Pápai Közlöny – XIII. évfolyam – 1903.

1903-01-11 / 2. szám

pedig ugyanezen idő alatt vitatkozunk, hogy melyik újítás volna jobb ; hónapokon keresztül fogyasztjuk egymás erejét a célra nem vezető vitatkozásokban, a végeredmény pedig, hogy a tervek, maradnak tervek. Miért van ez igy és mi az oka annak, hogy nem tudjuk a felvetett terveket létesíteni ? Mondjuk ki őszintén: nem bízunk önmagunkban s nem azért, mert ha vannak is lelkes embereink, de azért szívvel-lélekkel nem működnek a tervek megvalósításán. Igen magában a városi tanácsban számos oly férfiú van, aki magarészéről mindent megtenne s akinek elegendő erélye és akarata lenne ezen reformokot végrehajtani, melyek városunknak vitális érdekeit képeznék. Fel is szólalnak ezek minden egyes alkalommal és felszólalásaik egy kis életet is kölcsönöznek a tanácskozásoknak, de javaslataik ad-akta tétetnek és ha ímmel-ámmal tudomásul is veszik azo kat, érdemleges tárgyalás alá nem veszik s a „feledés fátyol a" fedi őket. Nagyon helyesen mondja a közmondás : hogy „szemesnek áll a világ" de ez reánk eddigelé nem vonatkoztatható. Mert hát az örökös tervezgetések, ha szép álmok maradnak csak, előbb-utóbb nevetségessé lesznek. A szomszédos városok folyton emlegetik, hogy Pápa mi mindent akar s hogy mennyire haladunk, de ha azt tudnák, hogy amit mi akarunk, minden csak tervezgetés akkor csak nevetve emlegetnék a mi eredménytelen erőlködéseinket. Általánosan elterjedt azon nézet, hogy a «ajtónak első kötelessége a közvélemény előtt folytonosan ébren tartani az alkotandó alkotásokat és sarkalni, biztatni, ösztökélni az újításoknak megtestesitésére hivatottakat. — Küzdünk is fáradhatatlanul, de elvégre is nem lehet és nem szabad a közönséget bolondá tennünk avval, hogy légvárak mellett kardoskodunk és avval telebeszéljük a publikum fejét. Pedig az örökös tervek, örökös regisztrálásával egy önmagunkat, mint a város kösönségét csak áltatjuk, mert dacára annak, hogy elvben és érvekben a haladás országútján száguldozunk, tulajdonképpen pedig a stágnatió fojtogató karjai között tespedünk. Pedig nincs időnk a gondolkozásra. Tetttre hív a helyzet. Ha nem hagyunk fel a Pató Pál politikával s nem érezzük át a fontosságát a közmondásnak, hogy „szemesnek áll a világ" ugy az örökös tervek és jámbor óhajtások keretébe kerülünk, mely nem a haladást, hanem lassú pusztulást von maga után. Igenis tisztelt városatyák, több érdeklődést kívánunk közügyeink iránt! Pollatsek Frigyes. Anonim levelek, Az anonim levél írása, mely nem egyszer már ugy egyeseknek, mint egész családoknak okozott bajt és kellemetlenséget, kezd modern társadalmunkban annyira terjedui és úgyszólván szokássá válni, hogy végre mi is idejét látjuk az emberi gyarló ságok ezen kinövésének egy kis figyelmet szentelni. Anonim levél azt jelenti: levelet írni aláírás nélkül. Aki levelet kap és az irás nem árulja el annak beküldőjét, mindjárt az aláírást fogja keresni és nem kevésbbé lesz meglepetve, ha ilyet nem talál. Az okos és értelmes ember, ki az ilyen ano nim levél értékét és megvető voltát ismeri, olvasatlanul fogja eldobni. Nem igy a mindennapi, közönséges ember, ki embertársait még nem ismeri. Ez az írásban mindjárt egy titkos barátot gyanit, ki őtet figyelmeztetni akarja és gyanutlanul szivja be a mérget, melyet a másik levelével becsempészett. Alig létezik gyalázatosabb, gyávább, undokabb és jellemtelenebb eljárás, mint valakinek névtelen levelet küldeni. Ha igaz a levél fartalma, miért nem irja akkor nevét is alá? Ha azonban az Írottakért nem vállalhat kezességet, miért szükséges másokat hazugságokkal ámítani, tévútra vemustrálta végig a leányt, ö az öreg úrhoz fordulva sok jóindulattal jegyezte meg : — A kedves leányának igen bájos alakja van. Később az üvegházas, nagyablaku kerti pavillonba vitte át Kovács és itt már igazán fölragyogott a festő szeme. — Milyen pompás műterem lenne ez ! Az egész varosban se találtam párját. Kovács Péter boldog örömmel nagy készséggel ajánlotta föl nyomban az egész házát a kedves vendégnek. — Félek, hogy alkalmatlan lennék, — szabadkozott a másik, de amint a tekintete ismét a Piroska nyúlánk termetére, íényes, aranyos hajára tévedt, egészen jótalálta Péter ur ötletét. Igy történt, hogy a vőlegény nagy boszuságára, most már mindennap ott" látta Gergely Imrét a Kovácsék kertjében, szobáiban, asztala mellett, Igaz, hogy a lánynyal nem sokat törődött eleinte, de annál inkább meglátszott Piroskán a nagy változás. Mohó figyelemmel hallgatott rá, ha idegen országokról, nagy utazásokról, főrangú hölgyekről, urakról beszélt. Leste minden szavát. Csodás idegen világok varázsa izgatta föl a képzeletét. Ugy látszott a festő beszédjétől minden egyébről megfeledkezik. És gyermeki, üde ielkével édés gyönyörrel szivja magába az első. kárhozatos impreszióit valami uj érzésnek. Hanvay Jenő gyűlölte már ezt az idegent. 8 ha lázas fővel hajtatott haza langyos tavaszi estéken, végtelen harag forrongott benne. Ugy érezte, a legdrágább kincsétől fosztják meg hitvány, alattomos módon és megmérgezi valami baljóslatú sejtelem a jövőbe vetett édes reményeit. Gergely Imre pedig a kertben sétált, Piroska oldalán és érdekes történetet mesélt neki, ama szép és szellemes grófnőről, aki nek a képét a télen festette meg, s aki halálosan szerelmes lett belé. 0 azonban nem akarta lekötni magát, s a grófnő férjhez ment egy herczeghez, -— csak azért, mert a lierczeg hasonlított 1 hozzá. A kis lány nagy áhítattal halgatta ezt és arra gondolt, minő roppant szerencse, hogy ő ily kiváló férfiúval sétálhat a kertben esténként. Aztán napról napra feszültebb lett a helyzet a vadszőllős házban és közeinek látszott a pillanat, mikor áz ellenséges indulatok majd vad erővel törnek egymásra. 8 egy tikasztó juniusi délutánon nagy elszántsággal lépett Kovács elé Hanvay Jenő. — Tiltsa ki azt az embert a házából urambátyám, — követelte erélyesen, s a szemében vésztjósló villámok tüze cikázott. —- Parancsolj a saját portádon, öcsém. Itt éti vagyok az ur, — mondta mosolygó fölénynyel Kovács Péter és elfordult tőle. A leányhoz lépett hát. — Yálaszszon közülünk, -- mondta nyersen, haraggal a fiu. . Piroska sírt és nem tudott felelni. Jenő egy pillanatig mereven, szinte megdermedve nézett rá, aztán daczos indulattal, lehúzta a jegygyűrűt az ujjáról. Odatette az asztalra. Es elment. Köszönés nélkül. Szó nélkül. Gergely Imre a kerti műtermében festegetett ez alatt. Arr

a gondolt, hogy a házigazdája csakugyan olyan mérhetetlen gazdag-e. mint -<) környéken beszélik'? Aztán a sáját adósságai jutottak eszébe, a költséges életmód, és fölsóhajtott. Ezek az irigylésreméltó emberek itt nem ismerik a gondokat, az örökös pénzzavarok apró kellemetlenségeit. Es igen komoly gondolatai támadtak ezután. Egyetlen szavába kerülne csak, s ez a sok kincs mind az ővé lenne. A kísértés nagy, s a lány különben is elég csinos. * A vőlegényt egyetlen pillanatig se tekintette komoly akadálynak és egy cseppet se csodálkozott, mikor a fiatalok hirtelen szaki tásá ró 1 értesült. — Piroskát szeretném lefesteni, ha megengedik — mondta lassú hangon, s ez a váratlan kijelentése földeritette a szomorú házat, A kis lány, akit Jenő eljárása halálosán megsértett- most kettőzött vágygyal kereset oltalmat támaszt valahol, s a téveteg lelkében a nagy ember szavai édes visszhangot ébresztettek. • És aztán, anélkül, hogy számot adna magának az okairól még) nagyobb csodálattal nézett, a művészre, rtaég nagyobb élvezettel szivta magába a diszkrét bókjait. Kovács Péter ur pedig zavartan boldogsággal figyelte a dolgok menetét, és hangos jókedvében sokkal közlékenyebbnek, barátságosabbnak mutatkozott a családja iránt. — Azt mondom neked! asszony, hogy ami lányunk okos leány, —! mondta egyszer, amint a verendáról nézett át az üvegház felé. Kovácsné nem szólt semmit, csak a tejét csóválta, és kiment a [szobából. Gergely Imre az uj kepén dolgozott