Pápai Közlöny – XII. évfolyam – 1902.

1902-07-20 / 29. szám

érdekeket, hanem azok helyes megoldásától függ Pápa város szebb, boldogabb jövője. Ne feledje tehát a városi tanács és a képviselőtestület, bogy városunk jövője első sorban az ő kezükben van. Ha ők nem törődnek közügyeinkkel mástól hiába várunk és kérünk. Lebegjen szemeink előtt a közmondás : Segíts magadon, az Isten is megsegít. Tehetség tekintetében a képviselőtestület sohasem volt oly erős mint most! Kebelében, akárhány a tettrevágyó ambiciózus és a város jövője érdekeit szivén hordozó egyén, csak komolyan akarni és dolgozni kell és városunk jövője biztosítva leend. Az általános közérzületnek vélünk kifejezést adni, amidőn mindazoknak, kik ily értelemben szándékozzák Pápa város közügyét szolgálni, kik Pápa város érdekében minden üdvös eszme létrehozásán és kezde ményezésén fáradozni szándékoznak, a siker biztos tudatában gratulálunk. Hisszük, reméljük, hogy ily auspiciumok mellett Pápa városra nemsokára egy szebb és jobb idő fog bekövetkezni. Ez legfőbb óhajtásunk ! — de kitűnt, hogy mindannyian, a kik erről a thémáról írtak, borsót hánytak a faíra. Mert a panasz csak megmaradt, hogy a magyar közönség keresve keresi fel a külföldi fürdőket, a hazaikról pedig tudni nem akar, külföldről pedig alig vetődik ide hébe

j hóba • egy-egy fürdővendég. Mi türéstagadás : a magyar fürdőknek nincs meg az a hírlik, a melyet tényleg megérdemelnének s a mai reális korban hiányzik az a felbuzdulás, mely máskor a honi ügy terén csodákat művelt. Fürdőink elhanyagolása, Sokat írtak már arról hogy hazai fürdőink a közönség részéről kellő pártfogásban nem részesülnek. Panaszkodtak, tervezgettek, javasoltak hogy honnan jött és miért ez a hirtelen támadt szélroham ? Hova mehettünk ? A kocsi épp oly kevéssé zörgött, mintha vattán görögne tovább, a lovak patái mintha be lettek volna kötözve posztóval s a hosszú, elhagyatott utczák némaságát nem verte fel semmi zaj sem. A Notre-Dame fantasztikus körvonalait már régen elvesztettük szemeink elöl. A Saint-Michel, a Tournelle, sőt a Berey rakpartot is elhagytuk már, az Operától is messze voltunk. A kocsi nem fordult be a Bullier felé se, a társam hallgatett, hallgatott, mintha meghalt volna. E néma és sápadt Szajna partján, a mindegyre ritkábbá váló hidak mentén a hosszú, vérszegény fák között valami különös, természetfölötti félelem hatalmasodott el lassan-lassan rajtam. Már azt kezdtem hinni, hogy egy idegen mellett ülök, aki összetévesztette lakásomat valaki máséval. Társam néhány perez előtt a magáéba vette kezemet, s bár nem szorította azt erősen, mégis ugy éreztem, hogy lehetetlen azt az övéből kivonni. Most már az erőditvényeken is kivül voltunk, előttünk hosszan nyúlt el a bokroktól szegélyzett országút s a hold kisérteti és, valószínűtlen fénybe burkolt mindent. E perezben ugy tetszett nekem, mintha a kerekek megszűntek volna hallgatni s most recsegve, csikorogva döczögnének végig a kavicsos uton. hogy Mert nem kellene egyéb, mint a magyar közönség felhagyjon a tégi nembánomsággal, tömegesen zarándokoljon a házai sok csodás hatású fürdőhelyre s a következő években már egyáltalán nem volna természetesen ok arra a panaszra, hogy fürdőink elhanyagoltak s nem vetekedhetnek a külföldéivel. Tegyük fel, hogy fürdőinkben való elszállásolás és ellátás tárgyában van némi ok a panaszra, — pedig igen sok fürdőnk épp az ellenkezőről tesz tanúságot — kitől kellene legelébb áldozatokat várni: a közönségtől vagy a fürdőtülajdonostól ? Egy ember nem sokat veszít,, ha nyaralása az édes hazai földön nem is felelt meg minden várakozásának, de mérhetleu végzetes kára lehetne a fürdőnek, mely bízva a hazai közönség érzületében, minden tekintetben meg akarná szüntetni a panasz okait és egy csapással nyugat-európai nívóra emelné magát. Mert a divat a hazai fürdőket nem kultiválja s igy a tulajdonos minden áldozat mellett sem találná meg számláját. A sajtó mi mindent meg nem tett már az ügy érdekében, itt azonban nem használhat más, csak erős társadalmi akció. Sajnos, hogy csak ugy nyár közepe felé emelkednek hangok ebben az érdekben, de a következő évre már elhangzott a pusztába a kiáltás. Szükségtelen hangoztatni annak fontosságát, hogy ebben a szűkölködő világban mennyire elmulaszthatlan dolog itt is a magyar kéznek munkát adni s a pénzt itthon elkölteni. Álljanak össze csoportok társaságba, irják ki jelszavul: „Csak magyar fürdőbe megyünk !", sőt jó eleve biztosítsák az illető fürdőtulajdonost látogatásukról, bizonyára nem fogják megbánni, hogy itthon maradtak. Ahol megtérül, ott vau miért áldozni, költekezni. Külföldiek, felismerve azt a nagy tőkét, mely parlagon hever sok csodás erejű fürdőinkben, vállalkoztak ' azok felemelésére. Hogy eredménytelenül, az mindig a Pató Pál ur mondására emlékeztet bennünket. De talán majd ha a baj jobban nyakunkra nő, mégis megmozdulunk, hogy százszoros áldozatot hozzunk ! Egyelőre hát visszük gyermekeinket a külföldi nyaralókba, ott jobban bevésődik emlékezetükbe az idegen nyelv, ugy hogy mikor hazajönnek, az iskolának valóságos küzdelmet kell kifejteni, hogy helyrehozza az ifjú nyelvérzetét. Azután a gyermek korán megszereti az idegent és nem átalja elitélni az itthont. Hisz amúgy is olyan divatos a hazai dolgok kicsinylése. Öreg hiba, hogy maga az első sorban érdekelt, hivatott magyar közönség bámulatos altruizmussal kultiválja a külföldi fürdőintézményeket, holott ugyanazt, sőt- többnyire jobbat, itthon is megkaphatná. — Íme — szólt most társam hangja — megérkeztünk. En félénken koczkáztattam meg egy kérdést: — Hol vagyunk? — Az olasz határvámnál, kivül az erődítményeken. A hosszabb utat választottuk, de ez biztosabb volt. Holnap reggel majd másfelől térünk vissza. A lovak megálltak. Jakels kezét nyújtotta, hogy segítségemre legyen a ki szálásnál. * Magas, tágas terembe léptünk. Az ablaktáblák légmentesen el voltak zárva s a íalak hosszába asztalok álltak s ezeken odalánczolf fémserlegek ékeskedtek. — Az a fő, hogy egyetlen szót se szólj, akármit kérdeznek is tőled — súgta a fülembe Jakels. — Arról, amit mondasz, mindjárt észrevennék, hogy nem tartozói közéjük, s ezt megbánhatnád. Engem ismernek, — ez egészen más. .Ahogy bejöttünk, a háztulajdonos nehézkesen felemelkedett helyéről s néhány lépést tett felénk, mintha meg akarná akadályozni, hogy tovább menjünk. De Jakels szó nélkül felemelte mindkettőnk dominóját s megmutatta fekete selyemharisnyás lábainkat, melyeken finom ó-görög szandálok díszelegtek. Ugy látszik, ez volt a „Nyílj fel Sézám l , mert a tulajdonos némán meghajolt, s visszatért előbbi helyére — s csodálatos — csak ebben a perezben vettem észre, hogy ő is álarezot visel, mint a többiek. A két pinezér — szintén álarezban — feltűrt ingujjakkal jött-ment a teremben. A többiek mind selyem és bársony álarezokat és dominót viseltek. Egyetlenegy volt köztük csak, akinek rendes, emberi arcza maradt, egy egyenruhás dragonyostiszt, aki már alig birt a lábain állani. Az egyik sarokban két magastermetü álarezos vonta magára figyelmemet. Ezek nem dominóban voltak hanem világoskék selyem bloust viseltek, s lábaik oly keskenyek és finomak voltak, hogy egyszerre nőknek tartottam őket. De Jakels magával vonszolt egy rácsos vasajtó felé, melyet vörös függöny takart s mely „Bemenet a terembe" felíratott viselt komlokzatán. Az ajtóbpn egy óriási egyenruhás katona állott, de midőn kezéhez értem, borzadva éreztem meg, hogy viaszból van az egész, ugy mint vörösbajuszos arcza is, s hogy az egyetlen ember, akinek jelenléte egy kissé megvigasztalt e bizarr környezetben, nem egyébb mint felöltöztetett viaszbáb! * Vájjon hány óra hosszat bolyonghattam e néma álarczosok között? Különös mulatság volt ez, ahol se nem táncoltak se nem muzsikáltak ! Jakels régen eltűnt mellölem s én teljesen magamra voltam hagyatva ebben az ismeretlen tömegben. A terem bolives tetejéről egy régi bronzlámpa függött alá s bevilágította a nyirkos falakat, a pókhálólepte szögleteket s néhány különös alakú, feliratú fekete kö-