Pápai Közlöny – XIII. évfolyam – 1903.

1903-07-26 / 30. szám

Pápai tanintézetek értesítői, (II. közi mény.) IV. A duuíluliili ev. ref. egyliázkerülvt főiskolája. Hét székfoglaló értekezés képezi a hatalmas füzet bevezető részét: Csizmadia Lajos, theol. akad. tanár „Az igehirdetés alapelvei" és Lakos Béla főgymnáziumi tanár: „Károlt Péter" c. értekezése. Az első értekezés a székfoglalók megszokott mintája szerint készült a nélkül, hogy értékesség és alaposság dolgában mintái mögött állana. A kiváló gyakorlati theologus nyilatkozik meg lépten-nyomon. Nem lehet "célunk kritikával kisérni e szakkörökben elismerést nyert értekezést, elégségesnek tartjuk s azt hisszük a tudós szerző dicséretére szolgál ennek a tényeknek, t. i. az elismerés tényének kötelességszerű koústatálása. — A mi a másik értekezést illeti, az. legalább terjedelem dolgában, eltér az eddigiektől. A történetíró objektivitásával ir Lakos a nagy reformátorról* de ugy látszik, meo' is elégszik evvel, mert a sziik kereten belül is — mi tiiréá-tagadás benne — kissé szárazon ir erről a nagy idealistáról. Ne tessék vidékiesnek, vagy rosszakaratúnak ez a kifogás, de tény, hogy a tőlünk kissé távolabb eső történeti jelentőségű férfiak képe akkor domborodik ki igazán, ha nemcsak igaz vonásokat, hanem szint és melegséget is tapasztalunk, mely utóbbi, külömben érdemes szerzőnknél igazán csak „lappangó meleg". Az ifjúságnak igazán szüksége van ideálokra s ha van alkalmunk ilyen ideálokat állítani az ifjúság lelki szemei elé, adjunk egészet s ne vázlatot, legyen bár az vázlat, mint ilyen, értékes, érdemes munka. A tanév történetének valamennyi nevezetesebb mozzanatáról megemlékeztünk a kellő alkalommal, igy a legfontossabbakról is, mint Hegedűs Sándornak egyházkerületi főgondnokká, Molnár Bélának a főiskola világi gondnokává történt megválasztásáról és a gyorsirókörnek negyedszázados jubileumáról, mely utóbbira még ez alkalommal visszatérünk. A theologiai akadémiának a lefolyt tanévben 52 növendéke volt, tehát ugy látszik. hogy ez a főiskola népesség dolgában évről évre mindjobban fellendül s minden bizonynyal az mondható az elért erkölcsi sikerről is, a statisztika legalább azt a hitünket erősiti meg. -- Itt emlékezünk meg arról a tán páratlanul álló jelenségről, hogy a theologiai akadémián két féléven át tanítják a felsőbb analysist. Bár ez a látszólagos realism is a legnagyobb fokú idealismusról tesz tanúbizonyságot, mégis mindinkább előtérbe tolul az a szerény kérdés : miért kell egy theologiai akadémián a felsőbb analysist az idealismus eszközéül felhasználni. Adassék meg e mellett minden köteles tisztelet a felsőbb analysisnek. A mi a tőgymnázium szellemi munkáját illeti, el kell ismerni, hógy ezen a téren az érdemes tanári kar minden tőle telhetőt elkövet s mint az eredmény mutatja, fáradságuknak megtermett gyümölcse. Nem hagyhatjuk itt emlites nélkül, hogy a különben annyira lelkes tanuló ifjúság nagyon keveset érdeklődik a főiskola nagy pályatételei iránt. Mi lehet ennek az oka, nem tudjuk. A gyűjtemények gyarapodása igen örvendetes. Kiemelendő a természettani szertár gazdagodása, melyet a szaktanács is, meg az egyházkerület áldozatkészsége is elsőrangúvá kíván emelni. A lefolyt tanévben 3525 kor. 80 fiit. forditottak uj eszközök beszerzésére. A tanuló ifjúság önmunkásságáról is részletesen számol be az értesitő. Nem akarjuk a tehetség egyeduralmának tekinteni, hogy az ifj. képzőtársulatnak csaknem valamennyi pályadijat Czeglédy Sándor nyerte el, hanem a 'képzőtársulat dicsőségének. A gyorsírókor jelentése az idén szokatlan nagy s egyúttal szokatlanul száraz. Több oldalról hallható, hogy a nagy ünnepélyhez nem méltó ez a megemlékezés. Ebből a jelentésből nem alkothatnak képet maguknak a késő utódok erről a ritka ünnepségről. Talán tulszerénység az egész ? Ha az is, most nem volt helyen az igazság és méltányosság szempontjából. A segitőegyesület működése méltó volt önmagához. A főgimnásium jelesrendti növendékei: az I. osztályban: Győrffy Endre, Káldi József, Kluge Endre, Szabó József, Veres Pál, Fülöp Mihály, Körös Kálmán, Szutter László, Jókay Miklós ; a 11. osztályban: Császár József, Heimgátol megszűnni nem fog. Minthogy a bajok okait nem ismerjük, azokat gyökerükben nem is orvosolhatjuk, de mégis szükséges megtenni minden lehetőt, hogy a szabad foglalkozást űzők, akik pedig a nemzetnek zömét képezik s mint a legfüggetlenebb osztály, az önálló nemzeti életnek a legerősebb biztosítékai ebből a válságos helyzetből kimentessenek és hogy existenciájuk szilárdabb alapokra legyen fektetve. A legközelebb fekvő segítség szerintünk az, ha ezeket a fent elősorolt foglalkozási ágak űzői egymasnak vagyoni támogatása végett szorosan szervezkednek. Az említett foglalkozási ágak közül némi szervezettel csak az ügyvédek és az iparosok bírnak, de egyiknek szervezete sem vagyoni célu. Ugy az ügyvédi kamarák egyfelől, mint az iparkamarák másfelől csak adminisztratió szervezetek, nyilvántartó és részbén fegyelmi közegek. Nemrégiben igen élénk mozgalmat indított a budapesti ügyvédi kamara az iránt, hogy az ügyvédek nyugdijegyesületet alkossanak de ez a terv a nagyfokú részvétlenség miatt (egyes kamarák határozottan ellene nyilatkoztak) meghiúsult. Ugy látszik, az emberek nálunk csak akkor mozognak, ha a nyomorúságnak néhány megrendítő praecedensét látják maguk előtt. Az iparosok es kereskedők osztályának volna legnagyobb szüksége az egyesülésre, annál is inkább, mert a többi foglalkozási ágakban egyre nyilvánvalóbb lesz a testületi szellem uralma, a mai társadalom harcát pedig nem ogyének, hanem a testületek \ivják és mindig azé a győzelem, melynek tagja a legjobban összetartanak és melyekben a testületi élet a legfejlettebb. Ha a kereskedők és az iparosok nem veszik észre a társadalmi állapotvk változását, az egyén önállóságának megszűnését és a testületbe való beolvadását, a társadalom küzdelmeiből mindig legyőzötten fognak kikerülni. Erös szervezkedésre van szükség a szabad foglalkozások minden ágában, mert a megélhetés egyre súlyosbodó feltételeivel szemben hajótörést szenved az egyén minden törekvése és eredményt csak a tömörült era és összetartó törekvések érhetnek el. egyedüllét keserű pillanataiban száz alakban kiszínezett kedves kép, a szeretetteljes, csendes otthon, eszembe jutóit, hogy egykor, nem is olyan régen, egy drága kincset bírtam, a maga szivét. Hát lehetetlen lenne ezt a nagy kincset megint sajátomnak nevezni? kérdém magamban. E gondolatra oly igazi öröm járta át egész valómat, oly boldogan, annyi szép reménynyel telve hagytam ott a halálba hívogató hullámokat, hogy magához jöjjek. — Mit akar ezzel mondani, Márta ? — kérdezte a férfi komolyra vált arczczal. — Azt. hogy változtasson a sorsomon, ha él még csak egy szikrája magában a régi szerelemnek, mentsen meg férjemtől, ki megcsalt, megalázott. A magáé akarok lenni, mert szeretem, szeretem ugy, mint akkor tudja, sőt még jobban, mert akkor csak sej feltem, mily kincs egy hü, szerető szív, de most már, oly sok keserű tapasztalok után, tudom 1 Majd meglátja, mily igazán hű, ragaszkodó felesége leszek magának ! Ó jöjjön, hagyjunk itt mindent, menjünk máshová, a hol nem ismer senki, megírom férjemnek, hogy megcsaltam, sohasem szerettem őt, mindig csak magáé volt a szivem! Béla, Béla, segíts, mert elsülyedek! Emelj föl lelki nyomoruságomból! — és keserves sírásra fakadva, térdre vetette magát a férfi előtt. A férfi egy ideig zavartan tekintett az előtte térdepelő fiatal asszony könyáztatta arcába, majd gyöngéden fölemelte és viszszaültette a Karosszékbe s az íróasztalról egy képet nyújtott át a még mindig könyezö asszony mik. — Nézze meg e képet Márta. A menyasszonyom képe, — felelte a kérdő tekintetre. — A menyasszonya képe? A maga mennyass/ünyáé ? — és keresü kínnal f'ölkaczagotl. — Én balga, még mertem hinni, hogy van ferfi-nűség. — Nem vethet a szememre semmit Márta, — szóit nyugodt szelídséggel Vaáry. — Nem én voltam az, ki megszegte a hűség esküjét. Látja, őt éve annak, hogy mi elváltunk egymástól, akkor azt hittem, örökre. De a sors összehozott, mily nagy változáson mentünk át. lín megvigasztalódva állok most itt, maga pedig fájós szívvel, megtört lélekkel. Hogy én megvigasztalódtam azt egyedül neki, a menyasszonyomnak köszönhetem. Nézze meg jól ezt a képet, nézze meg ezt a gyönyörűséges szempárt, ez biztatott, ez vigasztalt meg bánatomban, az kisért mindenüvé, az ragyogott felém a bizonytalanság sötét homályából, az lett az én vezércsillagom, neki köszönhetem híremet, dicsőségemet és most megcsaljam, elhagyjam ? Nem, ez:, nem kívánhatja tőlem, hisz elhervadna korán, mint a bimbójában letolt virág; és m.igának gyermekei is vannak Márta, ugy-e azokra nem is gondol? — Gyermekeim . . . gyermekeim ! — tördelte lassan s a megszégyenülés keserű könnyeket sajtolt ki szemeiből. — Lássa, ön nem egyedül a magáé többé, hanem gyermekeié is. Ne törődjön szenvedéseivel, ha már saját boldogságát elvesztette, — fáradozzon gyermeket boldogságán, ez a nemes, szép feladat behegeszti szivének sebeit. Maradjon tiszta és becsületes, hogy mikor eljön éltének tele, mikor fürteire hó borul, legalább az a tél ez a tél csöndes és békés legyen. Es akkor megvigasztalódva fog visszagondolni rám s szerelmünk tiszta emléke, mint édes kep fog olykor-olykor megjelenni lelke előtt! Az asszony megértette a szavak igazságát, megtörülte könyes szemeit és kezét nyújtva a férfinak, távozott. — Isten vele Béla örökre! — Az ég áldása kisérje asszonyom ! A mint az utczára kiért, még egyszer visszanézett, föltekintett arra a házra, a hol boldogságát hagyta, azt a szivet, mely egykor, nem is olyan régen, oly könnyelműen eldobott egy semmiségért, a léha és fényes élet utáni vágyból! 0 mily mélyen átérezte a férfi szavait: az egyszer elvesztett boldogságot vissz isirni többé nem lehet ! Imbolygó lépéssel tartott diszes lakása felé, hazaérve fáradtan dőlt le egy kerevetre zokogva temette arczát annak párnájába, majd fájdalmas lemondással szemeiben, de erös, szenr, fogadással a szivében kelt fel s indult gyermekei szobája felé, hogy a boldogságában, reményeiben csalódott nő helyet adjon a szerető, jó édes anyának !