Pápai Közlöny – XII. évfolyam – 1902.

1902-01-05 / 1. szám

XII. évfolyam. Pápa, 1802. január 5. I. szám. EL0FIZETES1 ÁRAK : Egész évre 12 kor., félévre G kor., negyed­évre 3 kor. Egyes szám ára 30 011. Közérdekű független hetilap - Megjelenik minden vasárna Laptulajdonos és kiadó : HIRDETÉSEK es PT felvétetnek a kiadóhivatalban és NOBEL A R iVl I N könyvkereskedésében. A közügy érdekében! Minden embernek, minden intéz­ménynek varinak ócsárlói, kritikusai. Hiszen látjuk, tapasztaljuk, hogy még jótékony nőegyleteket, templomi be­szédeket, műkedvelő közreműködőket is „le krititizálnak". De senkinek sincs annyi bírálója, ellensége, mint egy hírlapnak. És ezek a bírálók, még a leghiggadtabbak is, türelmetlenek, el­fogultak, igazságtalanok. Egy ártat­lan sajtóhiba kihozza őket sodrukból. A helyesírási hiba pedig valóságos Szarvas Gáborrá változtatja őket. Ha ellenkező véleményben vannak azzal, amit az újság ir, akkor a szegény hírlapírónak jobb lett volna nem is születni. Ha pedig a czikk véletlenül az olvasó anyagi, vagy más egyéb érde­keit érinti, akkor az írója legalább is máglyára való. Alább nem adják a t. kritikus urak, már t. i. a hírlapot megkritizáló urak, akiknek számuk légió, ugy hozzávehetőlegesen leg­alább is annyi, mint a mennyi a lap olvasója. Mindezzel csak azt akarjuk je­lezni, bogy egy lap helyzete az olva­sókkal szemben nagyon kényes. A hírlapíró nagyon jól tudja, hogy örö­kös Scyilla és Charibdis között „ka­csázik", hogy vagy ezért, vagy más­ért szapulják és dorongolják, de azért kimondjuk bátran nem hírlapíró az, aki irtában csak azt nézi, hogy nép­szerű legyen, vagy kegyeket hajhász­szon. Minden hírlapíró szereti a maga közönségét,'annak szellemi, erkölcsi és anyagi javéért küzd, buzdít, korhol vagy szatirizál, de azért elveit, esz­ményeit, meggyőződését meg nem ta­gadja soha." Es legyen bár a kritika a legerősebb, a hírlapíró ha érzi, vagy tudja, hogy neki igaza van, vagy hogy ő jót akar, — nem törő­dik vele. És e félszeg helyzet visszássá­gait hatványozott mértékben érezzük a vidéken, ahol a közelség, a köz­vetlen érintkezés egyaránt kisebbitti ugy az olvasót, mint a hírlapírót. Ahol a gyarlóságok jobban szembeötlenek és bántóbbak is. Bizonyos perspektí­vára van szükség, hogy fesztelenül írhassunk és épen e perspektíva az oka, hogy a vidéki hírlapíró a cent­rumban csak nehezen válik be, más­részt azonban bizonyos, hogy a fővá­rosi hírlapíró sem való a vidékre. Mióta lapunk pályafutását meg­kezdte, egyetlen törekvése volt, hogy a közönséget és a közügyeket szolgálja. Háttérbe szorítottunk minden egye­bet, az írói jogosult személyi ambi­cziót épen ugy, mint az anyagi bol­dogulás követelményeit, mert élt ben­nünk a tudat, hogy a közbizalomnak vagyunk letéteményesei, Pápa város közérdeleinek vagyunk szószólói, la­kosságunknak öntudatosan működő szervei. Soha egy perezre nem tévesz­tettük szem elől, hogy mi a „Pápai Közlöm/ munkásai nem magánembe­rek vagyunk, akik saját szerencsé­jöknek kovácsai, hanem a közélet fér­T E C Z ü. í¥)<a^®s Zsófi. I. Makkor Zsófi, hová olyan sietve ? 8 a kötődbe mi van belerejtve ? Lovat őriz apám az erdőben, Eleséget viszek a kötőmben. Makkos Zsófi, ugyan mi jött hozzád ? Miért olyan halovány az orczád ? Semmi bajom, csak a hideg rázott, Arczom égett, azután meg iázott. Makkos Zsófi kiirm az erdőszélem, Kis gödröt ás vadrózsa tövében, Hozott terhét gyorsan belerejti S a friss földet visszaegyengeti. így van jól ni, suttogja magában, Végre mégis jó helyet találtam. Rendén van már, jobb neki itt lenni, Szégyenemet ne tutija meg senki. Makkos Zsófi elégedett képpel, Gyorsütemben hazafelé lépdel, De a lelkét valami tán bántja, Mert oly sűrűn tekint mégis hátra. II. Yig muzsika hangzik az alvégről, Makkos Zsófi esküvőre készül, Főidig selyem-bársony a ruhája, S hogy bámulják, olyan büszke rája. Arcza piros, mint a nyiló rózsa. Két szép szeme a szerelmet szórja, De ha felnéz a Mária-képre. Köny lopozik mégis a szemébe. Jön a násznép, nem hagyják magára, MirtiHzngafc fonnak homlokára ; De a mirtusz ugy kínoz, ugy éget, S/.ivébe kap s nem tudja, mi végett. Hallik kizül zavarthangu lárma. Fakószint ölt Zsófi két orczája ; Mirtuszágat fejéről letépik, S szuronyok közt törvénybe kisérik. Makkos Zsófi szót se szól, csak hallgat S törvény elé szomorúan ballag ; Darócz ruhát adnak mindjárt rája, Vetetlen ott s kemény a nászágya. III. Makkos Zsófi összekuszált hajjal, Erdő szélén fel és alá nyargal ; Ijesztő a szeme villogása, Szivetrázó sűrű sikoltása. Hol van, hol van, nem találok rája, Halkan suttog és a keresztet hányja ; Pedig csendes, holdvilágos éjjel Önkezemmel itt temettem én el. Felhő mellől a teli hold képe Rávilágít vadrózsa tövére, Ez az, kiált rémesen kaczagva, Uj rózsa tő keletkezett rajta. Makkos Zsófi leborul zokogva A fiissen nőtt vadrózsa-bokorra ; S mig virágát mohón csókolgatja : Fáradt lelke testét odahagyja. Egy csók, Oh, borzalmak éjszakája, sohasem fe­ledlek el ! Este még ott álltam én is a töb­bi cseléd közt, a nyitott tánezterem korlát­ján kivül.. . . Fogtam az asszonyom prémes bundáját és néztem, hogy tánczol. Mindig, egész este szünet nélkül csak azzal az egy úrral. S nekem a mint kissé kábult fejjel néztem annak az urnák sápadt arcát, mint á nagy mlfé KÁVÉHÁZBAN, igen ér ma este tarlatik meg a HUNGÁRIA tékes nyeremény tárgyukkal és czigány zenével.

Next

/
Oldalképek
Tartalom