Pápai Közlöny – XIII. évfolyam – 1903.

1903-06-21 / 25. szám

adó jövedelmét ruházza át a közsé­gekre. A csak önmagunk megtagadá sáva] fizethető bor- és husfogyasztási adó sokkal elviselhetőbbé lesz etikai­lag, ha az adófizető annak tudatában fogja adó tartozását leróni, hogy az­zal saját városa, községe közigazga­tási és kultárális céljait segiti elő. Hiába, az állam fenséges tan, dicső érzés, de mikor a mai nehéz társa­dalmi viszonyok között gazdaságun­kat kell érte megtépázni, egy kicsit messze van erra, hogy a hazafiúi kö­telesség teljesítés áldozatát megér­tesse. Más a község, a város, ez hi­vatva lesz arra, hogy a két fogyasz­tási adó terhét közeli céljaival elvi­selhetőbbé tegye. íme ! itt az uj -felhasználási mód etikai, társadalmi előnye. A második előny mit fentebb hangoztattunk annyira egyszerű, hogy bizonyítását már önmagában hordja. A városok és községek jövedelme hatalmasan emelkedik a két adónem jövedelmeinek átruházásával. Hisz nézzük csak városunk statisztikáját e jövedelem terén s ha látjuk, hogy e két adónem csak nálunk körülbe­lül 70000 korona jövedelmet mutat föl, könnyen elképzelhetjük, hogy minő lesz éveken át az összeg, mely e törvény végrehajtása után. orszá­gunk községi életét van hivatva gya­rapítani. E szép álom természetesen ala­posan megzavarható. Elképzelhet len ugyanis, hogy az állam e jövedelme­ket minden ellenszolgáltatás né; k ül adja át a községeknek. Az eddigi hír­adások erről még nem emlékeznek meg, de a megváltás valamely módja elkerülhetlén s igy e reménykedések minden esetre leszállitandók. De bár­minő változást mutasson is e jövendő törvény, annyi kétségtelen, hogy ha valóra válik, e közvetett adó etikai elviselhetősége mellett a városok és községek közigazgatási és kulturális életének uj alapját fogja megvetni. Az érettségi vizsgálatokról. Most folynak a fővárosban és országszerte mindenfelé az érettségi vizsgálatok. Az ezernyi ezer abituri­ens most érkezett meg az izgalom legmagasabb fokára. A tanuló ifjúság­nak se éjjele, se nappala. Nemcsak a vizsgákra való készülődés, a meg­feszített, idegölő tanulás fosztja meg éjjeli álmaitól az ifjút, hanem a pa­ragrafus-smokkoktól való rémület: az a bizonytalanság, hogy a véletlen koczkajátáka, hogyan-miképen döl el; vájjon a kormánybiztos jókedvű lesz-e az érettségi vizsgán ? Mert tetszik tudni, ezek a körül­mények egyáltatában nem melléke­sek az érettségi vizsgán, sőt nagyon is fontos tényezők ottan. Csak a minap kergettek halálba az érettségi-smokkok egy törekvő fia­tal embert egy semmiség miatt. Ugyan­azok a tanárok, a kik valamikor ma­guk is diákok és abituriensek voltak, a kik személyes tapasztalatok révén tudják, milyen nagy izgalom vesz erőt ilyenkor a fiatal lelkeken, a kik az érettségin szintén csak ugy segítet­tek magukon, a hogy tudtak, most olyan főbenjáró bűnné fújták föl azt, hogy az abiturieusnél jegyzetet talál­tak, mely munkáját némileg meg könnyítette volna. S fölfujták ugy, hogy az ifjú lelki egyensúlyát meg-­bolygatták, teljesen fölbillentették ugy hogy a boldogtalan önként vált meg az élettől. Ilyen feledékennyé teszi a buta paragrafus a tanárokat, még saját if­júságiik emlékei iránt is. Vájjon melyik ember volt az, a ki az érettségin átesve, ne engedett volna meg magának valami csalafin­taságot, egy kicsi kis apró szédel­gést? Úgyis minden abituriens mind járt az érettségi után ugy elfelejti az egyes tételeket, a melyek az érett­ségin elébe kerültek, mintha sohasem tanulta volna. S ilyen körülmények közt fel­vetjük a kérdést: szükséges-e csak­ugyan az érettségi ? A tanár fölvezeti a tanulót a VlII-ik osztályba. Átbocsájtja a 'Vili­ik osztályvizsgán is. Tisztában van a tanuló összes kvalitásaival vagy leg­alább, ha igazi tanár és hivatásának (nem a paragrafusnak) a szó igazi értelmében megfelel, kell hogy cs­merje azokat. Csak az iskola lehet tisztában a tanulók kvalitásaival s ha fölboesájtotta a VlII-ík osztályba, s át is bocsátotta az osztály vizsgán, ak­kor maga elismerte már, hogy az ifjii megérett arra, hogy a főiskolába bocsáttassék. Minek akkor a külön érettségi ? Vájjon az a kormánybiztos, a ki két perczig ül szemben a tanuló­val és meghallgatja (ha történetesen másra nem gondol) a tanuló felele­teit, e két perez alatt jobban van a tanuló kvalitásaival, mint a tanár, a ki VIII esztendeig foglalkozott vele és az iskola, a mely növekedését, fejlődését VIII éven át figyelemmel kisérte és végül átbocsájtotta a Vili­ik osztályba ? hogy válaszoljak, ma kell, hogy kiadjam az útját vagy Lovasnak — vagy . . . — Ertem. Nem akarja szóval, szem­lől-szembe kiadni az utamat. — Talán sehogy sem. Különben vár­jon estig. Ha este idejön s fehér violát adok magának,, az az én „igen" válaszom lesz. — Es ha üres kézzel fogad ? — Furcsák maguk férfiak, mindenáron arra vágynak, hogy kellemetlent hallhassa­nak. Hiszen ha olyan nagy gyönyörűsége telik benne, azt is megmondhatom. Az üres kéz azt jelenti: Nesze semmi, fogd meg jól. — Köszönöm. Ormós rosszkedvűen, megzavarodva ment hazafelé. A józan esze mind azt mondta neki. hogy ha egy asszony ilyen­íajta komédiákat rendez, az sohasom je­lenti azt, hogy a végén nemet akar mon­dani, legfölebb azt, hogy nagyon nehéznek akarja feltüntetni a meghódolást csak azért, hogy annál értékesebbnek tartsa a férfi a zsákmányt. Es ebben Ormos józan eszének csak­ugyan igaza volt. Saáry Pál özvegye az úgynevezett nagyon okos asszonyok közül való volt, akik czéltudatosan nevelnek fér­jet a maguk számára. Csaknem az első naptól kezdve, hogy megismerte Ormós Jenőt, magának is szánta de mert ugy tapasztalta, hogy a fiatal pénz­ügyi titkárt nagyon is elkényesztették az asszonyok s nagyon is hozzászokott a könnyű győzelmekhez, elhatározta, hogy előbb ala­pos kúrába fogja s csak ha egészen meg­bizonyosodik arról, hogy Ormós meg fogja tudni becsülni a feleségét legalább is olyan mértékben, mint amily mértékben nem be­csülte eddig az asszonyokat, akkor lesz a feleségévé. Tagadhatatlan, hogy az özvegy egy kicsit hidegen gondolkodott, de ha poéták nem volnának, akik szívesen nagyítják egy kicsit a szerelmet, nagyon hamar bebizo­nyosodnék, hogy a nők kilenctizedrésze igen sok rokonszenvet, de végtelen kevés szerelmet képes érezni s a házasságot nem mint a szerelem végcélját fogja fel, hanem mint öncélt, amelyhez a legrövidebb ut a szerelem ösvénye. Nem volt halálosan szerelmes Ormósba, de szerette s ugy érezte, boldoggá fogja tenni s ő maga is boldog lesz mellette s hogy ezt a szent célt elérje, bizony nem sajnálta a kissé naiv Lovas Gyurkát egy­szerűen felhasználni. Az a jámbor albiró, amilyen kiváló jogász volt, éppen olyan .ügyetlen volt az asszonyok körül s vesztére még halálosan bele is szeretett Saáry Pálnéba, aki pedig csak eszköznek használta fel. Most ugyan, amikor meglátta, hogy Lovas ott ál! a lakása elölt, valami döb­benés-féle kapta meg az asszonyt s olyas­valamit érzett, mintha nem járt volna el vele szemben egészen gentlemanlike, de hát az asszonyok nem igen veszik a lel­kükre azt sem, ha kártyázás közben egy kicsit megkorrigálják a szerencsét, a sze­relmi játék pedig nem kevésbbé hazárd, mint a kártya. Mire belépett Lovas, már megnyugo­dott az asszbny lelkiismerete, sőt hogy vég­leg elhatározta magában, hogy Ormós fe­lesége lesz, most már azon járt az esze,­mint bizonyítsa be napnál világosabban Or­mósnak, hogy soha komolyan nem gondolt Lovasra. Erezte ugyan, hogy egy kis gazságot követ el, ha megvalósítja azt az ötletét, amely hirtelen támad, de végre is egy asz­szony semmivel sem bizonyíthatja be job­ban szerelmét az egyik férfi iránt, mint, azzal, hogy nevetségessé tesz egy másikat akire az egyik szabad óráiban féltékeny­kedett. Azt a fehér violát pedig, amelylyel együtt Ormós a kezemet is megkapja, Lo­vas fogja hozni. És miután ilyen nagyon határozott formában született meg a gondolata, nagyon is meg volt vele elégedve. Lovas meg nem azért volt a világ legjobb embere, hogy észrevegyen egy-egy ilyen asszonyi tőrt. Valami fatalisztikus fá­sultsággal nyugodott meg abban a tudatban, hogy ő nem született nőhódítónak s nem is merte remélni soha, hogy ez a szép asszo­nyok királynője volt, hogy éppen ő legyen az, aki beleszeressen.

Next

/
Oldalképek
Tartalom