Pápai Közlöny – XIII. évfolyam – 1903.

1903-07-26 / 30. szám

jövödelembeu a helybeli kereskedők és iparosok részesednek, az értelmi társadalmi osztályról nem szólva, melynek a megfelelő osztályrész ezen fo gyasztók jövödelméből szintén kijut. Tiszta sor tehát, hogy a bérház építkezés közérdek, mely a város helyi kereskedelmével és iparával, szóval a helyi forgalommal nexusban áll. A közérdeket szolgálni ugyan az egyesek szent kötelessége is, de leginkább hivatása ez a helyihatóságnak, a közintézeteknek és a városi társadalomnak általában. Mit nem tesz egy külföldi városka idegenforgalom érdekében ? Anyagi áldozattal szolgálják az ügyet a magántőke és a pénzintézetek. De korai még az. idegenforgalom kérdését felvetni ; mert első sorban azokról a hajléktalanokról kell szólnunk, kik különben itt mindent megtalálnak : — tárt karokkal fogadják őket mindenütt ; — csák fészket, meleg fészket nem találnak. Elálmélkodva áll itt a kedves jövevény, aki ide jött uj hazát keresni ezen áldás közepette és áhítattal rebesgeti: „Adtál Uram áldást, de nincs benne köszönet.* A bérházkérdés érinti leginkább a közhivatal és közintézetek tisztikarát, — mely tekintélyes contigensét alkotja a városnak, mely társadalmi osztálylyal a helyi ipar és kereskedelem számotvet és éppen ezen osztálynak van nagy oka a panaszra, hogy nem talál nálunk szerény igényeinek megfelelő, kényelmes tűzhelyet. A tisztviselő, aki a közszolgálatban egész idejét poros akták közt az ezerigényü közönség ügyében tölti, kívánja leginkább a csendes kényelmes otthont, hol családja körében a szolgálat fáradalmait pihenheti ki és az, ez idő szerint nálunk csak pium desiderium. A bérházkérdés nem egyoldalú, rideg tőkekamatkérdés tehát, hanem helyi, társadalmi és gazdasági kérdés, mely megoldását sürgeti, mert tőle függ a város további fejlődése, avagy örökös stagnációja. Mi legutóbbi számunk vezércikkében a Kossuth Lajos utca meghosszabitásával kapcsolatosan érintettük ezen bérház kérdést és figyelmét felhívtuk az intéző köröknek az ezzel összefüggő előnyökre. Itt az idő, hogy a város közönsége a helybeli társadalom és a pénzintézetek napirendre tűzzék ezen égető kérdést és okot módot találjanak ki ezen a város további fejlődését érintő kérdés sürgős megoldására. A szabad foglalkozások szervezkedése. Anélkül, hogy ismeretes volna az ok, minden figyelő ember előtt kézzel fogható jelenség az, hogy ebben az utolsó évtizedben nálunk a megélhetési viszonyok hihetetlen módon megnehezültek. Nem lehet ezt csak egyedül az igények és a szükségletek növekedésére, mint okra visszavezetni, de tény az, hogy a helyzet válságos s a lakosságnak talán hét-tized része nyomasztó gondok között küzd az existeneiáert. E változás következtében mindenki, ki existenciát akar alapítani első tekintetre az állam felé néz, mert már a közép emberek közül jó dolga csak az államhivatalnoknak van. Az államnál fixhozott a fizetés, tisztességes viselkedés mellett biztos az állás, Öregségre ott a nyugdíj, szóval aki reá támaszkodik, az jó kezekre bizU existenciájat. A gazdasági helyzetnek ez a hosszabbodása csak a szabad foglalkozást űzőkkel szemben érezteti hatását. Bárhová tekintünk, a pálya mindenütt túlzsúfolt és mindegyiken gyilkos konkurrencia uralkodik. Áll ez ugy a lateiner pályákra, mint a többire. Az ügyvédi pálya, mely egykor vagyont és tekintélyt biztosított, ma már a legkeservesebb küzdésre kényszeríti az egyént és a nagy átlagban nem jövedelmez annyit

; hogy munkaképtelenség esetére tisztességes nyugdíjnak megfelelő összeg lehetne megtakarítható. Azoknak, kik most készülnek erre a pályára nincs több jövedelemre kilátásuk, mint amennyi egy állami kishivatalnoké. Az orvosok részint a konkurrencia, részint az egészségtelen eloszlás alatt nyögnek. A vidéken tiz községre jut egy orvos, a városokban fölös számmal telepesznek le. Felelősségteljes és nehéz munkájukért őket sem honorálják a megérdemelt jutalommal. A mérnöki pálya, mely csak pár évvel ezelőtt is szép kilátásaival csábította a pályaválasztó fiatalságot, szintén nem ment a nagy konkurrenciától. A budapesti József műegyetem hallgatóinak száma ma már több mint kétezer, tiz év alatt megkétszereződött. Pedig ez a pálya, amint mondják, nemcsak a tanulás ideje alatt, hanem az életben is nehéz, mert a szellemi munka mellett sok megerőltető fizikai munkával is jár s a reájuk lépők száma mégis egyre nő. Szóval minden lateiner pályát nyom a nagy konkurrencia súlya és hiába gondolkoznak az orvoslás módjáról, még eddig nem találtak hatékony remediumot. A kereskedők és iparosok osztálya még szomorúbb képet tár elénk stb. napról-napra szaporodik a tönkrement existenciák száma s akik még nem jutottak ezek sorába, a nagy tőke erős versenye miatt ezek közül is a legtöbbnek existenciája csak a levegőben lóg és súlyos gondok árán tartható fenu. A kis- és középbirtoku földbirtokos helyzetéről pedig fölösleges hoszszabban tárgyalni, hiszen az egész közélet tele van ezeknek panaszkodó és segélyért esdő hangjaival. Azt hisszük, a szabad foglalkozásoknak ez a válságos helyzete csak ugy malátva s szelíden megfogja és egy karosszékhez vezeti. — Üljön le, hisz alig bir állni, pihenjen kissé, ha valamiben segítségére lehetek, ugy szóljon, örömmel teszem. — Köszönöm, — mondja kissé lecsillapulva, hálás tekintettel Márta. — Mennyi sokat vártam az élettől, és milyen keveset nyújtott. Mennyi szép álmot szőttem, és mind szertefoszlott. Fásult a lelkem, beteg a szivem, nem szeretek senkit, a férjemet legkevésbbé. Értse meg, — szólt a férfi bámuló tekintetét látva, — a férjemet legkevésbbé. — Emlékezék csak vissza Márta, mikor én egyszer régen, vérző szívvel, kétség és remény között, azt kérdeztem magától: hát már nem szeret, elfelejtett? Mily közönyösen, hidegen tudta mondani: Hja

; változunk uram, változunk. És mikor azt kérdeztem : szereti-e a vőlegényét ? ön akkor ugyanezeket a szavakat használta, jól, nagyon jól a lelkembe véstem : Igen szeretem, mély, szenvedélyes szerelemmel! Most pedig mit mond, hogy ő szereti legkevésbbé. Hogyan lehet ez ? Hát az a mélységes szerelem hová tűnt ? — Milyen jól emlékezik minden egyes szavamra 1 Ha tudná, milyen fájdalmasan érinti lelkemet és szivemet a maga keserű szemrehányása, nem tenné. Igaz, hogy mély, szenvedélyes szerelemből lettem a férjem felesége, legalább akkor azt hittem, most már tudom, hogy a hiúság volt az, a miért félredobtam egy szerető szivet és felesége lettem annak az előkelő huszárfőhadnagyuak, a kiért annyi leány ismerősöm szive lángolt! Milyen büszke voltam, hogy hízelgett hiúságomnak, hogy egy fess huszárfőhadnagy, a fiatal leányok álmai elrablója, engem választott ki a sok közül, nem törődtem semmivel, egész gondolatvilágomat ő 'öltötte be! Büszke voltam a vőlegényemre, a csinos és előkelő katonára, boldog voltam a fény és pompában, a mi környezett, de a mikor jobban megismertem uj életkörömet, azt a külsőleg ezifra, de szív, melegség és tartalom nélküli világot, ugy kezdtem vágyódni valami, talán egy kis szeretet, egy kis melegség után ! S a férjem a helyett, hogy szivének egész szerelmével igyekezett volna pótolni uj világunk léha tartalmatlanságát, csak kacagott rajtam, megcsalt, megalázott, a hol lehetett! 0 milyen igazságos az Isten, nem hágy megtorolatlanul semmi hibát! Elképzelheti helyzetemet, egy oly világban élni, amely meg nem ért s egy oly férfi oldalán, a ki csak kacagja szerelmemet! Csódálatos-e, ha lassanként mély, tátongó üresség keletkezett szivemben és vágyakozva ; gondoltam egy egyszerűbb, szeretettel teli otthon után és akkor a bánat és gyötrelem pillanataiban eszembe jutott egy szerető sziv. kit egykor hidegen eltaszítottam magamtól, de a ki még mindig híven őrzi az együtt töltött boldog órák emlékét, mert ne tagadja, maga még mindig szeret, csak egy kicsit legalább, csak egy kevéssé ! Azóta nincs nyugtom, a lelkimardosás minden kínját érzem, szemeimet kerüli az álom ; ha magam vagyok, társaságba vágyom, ha pedig társaságban vagyok, az egyedüllétet óhajtom. De nyugodt nem tudok lenni soha, soha ! Eszembe jut a mult, az Önfeledt boldog pillanatok, az édes szerelmi eskük: — Mit akar ezzel mondani, Márta ? — Mentsen meg férji mitől, ó mentsen meg! — Én? Hogyan, miképpen? — Mit tudom én hogyan, találja ki maga! Istenem, mégis csalódtam, ha szeretne, nem kérdezné. — Ha én szeretném ? — Igen, ha el tudná feledni a multat, mindent, mindent s kezdenénk ott, ahol öt év előtt elhagytuk! Meglátná, mit nyerne az én igazán szerető szivemben! Ma azzal a szándékkal jöttem el otthonról, hogy többé sohasem térek vissza oda, kimentem, a Duna partjára s a mint víz sima tükrét néztem, mind erősebben és erösebben ragadt meg a gondolat, milyen jó volna bedodni magamat a folyóba,, meghalni s örökre megmenekülni szenvedéseimtől. A mint azonban egy erös szélroham megbolygatta a víz fönséges, sima tükrét, erös hullámcsapásokat idézve elő s láttam a tajtékzó hullámokat felém hömpölyögni, megremegtem, megborzadtam a halál gondolatától. Ujabb tajtékzó hullámok hömpö'yögtek felém, mintha karjaik közé, a biztos enyészetbe hívnának. S ekkor mintegy égi sugallatra elémbe tárult ag