Pápai Közlöny – XIII. évfolyam – 1903.

1903-10-11 / 41. szám

a közintézeteknek és a városi társadalomnak általában. Mit nem tesz egy külföldi városka idegenforgalom érdekében ? Anyagi áldozattal szolgálják az ügyet a magántőke és a pénzintézetek. í)e korai még az idegenforgalom kérdését felvetni; mert első sorban azokról a hajléktalanokról kell szólnunk, kik különben itt mindent megtalálnak, — tárt karokkal, fogadják őket mindenütt — csak fészket, meleg fészket nem találnak. Elálmélkodva áll itt a kedves jövevény, aki ide jött uj hazát keresni ezen áldás közepette és áhítattal rebesgeti: „Adtál Uram áldást de nincsen benne köszönet." A bérházkérdés érinti leginkább a közhivatal és közintézetek tisztikarát, — mely tekintélyes contigensét alkotja városunknak, mely társadalmi osztálylyal a helyi ipar és kereskedelem számot vet és éppen ezen osztálynak van nagy oka a panaszra, hogy nem talál nálunk szerény igényeinek megfelelő, kényelmes tűzhelyet. A tisztviselő, aki a közszolgálatban egész idejét poros akták közt az ezerigényü közönség ügyében tölti, kívánja leginkább a csendes kényelmes otthont, hol családja körében a szolgálat fáradalmait pihenheti ki és az, ez idő szerint nálunk csak pium desiderium. A bérházkérdés nem egyoldalú, lerai espritharczok, léha művészi produetiók voltak nálam napirenden. Eleinte némán viseltem el őket, komoly, szertartásos modorban fogadtam a feleségem barátait és barátnőit, de később megmondottam az asszonyomnak, hogy nem akarok igy élni és sajátságos, amint az első szemrehányó szavam elhangzott, az egész positión szétrombolódott az asszony előtt. Azt hitte féltékeny vagyok az ő elvakult bohóságában, azt gondolta, hogy tökéletesség a nagystilüség netovábbja, az ő életmódját és én törpe semmi vagyok, a secessios tónusi bizzar nyakkendős Skirbler hadhoz képest amely a salonját elárasztotta. Nem akarta megérteni, hogy én mielőtt konservationá lettem végigzarándokoltam, ezt az egész művészettel házaló flirtelő Budapestet, irtam darabokat végigásitottam az egész philharmonikus évadot és kitörőén lelkesedtem Strausz Richárdért, mert divatos. — Géniális asszony volt a feleségem, volt benne kedély és sok, egy modern aszszony túlságosan sok logika, de minden józan gondolatai lábai elé dobta a megfontolást agyontipró divatnak. Stréber volt amilyen mértékben csak az érvényesülni akaró férfiak bírnak lenni, feltűnést akart kelteni még a botrányok árán is. Az öltözködésen kezdte, nem viselt fűzőt. Kérem, ez engem jobban bántott egy tragédiánál. — Nem birok elképzelni nagyobb szemérmetlenséget, mintha egy asszony társaságba megy, szinte mesztelenül, az idomainak trágár hivalkodó fitogtatásával. Undorodom, attól a pongyolaságból, amely a kényelem vagy a nemtörődömrideg tőkekamatkérdés tehát, hanem helyi, társadalmi és gazdasági kérdés, mely megoldását sürgeti, mert tőle függ a város további fejlődése, avagy örökös stagnációja. — Mi már több vezércikkben a Kossuth Lajos-utca meghosszabbításával kapcsolatosan — érintettük ezen bérház kérdést — és figyelmét felhívtuk az intéző köröknek az ezzel összefüggő előnyökre. Itt az idő, hogy a város közönsége a helybeli társadalom és a pénzintézetek napirendre tűzzék ezen égető kérdést és okot módot találjanak ki ezen a város további fejlődését érintő kérdés sürgős megoldására. Városunk közérdekét véljük teljesíteni, midőn ezen kérdésnek napirendre való tűzését sürgetjük és sürgetni fogjuk addig, mig csak nem tapasztaljuk, hogy felszólalásunk megszívlelésre nem talál. Ezen kérdésben az lesz jelszauuk, amit cikkünk élére irtunk : Nem tágítunk ! Pollatsek Frigyes. Országos vásáraink erdőkében, Szomorú panasz az, hogy városunknak a forgalma szinte szemmelláthatólag apad és a régi hires, nevezetes pápai vásárok egyre összébb zsugorodnak. Tény, hogy az országos vásárok jelentősége az egész volánon csökkent és ezt bizonyos fokig éppen a ség czimén prédájává teszi ki magát a férfiállat éhességének, melynek ragadozó szeme úgyis bele néz a legjobban elzárt szövet redőibe is. — Miért keressenek énnálam, az én hazámban testet az emberek, mikor én magammal meg az asszonyommal rendezkedtem be, nem a léhaságnak, hanem a hivatásom meg a boldogságomnak akarok élni. — Később az egész környezetemmel alakította, egymásután kerültek a szobámba a divatos nippek, a versenylovak és curtisanok képei elpuhult izlésü etagérek, selymes haszontalanságok és mindez átlengve valami hódító bűnös parfömmel, ugy hogy szinte émelyegtem. Mikor a düh kitörni akart, mikor vadul keringett bennem minden csepp vér, kirohantam a házból, mentem messze a külvárosi utczákba, ahol nincs már semmi fővárosi szag, hol a jelentéktelen aprócska házikókban egyszerű emberek laknak. Figyeltem éhes szemmel a szegény ember életét, megszólítottam a munkás leányokat, akik vigan énekelve indultak a budai gyárba, öröm fógott el mikor meséltek a Vasárnapokról, midőn a város ligetben olyan jó olyan vidám az élet. Szinte felfrissültem a primitív emberek naiv boldogságán és gyönyörrel töltött el mikor egy tavaszi reggel birkanyájat láttam hallachii az Újpesti uton, a birkákat, amelyek látása eszembe juttatta az őseim földjét, azt a régi elzárt tiszta életet ahonnét a temperamentumon izgágasága a városba intett. Elfogott a melancholiája a rég mult időnek, éreztem a bácskai földek erdes erős illatát, azt a nagy áldást adó termékenységet mit az aranyos kalászok árasztanak magukból és ilyen gonforgalmi viszonyok javulása idézte elő. Majd minden kis községnek meg van a maga országos vásárja mellett még a maga hetivásárja is. A nép nincsen reá szorulva, hogy nagy vásárokra járjon azért, hogy szükségleteit beszerezhessen ; és általán kezd mindig szűkebb körűvé válni az a szokás, hogy éppen csak az országos vásáron vásároljanak. Az emberek rájönnek arra aprónkint, hogy az országos vásáron sem olcsóbb az áru, mint máskor, és igy mit sem veszítenek azzal, ha szükségleteiket a hetivásáron szerzik be. Aminthogy van akárhányszor olyan országos vásárunk, amelynek a forgalma nem ér fel egy jó hetivásáréval. De az állatvásáraink is hanyatlanak. Főleg utóbbi időben amennyiben szarvasmarha vásárainkat a kö röm és szájfájás miatt nem tarthattuk meg. E tekintetben meglepően nagy a forgalom-csökkenés, és ez súlyosan hat az egész kereskedő és iparosvilágra. Az emberek nem jönnek ide venni. Mintha az eladó ugy gondolkozna, hogy itt a vásárban nem talál elég anyagot a válogatásra. Ez elég baj. Baj annál inkább, mert az állat vásárokat nem lehet a belső vásárok kaptafájára húzni és az állatvásároknak ma is megvan még a régi jelentőségük és egy egész sor olyan város van a környéken, amelyek kisebb, mint mi és az állatvásárainknak a forgalma mégis nagyobb. Az országos vásáraink hanyatlása több okra vezethető vissza. Ezek egyike az, hogy ma az illető fogyasz—r É dolatokkal telve minden a hivatalomba, az komoly rideg akták közé, mentem az otthonomba, a sápadt éjszakázás bűnétől kimerült arczu smokings uracsok közé, akik között trónolt, fecsegett, fiirtelt az asszonyom. Mindig nagy tervei voltak, nikkergondolatokkal, divatos Ötletekkel teli tervei, amelyek megvalósításához hosszú tanácskozások kellettek, amelyek miatt nagy jeleneteink voltak. — Azok a scaenák 1 Borzadok ha reájuk gondolok. Hiába magyaráztam nyugodt, meleg szerető hangon, hogy én a házamat nem a jótékony bazároknak rendeztem be, elmondtam neki, hogy milyen gonoszak az emberek, hogy a sociáJis élet nemérdemel áldozatot, hogy mikor mosolygó arczok és simpatiák vesznek körűi, ugyan akkor készül ellenünk a tőr az irónia s a megszólás, a gonoszság egész raffinált hálója, mely megejt bennünket az első kisiklás az első ballépés után. — Hiába beszéltem, ez az asszony élni akart és neki az élet a gyülevész cosmopolita társaság légköre volt. Átment a francziáskodás, az anglománia őrületén, spiritista volt a liisterikusságig és néha olyan tónus uralkodott nálom mint egy chantanban. Nem is mondtam el milyen volt a feleségem. Magas karcsú, szőke asszony a legnemesebben tiszta koromalakkal, nem volt az egész alakjában egyetlen egy deformált árnyalat sem, maga volt a bűvös simmenetria, anélkül hogy az úgynevezett elassicusság tömörsége lett volna, a vonásaiban egy cisellalt finom rajzú Bohcelli asszony volt, alakjában valami sajátos aesthetika vibrált, amely nem engedett sem a testi sem a lelki izgalmaknak rombolást