felállítani. Az ünnepély esti 7 órakor vette kez­detét, melynek műsorát a főiskolai zenekar egy „Nyitány" eljátszásával kezdte meg. Gáthy Zoltán szerző mesteries vezetése alatt. Ezután Szabó Zsigmond képzőtársulati ifjúsági elnök lelkes megnyitó beszédben méltatta a márciusi napok nagy jelentősé­gét. A gondosan kiállított és szép előadás­sal interpretált emlékbeszédet zajosan meg­éljenezték. Majd Olé Sándor I. p. n. kelle­mes hangján szépen előadott alkalmi óda elszavalasa után következett az ünnepély legfőbb száma Rudnyánszky Gyula „Petőfi" cimü színmüve. Sajnáljuk, hogy erről vajmi kevés jót mondhatunk. És ez nem a szereplők hibája, mert hisz azok, különösen a darab hőse Petőfi (Szabó Zsigmond) mindent elkövettek, hogy szerepükbe életet leheljenek, de min­denek dacára, hatást nem voltak képesek elérni. Igen csudálkozunk rajta, hogy épen dr. Kapossy Lucián, vezetése alatt, kinek aesztetikai jó ízlése közismert, hogyan hoz­hattak szinre egy ilyen az irodalmi érték minden kis jelét nélkülöző férc munkát, melyben sem a történeti hűség, sem a lo­gika szabálya, sem a cselekvések ós elha­tározások lélektani megokolása nem talál­ható fel. Ami hatott s az érdeklődést mé­gis felszínen tartotta, az egyedül a darab­ban szereplő műkedvelő hölgyeknek köszön­hető. érte volna. Sokáig volt így mozdulatlanul a szoba padlózatán. Végre magához tért. Ugy jött első pillanatban, mintha az egész történet, a levél, minden csak egy lázas, agyrémes álma lett volná mig nem a mel­lette heverő összegyűrt levél megmondta, hogy minden való, minden igaz. — Az volt, leányálom, gyerekes álomi — susogta magában. E naptól kezdve Irmuska hervadt napról napra. Hiába volt a szülők vegtelen szeretete, az orvosok minden igyekezete, tudománya, minden nap közeledett egy lépéssel a sir felé. Nemsokára aztán ágyba döntötte a nehéz kór. Olyan volt ott a hó­fehér párnák között, sáppadt arczával, mint egy hervadó rózsabimbó, melyet nyiltában rideg fagy talált. Hiába volt minden. Ábrándos, tiszta lelkét, mely mindent szépnek, jónak látott, megölte az első csapás, az első csalódás, melyre nem volt elkészülve. Szenvedéseitől nemsokára megváltotta a halál. A temetésre eljött Várhelyi is. A súlyos csapás, melyért önmagát okozta, megtörte egészen. Egyedül volt a kedves halottal. Ráborult a ravatalra s könyező szemekkel beszélt a halotthoz : — Jobb is neked így. Tiszta lelked nem e sivár világba való volt. Aludj, ál­modj tovább a boldogságról, melyet itt ugy is hiába keresnél . . . Es a halott arcza mintha mosolygott volna. . . .

Next

/
Oldalképek
Tartalom