Pápai Közlöny – XIV. évfolyam – 1904.

1904-06-05 / 23. szám

KÖZÉRDEKŰ FÜGGETLEN HETILAP. - MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP, ELŐFIZETÉSI ÁRAK : Egész évre 12 kor., félévre 6 kor., negyedévre 3 kor. Egyes szára ára 30 fillér. LAPTULAJDONOS és KIADÓ : 90&&&VSSK WRlftTfES. HIRDETESEK es NY1LTTEREK felvétetnek a kiadóhivatalban és NOBEL ÁRMIN könyvkereskedésében. Gondnokság alatt. Az országos nagy bajok és gondok között, melyek most az egész magyar közvéleményt lefoglalják, ne feledkezzünk meg szűkebb lokális bajainkról, melyek között első sorban áll az óriási illetéktelen teher, amely a mi városunkat is nyomja. Nagyon helyes azon mozgalom, melyet a rendezett tanácsú városok saját érdekükben megindították s legutóbb tartott kongressuson tárgyalták, hogy a vidéki városok első sorban a rendezett tanácsuaknak mód nyújtassák a haladásra és fejlődésre. Hosszú és küzdelmes esztendők óta húzódik a városi törvény ügye, s nem tudunk vele zöld ágra vergődni. A rendezett tanácsú városok névleges autonomiája már valóban tarthatatlan helyzetet teremtett. Nem autonómia ez, hanem ketrec, melyben a foglyul ejtett rab „szabadon" tehet két lépést előre és két lépést hátra, de ebben is megakadályozhatja az őr; a vármegye. Pápa városa nemcsak hogy megérett arra, hogy a vármegye gondnoksága alól emencipálva legyen, de városunk fejlődésének egyenes hátrányára van azon körülmény, hogy a város minden egyes közügyeibe be avatkozhatik, minden egyes határozatát megsemmisítheti a vármegye törvényhatósága, amely sok tekintetben egyúttal riválisa is Pápa városának. A városi polgárság, mely az ö elöljáróit választja, rendelkezik legalább is annyi intelligenciával és itélő képességgel, hogy a város élére olyan embereket tegyenek, akik ott helyüket megállják. Ezt a kvalifikált, a város ügyeivel közvetlenül ismerős elöljáróságot akkor dezavuálja a nem kvalifikáltabb elemekből alkotott vármegyeháza, mikor neki tetszik és a kormány előtt is inkább latba jő az ő szava, mint a városoké. E méltatlan helyzetből egyszer már végre ki kell szabadítani városunkat. Autonomiát követelünk, amely biztosítsa nekünk, hogy sorsunkról éppen olyan joggal és hatáskörrel intézkedhessünk, mint a törvényhatósági joggal felruházott városok. — A mig ezt az autonomiát nekünk meg nem adják, addig szó sem lehet a vidéki városok intenzív fejlesztéséről. Folyton hangoztatják, hogy a vármegye ósdi, korhadt, beteg intézmény, még is ennek rendelik alá a modern élet lüktető szervét; a várost. Hát ebben a politikában igazán nincsen se logika, se észszerüség. Autonomiát nem akarnak adni, de terhet, azt bőséggel rónak ránk. Az állam feladatát képező közigazgatási, jogszolgáltatási, adóbehajtási, közoktatási, közegészségügyi, utfentartási, katonaelszállásolási és egyébb teher oroszlánrészét a 'mi nyakunkra sózzák es főleg e terhek súlya alatt Pápa városa nyög és kénytelen a nagy községi pótadót viselni. Hát ezeket a terheket, vagy azoknak legalább legigazságtalanabb részét mikor om* TÁRCZA. Diákszerelem. Ezek az ódon, kőkockás faluk ! Ezek a kihalt, akácfás terek 1 Itt voltál te mosolygó kis leány, Itt voltara én apró diák-gyerek. Ott lebbent meg kis kék karton ruhád A raohbelepte boltivek alatt, S tanúi, hogy mennyit lestem terád, Ezek az ódon kőkockás falak. Te fölnéztél. Én köszöntöttelek. Lestem, alakod a mint tova vész, Néha leejtettél egy ibolyát, És én fölvettem. Ez volt az egész. Karomra hajtva izzó homlokom, Álmodtam rólad. Igy talált az éj. Ez volt az első, forró szerelem És az utolsó tiszta szenvedély. Kihűlt szívvel, csalódva, szomorúan Itt járok újra. A lelkem beteg. A virágos fák és a vén falak Régi barát gyanánt köszöntenek. És ugy szeretném elsiratni most Mindazt, a mi örökre itt maradt, Az ódon, kőkockás falak között, A mohbelepte boltivek alatt. A vágyódást, a hitet, a reményt, A milyet többé már nem érezek, A szerelmet, az igazit, az elsőt, Mely a legtisztább s a legédesebb. A bocsánat. A Delambre-utcza egyik nagy munkásházában, hol Robec Tóni két negyed óta birt egy szobát, mindenki Özvegynek hitte őt. Még pedig rövid idő óta, mert a kis fia, kivel egyedül lakott s kit ugy gondozott, mint egy jó anya, alig látszott hat évesnek. —• Azonban sem apa, sem fiu, nem viselt gyászt a kalapján. Robec Tóni a Quartier-Latin egyik nyomdájában dolgozott. Minden nap korán karjára véve a még félig alvó kis Andort, a közeli iskolába vitte, majd a munkaidő leteltével ismét érte ment, s kézen fogva a gyermeket, gazdasszony módra, karján a kosárral, mészárosnál s zöldséges kofánál bevásárolta az ebédre valót, s másnap reggelig szobájába zárkozott. A lágyszívű szomszédasszonyok nem győzteKsajnálkozni a jó apán, a negyven évvel még mijndig szép férfin, a kinek már őszbevegyült fekete szakálltól környezett sápadt arczán, világos aranyként fénylő szemeiben oly bánatos kifejezés honolt. — Meg kellene házasodnia — mondogatták a háta mögött. — Olyan derék, becsületes ember! Könnyen találna egy jóravaló leányt, a ki neki s gyermekének gondját viselné. — S megfigyelték, mily rendesen van tartva a kicsi! — sem lyuk, sem folt. Mindenből látszik, hogy rendszerető ember. Na meg aztán naponta megkeres tiz frankot! Keresték ösmeretségét. Rendszerint könnyen megy a barátkozás szomszédok között az ilyen munkásházakban, hol nyílt ajtónál élnek az emberek, de Tóni nyugodt modorában, illedelmes köszönésében volt valami, a mi az embereket távol tartotta. Vasárnaponként apa és fiu sétára indultak. A „Jardin des Plantes'-ban, a muzeomokban látták őket s ebéd előtt a közeli kávéházban, hol Tóni a hét egyedüli túlkapásait engedte meg magának, lassan, kis kortyokban szürcsölgetve egy pohárka ürmöst s Andorka a bőrkanapé sarkába hu. zódva, nézegette a képes újságokat,