Pápai Közlöny – XII. évfolyam – 1902.

1902-01-26 / 4. szám

messze lesz, — a színházlátogatók száma e miatt keveskedik stb. stb. Ezen ellenvetésekkel szemben azonban mi ugy vagyunk meggyőződve, hogy az ó-kollégium helyén a színház igen jól lesz elhelyezve. A város rendelkezésére bocsátandó tér a belvárosi viszonyokhoz mérten teljesen kielégítő, — eléggé a központon van, — esetleges tűzvész esetén a színházlátogató közönség minden akadály nélkül menekülhet. Ha a Petőfi és Szent László-utcákat szűknek találjuk, azon egy rendőri intézkedéssel nagyon könnyen segíthetünk akként, hogy a kocsik a sziuházhoz az egyik utcán, a színháztól pedig a másik utcán át közeledjenek. Szóval lényeges kifogás e tekintetből nem emelhető. Más kérdés azonban, hogy ha az ó-kollégium helyett esetleg nagyobb és alkalmasabb tér kínálkoznék az áthelyezendő színház számára. Ha most vagy később valaki ilyen speciális tervvel tudna előállani, természetesen mi is szívesen csatlakozunk majd a javaslathoz, de csak akkor, ha a javaslat reális lesz, vagyis nem kívánnak lehetetlen elérhetetlen áldozatot a hitközségtől. Mert mindennek van határa és ha ezt a méltányos vonalat nem tartjuk be, — ha olyan megterheléseket kívánnánk a hitközségtől a melyek anyagi erejét felülmúlnák, — az egyenlő volna az egész szép tervnek megdöntésével. Ezt pedig senki sem akarja, senki nem akarhatja. Az a felmerült terv tehát, mely a színház számára a Voyta-féle telket tartja legcélszerűbbnek, alig lesz megvalósítható, mert a hitközségre nézve 20.000 korona különbözetet tenne ki. Ugyanis az ó-kollégium háztömbjének az ára 36.000 korona, a gyobb részét ott töltöttem, az volt mindennapi boldogságom. Ha az iroda falán csüngő óra beszélni tudna és akarna is beszélni, elmondhatná, hogy abban az üzletben még sohasem volt alkalmazva olyan magántisztviselő, ?ki délelőtt tizenegy- és tizenkét, valamint délután hat és hét óra között többször tekintett volna rá, mint én. Minden pillanatban ő rá vetettem a tekintetemet, rendkívül nehezen várván a hivatalos óra végét, hogy Cilikét újra láthassam. A hivatalnokok között hosszú ideig én voltam az első, a ki a munkáját abban hagyta és eltávozott, meg aki a legutolsó pillanatban érkezett oda. A főnököm emiatt holmi megjegyzéseket is s akárhányszor módfölött görbén nézett rám. De mert elég gyorsan dolgoztam és kötelességemnek megfeleltem, komolyabb baj nem adta elő magát. Amint ezeket a sorokat irom és Cilikére gondolok, hirtelen szúrást érzek a szivembe, mert az a gondolat villant meg bennem, hogy vajon nem kompromitáltam-e Cilikét ? Vajon nem akadt-e az olvasók kö • zött olyan, aki ugy vélekedett, hogy e tündérleánnyal viszonyom volt. Hogy tehát minden félreértéit eloszlassak, ünnepélyesen kijelentem, hogy Cilikével sohasem beszéltem s igy a vallomás idejéig sem jutottam el. Minden ismeretségünk abból állt, hogy némán köszöntem neki és hogy ő erre kedvesen mosolygott. Nézni azonban folytonoVoyta féle teleké pedig 56.000 korona. Nem szabad tehát a város képvise'őtestületének még több nehézséget és akadályt gördíteni a hitközségi tervek elé, tudjuk, hogy ezeknek megvalósítása úgyis nehézségekbe ütközik a hitközségnél. Nem ül török a hátunkon, nem okvetlen szükséges, hogy tervbe vett újítások fölött azonnal határozzunk, — induljon meg az eszmecsere innen is, onnan is, — de a méltányosságot sohase tévesszük el szemeink elöl. Ennyivel pedig tartozunk ev. ref. polgártársainknak. l'ollatsek Frigyes. A mi jótékonyságunk, Korunk gazdasági viszonyainak egyik nagy rendezője a jótékonyság. Az aránytalan jövedelemosztás korrektora akar lenni ez az elv s habár csak nagyon csekély mértékben képes éreztetni korrigáló hatását, mégis időszakonkint sok nyomorgó ekzisztenciát tart fenn s ment meg az élet és a morál számára. Nem alapul intézni ényszerü biztosítékon, de alkalomadtán, ott ahol utána a szükséglet jelentkezik, előáll, mert egy érzelem a biztositéka : a részvét. Természerüleg ott és akkor nyilvánul a legintenzivebben, ahol s amikor a legnagyobb szükség van reá, igy tél idején. Mikor közeledik a meleg szeretet hideg ünnepnapja, akkor országvilágszerte megnyilvánul az a részvét, melyet a földi javakban bővelkedő emberek éreznek azok iránt, akiknek a véletlen szeszélye nem juttatott annyit sem, amennyiből meleg ruhára, meleg szobára s melegételre tegyenek szert. Pápán is valóban impozáns mó—B—^ •>JgjJgagE.maiMUK'' I WiJIBlMB—EBB^— Hl' I I EjE san néztem, ami azt jelenti, hogy égi gyönyörűséget éreztem. Ez az állapot körülbelül félesztendeig tartott s immár állásomat is veszélyeztette mert a hatodik hónapban megesett, hogy az irodába elkésve mentem és hogy onnan korábban eltávoztam, végtelen ámulatára a főnök urnák, aki csak azért nem szólt, mert a nagy csodálkozástól nem tudott szóhoz jutni. Már ekkor olyan valamit éreztem, hogy Ciliké látása nélkül nem tudok élni s hogy az ő kávéházukban alkalmazott főpincér kötözni való bolond volna, ha például valami királyi állást elfogadna s a kávéházat emiatt elhagyná. Ezen, rám nézve igen veszedelmes helyzetben történt, hogy Cilikéék üzlete előtt egy huszárhadnagy akart elhaladni. Amint azonban az első ablakon benézett és Cilikét meglátta, sietősnek látszó útját egy pillanat alatt elhalasztotta és a kávéházba lépett. A hadnagy ahelyett, hogy az ajtó mellett levő első üres asztalhoz leült volna és szerény illedelmességgel megrendelte volna a kávét, Cilikéhez lépett, sarkantyúját öszszeütötte és valamit mondott neki. Ciliké, aki eddig a néma és tiszteletteljes hódolathoz volt szokva, e merész támadás folytán elpirult, de azért mégis mosolygott és pedig kedvesebben és észbontóbban, mint máskor bármikor. Ez a mosoly teljesen elegendő volt don látjuk nyilvánulni a jótékonyságot ünnepek közeledtével. A két nőegylet, a város, számos egyletek s magánosok vállvetve működnek a szeretet munkájában s a helyi sajtó nem. győz helyet szorítani a jótékonysági ünnepélyek referádáinak. Ámde ennek a nagy buzgalomnak, bármily nemes forrásokból fakadjon is az, a feltétlen hódolatot mi mégsem adhatjuk meg. A jótékonyság gyakorlásában, a hogyan az nálunk, nem éppen Pápán, de mindenütt történik, egy nagyon visszataszitó momentumra találunk, mely a jó tettek értékét tetemesen csökkenti. S ez a jótékonyságnak palam et publice való gyakorlása egyrészt, másrészt pedig az a szokás, hogy a megajándékozottaktól azon módon, ahogy adják, hálahymnuszokban visszakérik az ajándékokat. Az evangelium nemes tanítása: „amit tesz a jobbkéz, azt ne tudja a bal" — semmi figyelemben sem részesül a mi jótékonysági apostolaink részéről. A titkonadásnak örömét csak igazán nemes lelkek tudják érezni. A mi adakozóink nagy többségének nem a tett jó, hanem az érte kijutó elismerés nyújt örömet. Ez arra mutat, hogy még a szeretet gyakorlásában is több bennünk az önzés, mint az önzetlenség. A keresztény evangéliumi szeretet, ha nyilvánul is némely tettünkben, de belsőnket csak ugy nem hatja át ma sem, mint a pogány kor embereinek szivét nem hathatta át. A nyilvánosság azonban korántsem oly visszatetsző előttünk a jótékonyság gyakorlásánál, mint az a szo kás, mit fentebb másodsorban említettünk, hogy a megajándékozottaktól hálahymnuszokban azon módon, ahogy adják, vissza is veszik az ajándékot. Nem értjük, mi öröm lehet 40—50 arra, hogy szivem vad keserűséggel teljék meg, és éreztem, hogy vagy nekem vagy a huszárnak meg kell halni, még pedig erőszakos és véres halállal. A mi a hadnagyot illeti, ő, ugy látszik, semmi ilyest nem érzett. És ahelyett, hogy erőszakos és véres elmúlásra gondolt volna, Cilikével, beszélgetni kezdett, mi közben, förtelmes bajuszát pödörgette. Ah, ha akkor kard nem lett volna az oldalán ós ha én erősebb lettem volna ! A huszárral máskülönben ugyanaz történt ami velem. A következő naptól kezdve ő is ott reggelizett, ő is ott feketézett és ő teázott. Tea után pedig nem mozdult addig, amíg az üzletet be nem zárták. Rám nézve ez az ember a keserűség volt, mert azt kellett látnom, hogy Ciliké igen szívesen fogadta és csakis ő vele foglalkozott. Most már hiába köszöntem neki, mert vagy nem látta meg, vagy csak a fejét bólintotta, a régi, a megszokott kedves mosoly nélkül. Hogy meddig szenvedtem és hogy meddig néztem enyelgésöket, azt egész határozottsággal nem tudom, de pár hétig bizonyát a eltartott. Ekkor férfias lépésre szántam el magam és elhatároztam, hogy azt a kávéházat mindörökre elkerülöm. Két napig nem is mentem oda, de a harmadik napon már újra bevonultam, ami valóságos ostobaság volt, mert a huszárt az oldala mellett találtam és mert a huszár ábrázata igen vörös volt. Ezután megint elmaradtam, de