Pápai Közlöny – XII. évfolyam – 1902.

1902-01-05 / 1. szám

A középosztály, mely nálunk Pápán a tulajdonképeni társadalmat volna hivatva képviselni, elzárkózik, magának él, a saját belső bajaival bíbelődik. A kik pedig ott rajzanak a felszínen, azoknak egy része csillogásra vágyik, másik része viszont csak azért veti föl fejét a habok fölött, mert a lábai már hínárban vergődnek a habok alatt. A társa ialmi élet legerősebb kapcsa az összetartás. Ennek pedig sokféle feltétele van, úgymint: egyenlő vagy legalább is arányos műveltség, kölcsönös rokonszenv, egyéni függetlenség. Első feltétele mindazonáltal az összetartásnak mégis az, hogy ne járjon áldozattal. Ezt pedig nálunk kikerülni nem lehet, s ez a baj. Nálunk ugyanis minden társadalmi mozgalom pénzbe kerül. Aláírási iv, varrónő, a ruhakereskedő, cipész s a különféle szállítók egész sora következik. Mert a társadalmat érintő, mozgató s előmozdító kérdések, pénzgyüjtés vagy bálrendezések nélkül szóba sem jöhet. Mire azután a mulatság napja gyönyörűen leáldozik, következik a kiábrándulás. A papa sok bort ivott, a mamának elrontotta a gyomrát a sok édesség, a kisasszonyok pedig halálosan rongyosra táncolták drága ruháikat s hetekre, sőt néha hónapokra visszavonulnak, mert a sok kiadást nem győzik. Ez a mi betegségünk. Nem tudunk többé azzal megelégedni a mink van. Magunkra aggatjuk a pávatollakat s ugy megyünk fel a hiúság vásárjára. S ez a lázas versengés öli meg társadalmunkat, s evvel együtt az egyetértést. A társas összejövetelek olyanok nálunk, mint az álarcos bálok a fővárosban, melyen senki sem köteles megismerni a másikat, ha nem akarja. Ezen a bajon kellene valahogy segíteni s akkor bizonyára nem kellene a régi jó idők után sóhajtozni. Volna Pápán szép társadalmi élet, ha azok a bizonyos — a társadalmunkban számottevő — egyéniségek, a gyarlóságuk iránt kevésbbé elfogultan és a középosztállyal szemben más álláspontra helyezkednének. Ue mig ez nem változik, addig hiába minden erőlködés, mert a mos, tani állapotaink csak — komédia és szinház. Foglalkozzanak jó urak egy kissé ezzel a themával, igen háladatos és városunkra igen üdvös hatással volna, ha társadalmunkat reorganizálnák. Csak akarni kell a siker biztos! A gazdasági munkások segélypénztára. Az első esztendő. — Még csak egy éve annak, hogy az 1900: XVI. t.-cz. alapján életbe lépett az Országos Gazdasági Munkás- és Cselédsegélypénztár. Alikor ez az emberbaráti intézmény megkezdte üdvös működését, mindenfelé igaz örömmel fogadták a magyar gazdasági munkásnak — a föld népének — ezt a leghívebb jó barátját. Az uj törvényt csakhamar elnevezték a szegény ember törvényének, mert a józan magyar munkás gyorsan belátta, hogy ezt a törvényt csakis az ő javára alkották és fölismerte azt is, hogy egyedül ennek a törvénynek köszönheti, hogy most már biztosithatja magát afelől, hogy elöregedésére, munkaképtelensége idejére, nem kell koldusbotot fognia. Ez a törvény senkire sem erőszakolja, hogy tagja legyen a segitő-pénztárnak. Kinek-kinek kényére hagyja, hogy beiratkozik-e vagy nem iratkozik be a segitő-pénztárba. A törvényhozás bölcsen járt el, amidőn abból indult ki, hogy akarata ellen senkin sem fog az uj törvény segíteni. A józan magyar munkás saját sorsának maga a kovácsa. Nem szereti a minden áron való gyámkodást. Maga akarja megkülönböztetni a jót a rossztól és most is bebizonyította, hogy szívesen sorakozik az egyedül az ő javára életbeléptetett intézmény védszárnyai alá, mert a saját szemével látja, hogy ez az emberbaráti intézmény az ország legtávolibb vidékein is milyen nagy gonddal ápolja és istápolja azokat a gazdasági munkásokat, kik segélyére szorulnak. A segélypénztár egy évi működése világosan bizonyítja, hogy a föld népét gyakran éri olyan baj, mely őt munkaképtelenné teszi és gyakran fordulnak elő olyan balesetek, melyek a földmives nép családját örökre megfosztják a kenyérkeresettől. Még csak egy esztendeje, hogy a segélypénztár hasznos működését megkezdte és már eme rövid idő alatt 7(30 földmives jutott abba a szomorú helyzetbe, hogy jótéteményét kénytelen volt igénybe venni. A segélypenztár minden egyes esetben gyorsan gondoskodott a bajbajutott ember gyógykezeléséről és anyagi támogatásáról, hogy betegsége ideje alatt ne legyen kénytelen családjával együtt az iigalomkenyeren tengődni. A beállott baleset 58 földmivelőt megölt. Mind az 58 esetben a család a legnagyobb nyomorbau maradt hátra. A segélypénztár központi igazgatósága sürgősen intézte el az özvegyek kérelmét és minden egyes-esetben 400—400 koronát szolgáltatott át a nyomorral küzdő családnak. A beállott baleset a segély-pénztár tizenhat tagját, a megejtett orvosi vizsgálat szerint, mindenkorra munkaképtelenné tette. Ezekben az esetekben a központi igazgatóság szintén a legméltányosabban és a legnagyobb gyorsasággal intézkedett és ma már mind a 1G munkaképtelenné vált tagélete fogytáig részesül a törvény által előirt anyagi támogatásban. magam lábán-e, vagy a fejvesztett, rohanó háznép sodort magával, nem tudom . . .Az asszonyom ott feküdt a padlón arccal lefelé. • Azonmód, a hogy megjött, a báli ruhában, födetlen vállal, kebellel. Még vonaglott a keze, melyben a fegyvert szorította;' az ajkáról csepegett a vér. Én csak álltam és néztem. Hogy mit éreztem akkor azt ma sem tudom. Tán nem is tudtam érezni. Láttam, hogy fölemelték az ágyra, hogy jöttek, mentek, babráltak vele idegen, soha nem látott emberek. És láttam, hogy ő néma és mozdulatlan. Valamikor aztán hozták a koporsót is, valamikor, — nem éreztem napok, hetek, vagy csak órák múlva e, föl is vették és vitték ki a gyászszekérre. Én mentem vele. Mentem, mentem, gondolkodás, érzés nélkül, bambán, mindig csak vele és'utána. A kriptaajtónál visszarántottak, ott megálltam . , . Mindenki elment; én leültem a küszöbre. Leszállt az este, a temetőőr körüljárt, én nem bújtam előle, még se látott meg. Éjszaka a csontomat, az agyamat, a lelkemet tépíe a hideg szél, nem gondoltam vele. Reggel meg is szólított valaki. Hogy menjek haza. Nagy szemmel bámultam rá. ' Mit keressek én ott, mikor ő itt van ? Kinek van szüksége iám és kire nekem? Velem ki törődik még ? És egyszer csak fölbukkant előttem egy arc a sugárzó napfényben. Halvány, le sújtott, fájdalomtól dult. Megsem ismertem mindjárt ... O volt, az asszonyom . . . (mily mámoros daccal ismertem el!) kedvese. Hát eljött hozzá .... Találkozott a tekintetünk; megismert . . . Mellém lépett de sokáig nem jött az ajkára hang. Aztán megkérdezte, különös rekedtes suttogással : — Ügy-e te is szeretted őt ? Odahajtottam fejem a sírbolt vasajtára és feleltem : — Szeretem. Lehajolt hozzám. — De ő már nincs . . , Megérted te azt ? Tévetegen bámultam a fekete földet. — Akkor hát nincsen senkim. O aztán elvitt magával a házához. Én mentem vele, mert tehetetlen voltam, erő és akprat nélkül. 8 ott éltem azután az ő cselédei közt . . . Akkor voltam tizennégy esztendős. Eleinte ugy tekintett mint egy ráhagyott szomorú emléket, Aztán lassan elmúlt ez is. Multak az évek. Telt az idő, s az én lelkemben is az övében is eloszlatta lassan, lassan a bánat és borzalom emlékezetét . . . Eloszlatta a lelkemben, hogy évek multán egy uj érzés leljen ott helyet. Ah, az az uj érzés ! Most is elaggott szívvel, ha gondolatomba jön, megdöbbenve állok meg és tűnődöm, tűnődöm .... Micsoda hatalma volt annak a férfinak 1 Oly különös volt, oly egészen más, mint a többi. Mily titkos, rettegő, gyönyörteli, üdvözült, kinos, de édesen fájó érzéssel szerettem őt! És ott lehettem az otthonában, mellette, vele és szolgálhattam őt! Ha közeledni láttam a szivem nehéz volt, a lelkem reszketett ; ha rám rebbent a tekintete, zokogni tudtam volna a gyönyörtől ; ha szólott hozzám azt hittem a lelkem vész el az üdvösségben. És ő talán észrevette ezt ... . Es észrevette azt is a mit akkor még magam sem tudtam, hogy szép vagyok, nagyon szép, tizennyolc évem üde ifjúságában . . . Oh, a legnagyobb, leghatalmasabb férfi is mily kicsiny, gyarló, s önös néha ! ... Elnézett egyszer sokáig, hogy benn voltam nála, — odajött és önfeledten hajolt le hozzám . . . — Szép gyermekem — mondta, — jó gyermekem, engedd, hogy egyszer mgcsókoljalak. Oh, én . , . Úgy éreztem, hogy megsemmisülök. A lelkem reszketett, a szivem majd megszakadt! Ha az ő ajka érintené az enyémet, rámfonódna az ölelése, hallanám szerelmes sóhaját! Egy életen, egy hosszú életen át hordanám lelkem mélyén az üdvösségnek ezt a pillanatát. Halódásomban is mosolyra nyílna ajkam ha ráemlékeznék. És elvakult lelkem előtt akkor föltűnt az én fenséges szép, halott asszonyom. És ránéztem a férfira és halálos kin tépte a szivem. Hisz valamikor az ő ajka forrott erre a felém sóhajtó ajakra, az ő keze simogatta tán végig ezt a nemes, szép homlokot. És éli őt raboljam meg ? Az ő szive vérén megváltott szerelmesének egy gondolatát érzését, egy csókját is ? Fölsírt a lelkem. Remegve löktem el. — Oh uram, ne érintsen engem.fHagyjon az utamra. És mentem az utamra. Még aznap elhagytam a házat. Mentem idegenbe. Csak ahhoz a sírbolthoz jártam el sokszor. Még ma is elmegyek néha . . , . Virágot viszek gyermekkorom rajongva imádott, bűbájos, fehér asszonyának és ott a küszöbre borulva siratom el az üdvösséget, mit egykor érette dobtam el.