Pápai Közlöny – XII. évfolyam – 1902.

1902-01-05 / 1. szám

fiai, a közügyek napszámosai és hogy jól dolgoztunk, mutatja munkánk ered­ménye, mutatja a tény, hogy a „Pápai Közlöny 1' utat tört magának városunk és megyénk r közönségéhez, hanem tény az is és erre önérzettel hivatkozunk, liogg a „Pápai Közlöny a számot tesz és álta­lánosan elismerik, hogy a vidék leg­nagyobb és legjobb hetilapja között foglal helyet. Evek nehéz, következetes, ön­megtagadó munkájába került ez ered­mény, de meghoztuk, mert közönsé­günkért tettük, hivatásunkért áldoz tuk. Jól esik tudnunk, hogy közönsé­günk, ha szeret is kritizálni, de mégis' méltatj a fáradozásainkat. Ám e téren megállapodás, meg­nyugvás nem lehet. A czélok, melyek­ért lapunk küzd, az évekkel, az el­ért eredményekkel növekednek. És ha a „Pápai Közlöny" a vidéki hírlap­irodalom terén ma már valami, bevai­juk őszintén, hogy szeretnénk még több, még nagyobb lenni. És hogy ezt elérhessük, fordulunk az újév beál­tával a közönséghez, az olvasóhoz azzal a kéréssel, hogy ne elégedje­nek meg lapunk megkritizálásával, hanem mindenki, aki csak megteheti, tartsa kötelességének azt szellemileg és anyagilag is támogatni. Bátran elmondhatjuk, hogy becsü­lettel megszolgál az előfizetés fejében, ön­zetlenül, ambiczióval, jóakarattal, felvilá­gosult hazafisággal, idegsorvasztó ernye­detlen munkával. valami nehéz, lázas álomban tünt föl egy kép a gyermekkoromból. Hat éves voltam, mikor az anyám meghalt. Kívülem még két nagyobb bátyám sírdogált ott a béresház kis sötét szobájában az ágy mellett. S akkor bejött az uraság kisasszonya, — a mostani asszonyom, — és magával vitt. Giigyögtetett és becézett, pe­dig csúf, kócos és szurtos kisleány voltam. S ott maradtam náluk a kastélyban. Száz­szor jobb dolgom volt itt, mint az anyám­nál. A kisasszony nagyon szeretett, maga mellett tartott mindig. Én sem tudtam nél­küle meglenni. Minden lépését követtük, az álmát is virrasztottuk, én meg a Tisza, az a vén vak kutya, a kit a vásott gyerekek kinzó kezétől szabadított meg egyszeé. Az a jelenet, a mi eszembe villant, már tiz éves koromban játszódott le előttem. A kastélyban sok volt a vendég. Én az asz­szonyom szobájában ültem, a sarokban meg­húzódva, és vártam, hogy bejön. Egyszer aztán bejött egy úrral. Nagyon halaványak voltak mind a ketten és látszott, hogy vala­mit beszélni akarnak egymással. De nem jutottak szóhoz. Végre a férfi kérdezte, foj­tott hangon és csöndesen, szinte félve : — Hozzámegy ? Az asszonyom megállt előtte. Valami reménysugár suhant át az arcán, szinte hal­lani lehetett a szive dobogását, s kérdő, égő, lázas pillantással tapadt az arcára. — Hát mentsen meg, — mondta. A férfi lehajtotta a fejét. — Tudja, hogy nem tehetem, ha be­léőrülök is. Olyan körülmények. Még beszélt sokat, de az asszonyom, Hogy ily vége-szakadatlan munka közben olykor félrecsúszik a toll, váj­jon ki háborodnék íol ezen ! Nem a hibán kell örökké rágódni, hanem te­kinteni kell a végzett muukát. A sajtó minden független orgá­numának csak egy lehet a köteles­sége, hogy bátran és férfiasan reá mutatva a bajokra, ezáltal remél or­voslást. Hogy felköltse bennünk az akaratot, a férfias elhatározást, kogy megszüntesse a közönyt érdektelen­séget ! A független sajtónak ezen harcza nem könnyű. A nyilt és alattomos tá­madások, a kisebbítés, a rágalmazás ezer és ezer nemével kell megküz­denie. Az anyagi haszonnak minden meg nem engedett módját el kell ma­gától utasítania és egyedül a közön­ség önzetlen támogatásából kell erőt meritenie. Mi is érezzük ennek a hareznak a súlyát és nehézségeit, de ez nem fog bennünket visszarettenteni, hogy ugy, mint eddig férfias bátorsággal száljlink sikra a közérdek védelmére. Hogy függetlenül minden hatalomtól, minden érdektől és minden befolyás­tól, küzdjünk továbbra is a közjó ér­dekében ! Lapunk előfizetési dija aránylag oly csekély összeg, mely — tekintet­tel az általa előmozdítandó czélra — szóba sem jöhet, — és meg vagyunk győződve, hogy városunk és megyénk nagy közönsége megérti a mi szavun­kat és bizalmával megajándékozva támogatni fogja a „Pápai Közlöny" független közérdekű hetilapat, mely­nek főtörekvése, hogy hű tükre le­gyen Pápa város és Veszprémme­gyének s annak mindenkor javára szolgáljon. Pollatsek Frigyes. Jó tanács az újévre, Nagyon gyakran halljuk emle­getni a pápai régi jó időket, mikor még Pápa tejjel-mézzel folyó város volt, a melyben — ha igaz — az emberek ugy szerették egymást. — mintha csupa édes testvérek lettek volna. Halljuk emlegetni, de Diz mi nyomára sem jövünk annak a dári­dós vig életnek. A régi jö időket most már hiába keressük. Eltűntek a sarkantyús csiz­mával örökre. Emberek, szokások, vi­szonyok, erkölcsi és vagyoni állapo­tok mind megváltoztak. r Altalános és jogos a panasz Pá­pán, hogy nincs társadalmi élete. Nem panaszkodhatunk ugyan, hogy nem rendezünk bálokat, egyleti és jótékony mulatságot, színi előadást és közvacsorákat és mégis: nincs társadalmi életünk. A mi van, az csak beteges láz, rohanunk a saját veszedelmünkbe va­kon, mint az esti lepke a gyertya­lángba. Feledni akarjuk gondjainkat, reméljük, hogy elviselhetőbbé lesz egyik vállunkon az élet terhe, ha a másikra is rakunk valami cipelni valót. mintha nem is hallaná, mintha ott sem lenne, messze révedező tekintettel, gőgösen emelt homlokkal járt föl és alá. Aztán elment az az ur. 8 hogy bucsnzott hirtelen, hogy az észre sem vette, — megcsókolta az asszo­nyom kezét. 0 megrezzent és valami mély, hideg, nyugalmas megvetéssel nézett le rája. De mikor egyedül maradt, összeroskadt és zokogott, igen sokáig, oly heves fájdalom­mal, oly kínosan, hogy én azt hittem, az én szivem szakad meg mindjárt. Zokogott és csókolta a kezét, ott a hol annak á férfi­nak az ajka érte. Hosszú, keserves idő mul­tán aztán elhallgatott és száraz, égő szemek­kel bámult maga elé. Akkor odakuztam hozzá és átöleltem a térdét. Jó ideig észre se vett. Aztán rámtévedt a pillantása és megpihent rajtam hosszasan. A férjemre tette a kezét. Szinte öntudatlanul suttogta hozzám : — Ugy-e, te nem ismernél akadályt, ha az én boldogságomért kellene küzdened ? Ugy-e, te képes lennél értem minden áldo­zatra ? Szegény, jó, hű kis lélek te. És forró, száraz ajkával megérintette a homlokomat. Engem valami heves indulat öntött el akkor. Őrült sírással borultam rá, vadul csókoltam a lábát, ruháját, a hol értem.. .. Ugy éreztem abban a pillanatban, hogy az életemet oda tudnám adni érte. Aztán egy hónap múlva volt az eskü­vője a mostani urával. S azt az urat nem láttam azóta. Hát most azzal az úrral tánczolt az asszonyom. És hogyan ! Sohasem volt még olyan szép i Vörös ruhájából, — mintegy csodavirág, — tündöklött elő gyönyörű, ifjú válla, keble, álmodó, ittasult, elbűvölő . . . S hogy hajlott, hogy simult ahhoz az em­berhez, hogy csókolta a tekintetével, remegő mosolyával, vállán pihenő karjával. A sej­í telmes, sötét szemeben ott világlott őrjöngő imádat, lelkettépő kin, és szivszakasztó gyö­nyör. Az ura olyan sápadt volt egész este, annyiszor szólította, mire el tudott szakadni attól a férfitól. Hazament, a kocsiban szemközt ültem velők. Tartottam össze az asszonyomon a meleg takarót. — Az ura néha szólt hozzá, valami idegen nyelven, éles, kegyetlen han­gon, ő nem is hallotta tán. Egyszer aztán indulatában még rólam is megfeledkezve, a mi nyelvünkön vágta oda neki: —- Kedvese vagy. Az asszonyomnak meg se rezzent az arca, csak a szeme ragyogott föl. És ráfe­lelte : — Az vagyok. A keze oda ért az enyémhez. Huleg volt mint a halotté. Hogy aztán otthon mindenki elment a maga szobájába, én sehogyse tudtam lenyu­godni. Űzött, hajtott valami, folyton a sötét­ben is világított rám az asszonyom különös tekintete. Mintha valami láthatatlan erő sar­kalt volna, hogy legyek most mellette. Azt gondoltam, oda fekszem le a szobája küszö­bére, ugy is könnyebb lesz a lelkemnek. Már fogtam a vánkosomat és indultam az ajtó felé. S ekkor egy lövés reszkettető hangja csattant bele az éjszakába. Hogyan kerültem oda a szobába, a

Next

/
Oldalképek
Tartalom