Pápai Közlöny – XIV. évfolyam – 1904.

1904-06-12 / 24. szám

utján értéken alul elvesztegetni. Pápa immár akkora város, s fogyasztása oly rendkívül nagy, hogy piaci árai természetszerűleg kedvezők a termelőkre nézve, mert a kínálattal szemben úgyszólván állandóan igen nagy kereslet jeleutkezik. Ámde most kofák és közvetítők uralják a helyzetet, kik, a termelő és fogyasztó nyilváuvaló ós közös kárára, horribilis nyereséget szednek be. Közélelmezési viszonyaink e pillanatban rosszak, sőt aggasztók. A kisebb jövödelmü lakosság elégtelen és olcsó táplálékra van utalva. Elérkezettnek látszik hát az idő, mikor a vásárcsarnok felállításával foglalkoznunk kell. A juhhus-fogyasztás eddig egészen jelentéktelen Pápán. Pedig a juhhus a husnemiiek között a legegészségesebb, s a fertőzésnek aránytalanul kevesebb esélyével jár, mint a marha vagy sertéshús fogyasztás. Angliában a külön tenyésztett úgynevezett hus-juhok a közélelmezésnek legfontosabb anyaga, s Angliában a népesség arányához mért juhhus-fogyasztás éppen ötvenszer akkora, mint Magyarországon. Pedig oly eminentir húsevő nép, miut amilyen az angol, meg tudja azt jól válogatni, hogy mit egyék. A vásárcsarnok állandó piacát képezhetné a juh és bárány-husnak, — Mennyit sikkasztottál ? — Sokat, — felelte szomorúan a kérdezett. — Aztán hogy van az, hogy nem tudtad magad kimenteni ? Hisz azt mondtad, hogy ügyvéd voltál. — Hiszen igaz volt. — Bah, az mindegy. Én egyszer elloptam egy ezüstkanalat s mégis felmentettek. Csak érteni kell a módját. Aztán nagyon ügyetlenül csinálhattad a dolgodat, hogy ennyit kaptál érte. — Eh, hallgass, nem értesz ahhoz. Ha lehetett volna segíteni a bajon, csináltam volna valamit. — Aztán most mihez akarsz fogni ? Megint ügyvéd leszel ? — Nem lehetek már az. — Hát mit fogsz csinálni ? — Semmit. Fejbelövöm magam. — Bolond beszéd — mormogta a suli a ncz. — Előbb hazamegyek. Megnézem a feleségemet, meg gyermekeket. Csak addig akarok élni, mig megcsókolom őket, aztán nem bánom, ha a pokolba kerülök is. — No oda könnyen eljuthatsz. De kár lesz azért a golyóért, meg a feleségedért. Legalább szép-e azszouy ? Az öreg nagyot sóhajtott. — Bár csak ne lenne szép. — Miért? — Mert akkor nem ülnék itt veletek. — Hát a feleséged miatt sikkasztottál ? — Igen. — Miért? — Szerette a pénzt. Nem tudtam anynyit keresni, a mennyi elég lett volna neki. s ez esetben a vármegyében lendületet adna a juhtenyésztésnek, s kiváltkép a hústermelés céljaira irányzott fajnemesitésnek. Szóval, szerény véleményünk szerint, Pápa közélelmezési viszonyaira s élelmiszer forgalmának megnövelésére nézve a vásárcsarnok egy sürgős közszükséglet, s épp azért melegen ajánljuk gondos és buzgó városi hatóságunk figyelmébe az erészben való kezdeményezést. Az intézmény létesítése se kockázattal, se anyagi áldozatokkal nem jár, egyébként pedig kimondhatatlan nagy szolgálatokat tesz a közélelmezés roppant fontosságú ügyének, s díszére fog válni Pápa város haladásának és kultúrájának ! Iparosaink érdekében. A képviselőház pénzügyi bizottsága e héten a kereskedelmi költségvetést tárgyalta s e tárgyalás során szóba került az ipar és az iparosok kérdése is. Ha nyiltan kijelentve nem is lett, a beszédekből következtetni lehet, hogy iparunk fejlődésének mértékével a mérvadó körök megelégedve nincsenek. Nem tagadható, hogy a ki nem elégítő haladás oka az uralkodott és jórészt még ma is uralkodó mostoha viszonyokban rejlik. De nem egyedül a válságos viszonyok okolandók, hogy az ipar kellő fellendülést nem vett. Maguk az iparosokban, vagy helyesebben ; az iparosok nevelésében keresendő a hiba. Ha összehasonlítjuk az iparosok képzését a múltban és a jelenben, két főirányt tapasztalhatunk. Évtizedekkel ezelőtt az iparra készülő ifjúság szinte kizárólag gyakorlati — No, ha az én feleségem lett volna, rég agyonütöttem volna, — hősködött a suhancz. Halvány mosoly jelent meg az ügyvéd ajka körül. — Agyonütni azt az asszonyt. — Te még mindig szereted ? — Hogy szerettem-e ? — Aztán meglátogatott-e az a dáma mialatt ültél? Vagy kaptál-e tőle levelet? Szomorúan hajtotta le a fejét az öreg. — Nem. — Majd gyorsan hozzá tette : — Bizonyára nem engedték meg neki. — Bolond beszéd. Ha szeretett volna az az asszony, akkor nem törődött volna semmivel sem. Nem téged szeretett az barátom, hanem a pénzedet. — Eh, mit tudsz te, — szólt boszusan az öreg, kit láthatólag bántott annak a csavargónak az éleslátása. — Sürgönyöztem neki tagnap, hogy ma este érkezem. Majd meglátjátok, hogy várni fog reám a gyerekkel. Határtalan bizalom hangzott ki szavából és egyik sem sejtette, hogy maga-magával akarja elhitetni a mondottakat. Lelke bensejét azonban őrült kétely marczangolta. Talán maga sem hitte, hogy várni fog reá. Sokkal jobban ismerte ezt a büszke aszszonyt. Az nem fogja neki bűnét megbocsájtani. — De látni akarja még egyszer őt és gyermekeit. Csak meg akarja nekik mondani, hogy vérével mossa le gyalázatukat. És bocsássák meg neki bűnét. Azt a bűnt, melyet szerelme szült. Az bocsássa meg neki, a kiért vétkezett. A szeme könynyel telt meg s lassan végig hullott az arczán. — Kár lesz azért a golyóért, — hangtanításban részesült, ma meg azt látjuk, hogy neveltetése inkább általános műveltség elnyerésére — sokszor éppen a gyakorlati ügyesség elsajátításának rovására irányul. Mindkét irány — az uj, épp ugy, mint a régi — kardinális hibákban szenved. A csak gyakorlatilag képzett munkás legtöbb esetben jól végzi ugyan munkáját, ám hiányzik nála a kezdeményezési szellem, a leleményesség és találékonyság. Koncepciókra, még a legcsekélyebbekre is, alig vetődik, nem is mutat kedvet, hogy munkájának megszokott kerékvágását elhagyja. Rendesen, csinosan is dolgozik, ha a terv másnak a fejében forrt ki, egyébiránt pedig marad a kaptafájánál, melynek merev egyöntetűségéhez anynyira hozzátörődött, hogy egész tevékenysége, a kéz ügyességére szorítkozik, anélkül, hogy gondolkozásra adná a fejét. Az ilyen ipari munkás megkeresi szűkes kenyerét. Ám az ilyen kevés munkabérrel beérő, törekvés nélküli munkásokkal a korral haladni vágyó ipar nem elégedhet meg. Az ilyen, jóllehet derék és szorgalmas munkások csak közkatonák lehetnek, ám egyedül velük az ipart győzelemhez vezetni nem lehet. Az ipar fejlődésének elengedhetetlen előfeltétele, hogy oly munkásai, vezérei legyenek, kik a csekély napszámmal meg nem elégedve, szüntelenül azon törik fejüket, hogy élelmes és — jól megjegyezzük — tisztességes munkájuk révén jobb keresetre tegyenek szert. Elégedetlenségük tehát ne a viszonyok, hanem ama hiányosság ellen irányuljon, mely még a legtökéletesebb emberi munkánál még mindig hátramarad. Vezesse továbbá őket az az ambíció, hogy nemcsak jól sikerült tucatmunkájukban gyönyörködhessenek, hanem hogy lelki élvezetet találhasnak saját eszük kitalálta és a közönség elismerésére, különösen pedig megvételre érdemes uj zsánerű munkákban. Iparunk irányító vezérférfiaink sokat tettek, hogy ezt a becsvágyat felkeltsék és fejlesszék. Megteremtették az uj irányt, mely azonban nem minden izében sikerült ugy, amint azt tervezték. Ipari iskolákat létesítettek. Ám kitűnt, hogy ezek — bár a régi módszerrel ellenkezőt alkalmaztak, vagy helyesebben, talán éppen azért — az iparos zott föl újra a csavargó édes hangja. — Nem érdemli meg az az asszony. „Inkább őt puffantanám le a te helyedben. 0 az oka mindennek. Nem lesz kár érte. Elfelejtett az már téged mást szeret az már. Azt szereti, kinek sok a pénze, ha elfogy a pénz, elfogy a szerelem is. A vonat ezalatt prüszkölve, zakatolva állomást állomás után hagyott el. Az idő is sötétedni kezdett. Lassan ráborult az alkony. Sűrű füstfellegek gyűrűztek a levegőben és tüzes szikrák sziporkáztak végig a sötét tájon. — Mikor érkezel meg? — kérdezte az egyik. — Még egy állomás van hátra. Azután nem is szóltak addig, mig a vonat meg ne állt. Az öreg felállt helyéről és izgatottan pillantott ki az üres perronra. Senki sem szállt fel, senki se szállt le. Öszszeszorult a szive, fojtogatta valami a torkát, rossz sejtelmei támadtak. Az őr ezalatt már le is szállt. Lassan indult utána az öreg. Az ajtónál azonban megállt és visszafordult. — Isten legyen veletek. — Isten áldjon meg ! — mor nogott utána a fiatal suhancz. — Aztán meg ne feledkezz arról a revolverről. Ha mással él a dáma, csak lődd le, ne sajnáld! Az öreg már nem hallotta a tanácsot, csak ment az őr után. Egy félóra múlva szabad lett. Egyedül egészen egyedül, tétován indult meg a városba vezető hosszú országúton. Még mindig nem volt tisztában, hogy mit fog tenni. Csak ment előre, ösztönszerűleg, öntudatlanul előre*