Pápai Közlöny – XIII. évfolyam – 1903.

1903-11-08 / 45. szám

korolni, amint ezt most teszi az egyes hentesek ipartelepén. Ezen feleralitett eszmével egy csapásra két legyet csapnánk. Meg volna a rendelet alapján az előirt állat vizsgálás és ellenőrzés és másodsorban lehetővé volna téve ezen feladat anélkül, hogy a városra külön terhet róna egy második állatorvosi állás szervezésével, amint ezt a rendelet előirja. — De nemcsak hogy anyagi érdekeinket nem sérti, sőt hisszük is, hogy ily eljárás mellett, hogy az összes sertések leölése a közvágóhídon történne, a város némi jövedelmet mutathatna fel, külünösen ha ugy oldatnék meg a vágóhíd kibővítése, hogy a vidéki községekből Bécsbe szállításra kerülő sertések városunk közvágóhidján öletnének le. Ezt pedig elérni nem volna nehéz, mert ily fontos közgazdasági és állategészségügyi kérdésben a vármegye alispánjánál valamint a földművelésügyi ministeniél Pápa városa feltétlen támogatásra találna. Hetivásár területünknek az országos vásártérre való kihelyezését elrendelő alispáni átirat jelenleg csak átmenetileg érint bennünket, amenynyiben a hetivásárok a vészkerület miatt nem lesznek megtartatva, de nagyon is érint bennünket a jövőre nézve és igy nemcsak hogy elvárjuk, de hisszük is, hogy városunk hatósága amidőn az alispáni rendeletet kötelességszeriileg tudomásul veszi, egyúttal sürgősen megteszi az intézkedéseket arra nézve, hogy városunk létkérdését sérelmesen érintő rendelet a földmivelésügyi minister által feloldassék. Ezen felirat nem tür halasztást! Iskolai mizériák Pápán, A rám. kath. hitközség már évek óta kénytelen szaporítani tanítóit, mert az iskolába járó gyermekek száma egyre növekszik. Az elmúlt évben a íiu — iskolához két tanítót, — folyó évben a leányiskolához két tanítónőt állított be, hogy a legszükségesebb követelményeknek eleget tegyen. Ezen zsebbe vágó intézkedések dacára, a róm. kath. hitközség leányiskolájában több osztályban tultömöttség konstatáltatott. Vannak egyes osztályok hol a gyermekek száma meghaladj a a százat, sőt egyik másik osztályba 120—125 apró gyermeket zsúfoltak össze. Érről természetesen sem a róm. kath. hitközség iskolaszéke sem az apáczák nem tehetnek, nem tehetnek pedig azért, mert a hitközség tagjai már most is annyira meg vannak terhelve hitközségi adóval, — hogy nagyobb terhet elviselni képtelenek. A róm. kath. leányiskolában a túlzsúfoltságot néhány nappal ezelőtt a vármegye főorvosa konstatálta és IÍWI III mi 111 inrn IMIM kertjének barlangja íélé indult, hogy annak bejáratánál vetélytársra várjon, A lombtalan fák ágai közt sóhajtozva fújdogált a szél, a száraz leveleket a földön zörögve hordta halomra. A várakozo összeszedte a haragtól és fájdalomtól élesített hallóképességét, hogy vetélytársát már messziről is észrevegye. A toronyóra kongásával jelt adott, midőn mutatója tizenegyen állt, hogy öt perez múlva közéig a tizenkettedik óra. Végre a száraz levelek jelezték, hogy jön valaki. Sötét kabátba burkolt férfiú jelent meg. A kijátszott férj kiugrott rejtekéből, izmos kezével torkon ragadta a jövevényt. — Ki vagy? — tört ki mind a két férfiú egyszerre. — Nagy ég! Nagybátyám! — szólta jövevény hebegő hangon. Roszgonyi megismerte öescsét. Percig tartó borzasztó hallgatás következett, mialatt Roszgonyi arczát két tenyere közé temette. — Fiatal ember! törte meg a csendet Roszgonyi. Ön meg fog halni, vagy meg fog ölni engem. Itt fogja a pisztolyt, — ezzel átnyujtá öcscsének fegyverét. Egy szór sem. Nem akarok semmit hallani, semmit tudni, csak gyilkolni. Öt lépésnyire egymásra fogunk lőni, foglalja el helyét ! — Bátyám ! -- kiáltott a fiatal ember, — mialatt esküre emelte fel kezét, — Még egyszer mondom, öt lépésnyire ! Mindjárt tizenkettőt üt az óra, — a harmadik ütésnél, jegyezze meg, a harmadik ütésnél egyszerre sütjük el fegyvereinket. — Tanácslom önnek, el ne hibázzon, mert tudhatja, hogy szeretek vadászni, különösen nemes vadra. — Uram, én nem fogok lőni! — fakadt ki a fiatal eruber. — Ön mindig ugy bánt felem, mint atyám. Hogy emelhetnék tehát Ön ellen fegyvert. — Hm, uram. Ön már másra is képes volt, de minek az üres szó, hol csak vér határoz, -- felelt Roszgonyi. — Ne gondolja, hogy gyáva vagyok. Jól tudom, hogy jogos volt szemrehányása, de Istenemre, anyám, az ön nővérének sírjára esküszöm, hogy nem vagyok oly vétkes, milyennek látszom. Csak tudná, menynyire küzködtem a varázs ellen, mely eresebb volt, mint az én akaratom. Gyermekkorunk óia ismerjük egymást, játszottunk egymással. Azt hittük, egymásnak tereintett az ég. Jól éreztük és tudtuk, mily igazságtalanságot követtünk el ön ellen és ezen leikiismerefefurdftlások keserítették meg éle tünket. Ugy csak örömmel fogadhatom a halált kezéből, mert ez lesz a legnagyobb jótett, melyben engem részesít. Csak arra kérem, ha meghalok, ejtsen egy könyet nővérének szerencsétlen fiaért. Tehát lőj jön, megment az öngyilkosságtól, A fiatal ember bátyja lábai elé vetette pisztolyát. Roszgonyi hideg, rendületlen maradt, mint egy kőszobor, összeszorított ajkai szólásra nem nyíltak. A toronyóra első ütése átrezgett a csendes légen. A fiatal ember letépte válláról köpenyegét, eldobta és felnyitotta mellén ingét. Egy, kettő, há . , . rom . , , A bőszülő golyó átfúrta szivét. — Köszönöm. Bocsánat 1 — hör é ós elaludt örökre. Roszgoyi lehajolt hozza. — kijelentette, hogy erről felsőbb helyen meg fogja tenni jelentését és a bajok orvoslását sürgősen kérni fogja. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a róm. kath. leányiskolák tultömöttségét nem a vármegye főorvosa konstatálta először, tudta azt jól a róm. kath. hitközség iskolaszéke is, de a fent említett okokból a legjobb akarat mellett sem volt képes a bajon segíteni. De nem is hallgatta el azokat. Az iskolaszék, mint értesülünk, egyik ülésében szóba kerültek e miseriák és a határozat az lett, hogy feliratot intézett a ministeriumhoz, melyben előadva a bajokat azt kéri, hogy az állam Pápán néhány állami elemi népiskolát állítson fel, mert különben bekövetkezhetik azon eset, hogy hely és tanító hiányában a gyermekek nem részesülhetnek mind oktatásban. Igy állanak a dolgok a róm. kath. elemi iskolákban és nekünk az a gondolat jut eszünkbe, hogy a megyés püspök ő exellent.iája mért nem akar a hitközség segítségére jönni. Talán mégis neki állana kötelességében a bajok orvoslásáról gondoskodni. Nem azt akarjuk ezzel mondani, hogy saját jövedelmének egy részét fordítsa erre a nemes és szent célra, — hanem vesse magát közbe a ministeriumnál, hogy a hitközség kérvénye érdemleges elintézést nyerjen. Öcsese és vetélytársa kimúlt örökre. Betakarta a holttestet a köpennyel, és bevitte a barlangba, hol a légyottnak meg kellett volna történnie és melyben a szerelmi susogás és csókok helyett most egy haldokló végső nyögései hangzanak. A gyilkos letette áldozatát a kőpadra. Pár pillanatig figyelemmel szemlélte a halvány vonásokat, melyeknek az átszűrődő holdfény kísérteties kiuó zést kölcsönzött és egy könycsepp csillogott Roszgonyi merev arczán. „Szegény öcsém, utolsó kívánságod !* — Következő nap reggelén Czeczilia egyedül állt az ablaknál. — Fáradt szeme, mintha a tavolban valamit keresne, fo!yto

r nosan változó vonásai és mozdulatai bizonyos lázas nyugtalanságot árultak el. A kék karikák, melyek szemeit övezték, álmatlan éjszaka tan tű. Midőn már sokáig mereven kinézett, bágyadtan hanyatlott székébe, szép fejét lehajtva, kezét sziláján verő szivére szorítva. A cseléd belepett, úrnőjét reggelire híva. Mintha álomból ébredt volna fel, ránézett a cselédre, aztán kivitte az étterembe, mert nem akarta, hogy a cselédség valamit észrevegyen. — Férje még nem tért vissza. Egyedül étkezett. A cseléd felvágta a sült galambot és szárnyait úrnője elé tálalta. — Egy papiros hullott az asztalra, melyet Czeczilia mohón felkapott, írás volt. Néhány falatot evett, aztán szobájába sietett, hol a levelet elolvasta, melynek tartalma volt; „AszsZonyom ! Megöltem szeretőjét, azaz jobban mondva meggyilkoltam. — Az éjfélkor hangzott lövés, mely a várakozó szerető figyelmét bizonyára nem kerülte ki

s