Pápai Közlöny – XIV. évfolyam – 1904.

1904-12-11 / 50. szám

a pénzintézetek kasszáiban. Általában véve, nemcsak városunkat értve, a pénzintézeteknek kellene ily vállalatokba fektetniük azt a tőkét, amelyet — köztudomás szerint — jelenleg amúgy is csak nagy nehezen tudnak más uton gyümölcsöztetni. Milliók he vernek a különböző bankoknál, takarékpénztáraknál, melyek pedig sémitől sem irtóznak jobban, mint az ipari vállalkozástól. Pedig nem a sikertelenségtől félnek a pénzintézetek, hanem nincs benük élelmesség, nincs meg a vállalkozási szellem. Ily körülmények között nagyon természetes, hogy minden valamire való gyárunk, ipartele pünk jövedelme idegen zsebeket gyarapit. Mi pedig — more patrio — szidjuk a kormányt, a közönséget és Isten tudja kit, a magyar ipar pangása miatt. Mindez azonban csak irott malaszt marad mindaddig, mig meg nem mozdnl az a rötíe, amely elegendő erőt tudna adni ipaiunk fellendüléséhez. Újságcikkében, proklamációkban, felhívás kban és az irás minden formáid vmóssággal könyörgünk a közonséghöz, hogy a magyar ipart támogassa és hogy mindennek mi az .'

iedr:lnye, arról jobb hallgatni. Hogy ez az állapot teljesen megváltó zon, arra okvetleu szükséges, hogy a nagy tőke megmozduljon, meg kell változni a közömbösségnek és a tétlenség helyébe a leglelkesebb akciónak kell kerülnie Ha ez bekö! vetkezik, ugy városunk számos üdvös és hasznos közügyei más irányt vennének és egyben eljutnánk oda, hogy közintézményeink és iparvallaI latainknem idegen kegyelemből volna megvalósítva, hanem megteremtené azt a mi locálpatriotizmusunk, emberségünk, ami életrevalóságunk, amely I — sajnos — még mindig késik a megnyilatkozással. Mégszivlelésül irtuk ezen cikkünket és azokhoz a vezérférfiakhoz intézzük ezen sorokat, kiknek hatáskörükben van ezen tőkének megmozdultát elősegíteni és ezáltal városunk haladását és fejlődését sok . tekintetben nagyban előmozdítani. Ipari szakoktatás. Régi magyar közmondás tartja, hogy : „Suszter maradj kaptafádnál Ebben nagy igazság rejlik, mely nem hogy lealacsonyító volna az iparosra, hanem inkább buzdító figyelmeztetés hivatásának teljes betöltésére. Az a vajúdás, melyen iparunk születésének át kellett esnie, sokféle ingadozást okozott s nem mindig a fentebb emiitett közmondásba foglalt igazság volt a vezércsillag, mely után iparunk haladt. Fel kellett előbb fedeznünk az ipar nagy jelentőségét, — nemcsak az alsóbb osztályokat, hanem a műveltebb köröket is meg kellett győzni, mily nagy nemzeti erő az izmos munkabíró, alkotni képes ipar. Küzdeni kellett, de kell még ma is — amaz ellenszerrel, mely irtózik a szeretett gyermeket a kézi munkával való keresetre szánni. Nálunk mindenki iparkodott fiát bürokratának diplomás embernek nevelni, akár megengedte ezt a szülő vagyoni állapota, akár nem, s ami még roszszabb, akár volt a fiúban hozzávaló kedv és rátermetség, akár nem. Az ipart tehát igyekeztek külsőleg is egyenrangúvá, vagy legalább megközelítőleg egyenrangúvá tenni a többi foglalkozási ággal, mit ugy vittek keresztül, hogy megtették az úgynevezett „müveit", helyesebben azonban tudékos embernek, teletömték sok haszontalau tudománynyal, a melyet, ha az illető nagynehezen bevett, mesterségének folytatása közben nem értékesíthetett. Hiszen szép és jó, ha az iparos müveit, sót tagadni se lehett, hogy szükségünk van miivelt iparosokra, ha iparunkat a megkívánt sziuvenalra akarjuk emelni.De nem az iparos általános műveltsége, hanem csak a szakmájában tanúsított kellő jártassága vezetheti az ipar virágzásra. Ezt az elvet tévesztették szem elől, a mikor nagy áldozatok árán, a gyakorlati képzettség rovására, forszírozták az iparosok elméleti ^kiképzését. Az iparos legyen mindenekelőtt iparos. A mit tud azt értékesíthesse mestersége működési körében. A társadalomnak nemcsak kevesebb, de hasznosabb tagja is az a suszter, a ki hadi lábon áll ugyan a helyesírással, de ügyesen végzi munkáját, mint az a cipész, a ki bámulatos jártasmmm gyon szerettem volna, de biztattam magamat, majd csak megjön. — És nem jött meg, ugy-e ? — Nem. Te tudod legjobban, hogy nem. — Igaz. Igaz, hogy nem kellett liaraföiánnak öltöznöm, hogy elraboljalak, a tatárok sem akartak elrabolni tőlem, hogy visszavívjalak tőlük és a ház se gyuladt ki a tejünk fölött, hogy saját életem veszélyeztetésével menthettelek volna ki a lángok közül. — Jól tette, — folytatta keserűen az asszony, — mert nem tudom, vállalkoztál volna-e értem erre a veszedelemre. Volt idő hozzá, hogy meggyőződéssé szilárduljon bennem a sejtés hogy a szerelem, amely téged hozzám füz, nem az igazi szerelem. Te mindig olyan egyformán, olyan változatlanul jó voltál hozzám. Te nem lángolsz ós nem gyötörsz. A nyugalmad fojtogat és hasztalan próbáltam ellene mindent. Voltam szeszélyes, voltam kacér, voltam kiállhatatlan. £ szeszélyemnek alávetetted magadat, a kacérságomat eltűrted, anélkül, hogy a szemed fölvillanását láttam volna. Hát ez a szerelem I ? A férfi, aki szeret, lehetetlen, hogy nyugodt maradjon ilyenkor ! Ai nem félt, az nera is szeret, s én igy nem tudok élni tovább! Sirt. Horváth pedig elbámulva nézte. A feleségem megbolondult, gondolta magában, vagy pedig most van bolondulóban. Bizonyosan valami szamár regényt olvasott, ettől támadtak ilyen gondolatai. Az írók is csinálhatnának okosabb dolgot, mint hogy mindenféle ostoba gondolatokkal zavarják meg az ilyen gyerekasszonyok fejét. Boszankodott és azt tette, amit ilyenkor tenni szokott, halkan fütyörészni kezdett. Az asszony egyszerre abbanhagyta a sirást és égő szemmel nézett az urára. — Hát egy szavad sincs arra, amit | mondtam 1 ? Horváth fölállt és merően a felesége arcába nézett. — Volna egy, — mondotta szárazon, de azt nem mondom ki. Arról azonban biztositalak, hogy nem fogom fölgyújtani a házam tetejét asak azért, hogy az életem kockáztatásával mentselek ki a lángok közül. Az Otthello szerepe pedig még kevésbé vág a természetemhez. Sarkon fordult és átment az irodába. Az asszony dühösen és kétségbeeset ; ten nézett utána. — Nem szeret . . . Nem szeret . . . — ismételte keserűen és szép kék szemét el| lepte a fcöny. — Oh, ha próbára tehetném! Szomorú elmélyedéséből Gyuri verte • fel, az öcscse, ez a Gyuri már bárom esztendeje első éves jogász volt, de sohase volt érkezése a vizsgához, mert szakadatlan zilált pénzügyi viszonyainak rendezésével volt elfoglalva. Amint az asszony megpillantotta György urat, egyszerre egy gondolat villant át agyán. Ettől a gondolattól földerült az arca. Idegesen markolt a fiu vállába és suttogó hangon, mohón kérdezte tőle : — Gyuri, kell pénz ? György ur elszántán felelt: — Kit öljek meg ? II. Másnap Magda asszony háromszor is tudakozta urától, hogy megjött-e már a posta. — Egy levelet várok, •— mondotta különös hangsúlyozással. — Kitől ? — kérdezte az ura. — Egy barátnőmtől, — válaszolta idegesen. — Igen egy barátnőmtől! Vagy nem szabad nekem levelet kapnom egy barátnőmtől ? — Akár százat, — sietett felelni Horváth. — Ha megjön, küldd be rögtön. A levél megjött és Horváth maga vitte be a feleségének. Az asszony lázas mohósággal kapta ki a kezéből és tüstéut a zsebébe rejtette. — Nem akarod elolvasni? — kérdezte tőle az ura. — Majd elolvasom, ha akarom! Nekem szól. — Mindenesetre. Mikor Horváth este bejött az irodájából, látnia kellett, hogy az asszor.y összerezzent és ijedten dobott a fiókjába egy levelet. Horváth komoly és nyugodt maradt. Hideg hangon kérdezte. — Hát mit irta barátnőd? — A barátuőm ! ? . . . Hja a barátnőm, — folytatta azután hirtelen megváltozott hangon, amelynek nyugodtsága észrevehetőleg tettetett volt, — semmi különöset ... De különben is, mit érdekelhet az téged ? — No csak mert olyan türelmetlenül | vártad ! — Türelmetlenül ? . . . Dehogy! Biztosithatlak, semmi sincs benne, ami téged érdekelhetne. — Meg vagyok győződve róla, — felelt egészen nyugodt hangon Horváth. —