Pápai Közlöny – XI. évfolyam – 1901.

1901-03-17 / 11. szám

resnie. Ha megnyerte volna ott a bi­zalmi szavazatok többségét feltétlenül meghajoltam volna a bizalomnak ezen nyilvánulása előtt, — de a bizalom­nak azt a módozatát, a milyennel ő a világot meglepte, — nem tartom reá nézve kompetensnek. Végre is értsük meg egymást Gyurinka ur. Ön megmar mindenkit személy­válogatás nélkül, ha pedig azért visz­szamarják az önnek fáj. De mutassa meg, hol szerezte ön azt a privilégiu­mot, hogy csak önnek szabad máso­kat sértegetni ? Nem tudta azt ön józan észszel felérni, hogy ha valakit megsért el­lehet reá készülve, hogy visszasér­tik ? Ezen a téren senkinek sem osz­tottak privilégiumokat. Múltjából eléggé megtanulhatta volna, hogy a betyárságokat kama­tostól szokták visszafizetni. A tanári köpenyt ha nem tisztességes, senki sem respektálja és ön az ellenem in­tézett támadások után hiába burko­lódzik belé, — mert a köpönyegén át is megtalálom azt a pontot a me­lyet keresek, még akkor is ha visz­szamenne a zárda falai közé breviáriu­mot imádkozni. Pollatsek Frigyes. rr-m —i« ~i • t • — Itt volua a te helyed itt bent. Ilyenkor mintha legyökereznének a lá­baim. Csak nézem, nézem azt a bájos kissé excentrikus stylben épült villát. Eszembe jut mikor ez a villa még csak a papiron volt meg. Tervben. Visszaálmodom a leányságo­mat. A menyasszonykort minden sejtelmes ábrándjával. — Mert tudod Márt ha, hogy egy álló esztendeig jártunk jegyben. Ezalatt épült a villa Újra látom, amint egy erős de finom férfikéz határozott voná­sokkal rajzolgat a tervén. Látom a barna­haj hullámaitól fedett fejet, — amint kissé jobbra hajolva mélyed munkája fölé. Egyszer belekontárkodtam én is. Oda rajzoltam az első emeletre egy kaczéran kiszögelő fantasztikus loggiafélét. És ő beleépitette ezt is. Ha most reá­nézek megdobban a szivem hevesen. Még egy más emlék is fűződik hozzá. Edes és bus Ezeken a nagy fényes tükörüvegeken átszűrődő világosságnál néztem meg először vájjon minő szinü is az én piczike fiamnak a szeimpárja ? Kék volt. Csillogó és fényes mintha az ég azúrján nyilt volna nefelejts. .... Aztán borulnak, sötétülnek az emlékek. . Látom a középső három ablakon az éjjel-nappal lebocsátott függönyöket ... a terrasz bejáratán az ezüstrojtos kék darapé­riát ... a rácskapu előtt a kék: tolbokré­tás, fehér lovakat ... az ezüstözött kicsiny kék üveghintót. Ez ! Ez a legborzasztóbb Mártha 1 . . . A hűvös októberi szellő ... a hervadó vi­rágok fanyar illata ... és a „ Libera" szi­vettépő mély accordjai. Levél a szerkesztőhöz, — A |> o 1 g' ií IM> k s z o / a t a ! — A „Pápai Újság" legutóbbi száma ezen lap szerkesztője ellen már évek óta folytatott hajszának brutális egy­hangúságába egy kis élénkségét kí­vánván önteni az ő saját hangját a mely mint tudjuk egy cseppet sem parlamentáris egy tömeg szájába adta illetve cikkét azok aláírásával látta el. Az aláirt urak valószínűleg elő­ször és utolj ara azonosítják magukat dr. Kövi József, Steinbefger Lipót és Bock István urak érdekeivel és azt hiszem, hogy pályájuk alatt nem igen volt módjukban és szándékukban ezen urak érdekében lándzsát törni. Tehát a „Pápai Újság" ezen ca­viárja a milyen nevetséges, olyan valószínüetlen és férfiatlan. Talán a közelgő sajtóbirósági tárgyalás félem­lítette meg Győry Gyula urat annyira, hogy kénytelen, idegen erőteljes vál­lak mögé bújni, hogy gorombaságait közrebocsáthassa, vagy talán nagyon durvának találta cikkét, kételkedem benne. A legszerencsétlenebb és gyűlö­letesebb Győri Gyula urnák a „Pá­pai Közlöny" szerkesztője ellen in­dított hajszája, mert ezzel a szeretet, a humanitás és az idealismus nemes eszméje által irányított pályát kon­promittál. Győry Gyula ur tanár, hivatása a fejletlen, kicsi és féktelen ember, anyag lelkébe a tudás és a becsület nagy erkölcseit bele vinni, pályáját a társadalom és az állam szervezet a legmesszebb menő előzékenységgel és áldozatkészséggel részesiti privilé­giumokba és ő ahelyett, hogy az ethika hatalmas, puritán szavát hir­detné a kathedrán, a legféktelenebb szitkok, a legellenszenvesebb szemé­lyes tusák iszapjában dőzsöl. Mondja meg tanár ur ! Mit mi­velt Önből a nyilvánosság? Mit mi veit Önből a közszereplés furorja, mikép halt ki Önből az ideá­lis érzés drága sugara mit a tanári pálya, ez az édes hivatás ad az em­beri léleknek. Emlékezem, öt hat éve lehetett mikor Győry Gyula hangja először csendült meg a pápai főiskola ter­meiben. Fiatal, üde lelkes hang volt, telve erővel, idealismussal, a tudo­mány a régi görög mithos édes alak­jai szinte megelevenedtek előttünk, minden szavában igazság felfogásá­ból emberi jóság áradt felénk. Mondja meg, hogy jutott arra a lejtőre, hogy tanári tekintélyét, az egyik bírósági teremből a másikba hurcolva, személyét az utcai vereke dés pocsolyályába rántva, a társa­dalmi disqualifikációk egész áradatá­Ments meg oh uram ! . . . . Mária elhallgatott. III. Csend volt. A távoli vízesés monoton zuhogása a partot nyaldosó hullámok egyenletes pasko­lása hallatszott csupán. Némán haladtunk pár perczig egymás mellett. Nem mertem megtörni a csendet. Nem találtam vigasztaló szavakat Mária bána­tára . r. . És megszólalt újra ő. — Minek folytatnám, a többit tudót, Mártha. — Igen, tudtam. A túlérzékeny szivü asszony az élet minden rózsáját halotti koszorúba fonta. A férfi pedig örömtelennek tartja az életet rózsák nélkül. Lassan elidegenetek. Férj és feleség utai ketté váltak. A "Napsugár.,-uti villa el lett adva, Darvas a fele árából visszafizette Má­ria hozományát. A fele árán ? . . . gyémán­tokat vett egy operai csillagnak. A csalitbeli madár újra csattogni, kez­dett panaszosan. Mária folytatta : — De én tulajdonkép egy kis történe­tett akartam elmondani neked. írói fantázi­áddal kidomboríthatod, le is írhatod. Én csak két epizódját ismerem. Különben lappang benne némi miszti­czizmus. Az tudniillik, hogy vannak néha az életben pillanatok, mikor a sziv mélyéből jött kívánság — legyen az jó, vagy rossz — felszál a sorsokat intéző Mindenható Úr trónjához, Felszáll 1 MeghalIgattatik és teljesül. Az összefüggést később fogod megérteni. Az elmondottakból az en akkori'kedélyhan­gulatomat már érted. Mert e közt is megvan az összefüggés. Tehát "akkor, is ott sétál­ram, lassan, csendesen, az előtt a bronzke­ités előtt. Május volt, Cimbóbontó napsugarakat ringatott a meleg szél, sejtelmes, vágyakat ébresztő il­lat áradt a légben. A villa kőről teljes pompájában diszlett a kis kert. Drága selyemfüggönyök közt finom csipke-storeokat lengetett a széttárt szár­nyas ablakokban a léghuzam, A ház újra lakókat cserélt. Nagyúri lakók lehettek. A hátsó udvarban két teli­vérparipát sétáltatott a lovász, Még hátukon volt a nyereg, Az egyik, a férfit, krokodil­bőrből. a másik, a női-nyereg, vörösbársony­ból. Mindezt csak később vettem észre. Ak­kor, midőn már némileg lecsillapult bennem a szinte érthetetlen izgalom. Gyermeksirást hallottam a kertben. Belenyilalt a szivembe ez a hang. Nagyon panaszos, nagyon kesergő han­gocska volt. Az én Palkóm sírt igy, ha elszomoro­dott a kis szivecskéje. Mert a gyermeksirás variácziója közt csak az anyai hallóérzék tud külömbséget tenni tenni. Hiszen ezek a szegény apro emberkék mindeniéle érzelmüknek és érzé­süknek, csak sírással tudnak kifejezést adni. Ha éhesek — sírnak. Ha haragosak — sírnak. Ha fáj a gyomrocskájuk, sírnak — és ha fáj a lelkük; akkor is sírnak. Ennek a babának most a lelke fájt, Kiéreztem a hangjából. — Ott ált a körönd közepén. Fehér csipkeruhácskájában, födet­len karjaival, meztelen nyakával olyan volt

Next

/
Oldalképek
Tartalom