Pápai Közlöny – XI. évfolyam – 1901.

1901-03-17 / 11. szám

val megbélyegezve folytatja lihegő szidalmait csupán csak azért, hogy elrabolja egy sokat szenvedett ember szájából a kenyeret ? Az emberi lélek ha nagyon sokat csalódik, ha nagyon sok ábrándját tépi szét az élet, rendesen akkor válik gonosszá. Miért lett Önből gonosz ember Győry Gyula ur, a kinek az élet nem hozott sok csalódást, a kinek meg van a maga szép ideális hivatása, meg van a társadalmi köre, meg annyi kíváncsi üde gyermeke, kiknek borzas fejecskéjébe oly édes dolog a tudás eszméit csepegtetni. Annyi naiv tiszta lélek zsibong Ön körül a kiket a nagy nemes erénye útjára vezethet. Miért lett Önből rossz ember ? A „Pápai Közlöny" szerkesztőjét ez a város acceptálta, Ön nem akarja őt elfogadni, tehát ön egy tragikus hős a ki a közérzület és a közrend elleni harcban bukni fog, bukni fog de nem mint hős, hanem mint egy levetett, uralmát vesztett Cleón, aki szavával a néperkölcsök rendjét akarta megbontani és aki célja elérésében nem átallott a leglehetetlenebb a legkomikusabb eszközökhöz folyamodni, a ki egy újságot vetett a piacra a melyhez képest az „Arisona Kieker" evangelium. És a polgárok szózata a Halász Mihályok és Veszele Jánosok purifikáló törekvésJ, mit szóljak arról? Csak annyit, hogy ha ebben a városban minden corruptio el lesz fojtva, ha szervezetében dupla szemüveggel sem lehet foltot találni, a teljes megtisztítás munkája a „Pápai Újság"-ot fogja legelőször elsöpörni, hiába állnak mögötte strohmannjai. -ii. Közgazdasági viszonyaink. Bauer Antal az ugodi kerület orsz. képviselője, ki a parlamentben is több izben osztatlan tetszés közepette szólalt fel közgazdasági viszonyaink emelése érdekében, legutóbb a „Budapesti Hírlap "-ban „A falusi ember Budapesten" cimü közgazdasági cikket irt, melyet közérdekű voltánál közlünk egész terjedelmében a következőkben : Mondhatom, jól ismerem mind a fővárosi, mind pedig a falusi viszonyokat, s igen rosszul esik látnom, hogy itt a fővárosban ezer meg ezer keresetnélküli munkásember sinlődik s lelketlen izgatóktól tévútra vezetve, utcai tüntetések rendezésére és botrányok elkövetésére adja magát. Mintha ilyen módon keresethez lehetne jutni, mely magának és családjának életföntartását biztosítja. A hányszor az ilyen észnélküli tüntetésekről olvasok az újságban, mindig végtelenül sajnálom, hogy a mi értelmes falusi népünk, a mely mindenkor külömb volt más országok falusi „népénél, itt a fővárosban ennyire jutott. Önkéntelenül vetem föl magamban azt a kérdést, hogy mi csábította ide a fővárosba azt a tömérdek embert, kinek sokszor napokon keresztül még betevő falatja sincs, mig a gazdák túlnyomó része folyton panaszkodik és pedig jogosan, hogy náluk falun a munkáshiány évről-évre nagyobb mértéket ölt, sok helyen olyannyira, hogy meg kellett szántatni a mezőgazdasági üzemet azokban az ágazatokban, melyek okvetlenül kézimunkára szorulnak. Bámulatos, hogy noha nagy nyomorba jut itt a falusi nép, amiről manapság már faluhelyen is értesülnek, mégis csak folyton jönnek uj rajok, mig vissza falura alig megy valaki, pedig nyilván köztudomásu, mily nagy ott a munkáshiány. S nyilván az is köztudomásu, mennyivel könnyebb ott a megélhetés, mennyivel olcsóbb ott az élet, mint itt a fővárosban 1 I)e az ide szakadt nép inkább nyomorog, inkább elzülik és a csőcselék közé keveredik, mintsem hogy visszamenjen szülőföldjére és mezei munkássá, vagy jóravaló cselédeiül:erré legyen. Ez szinte megfoghatatlan ragaszkodás a fővároshoz s magyarázta nem lehet más mint hogy nálunk az urhatnámság még a legalsóbb néposztályunkra is kiterjesztette káros hatását. Inkább valami nedves, egészségtelen pincelakásban lakik, rossz koszton tengődik s a főváros rossz levegőjét szívja csakkogy kikerüljön a paraszt sorból. Mai nap nálunk már mindenki ur, a lámpagyujtogató, az utcaseprő a boltiszolga stb. mert nincs a fővárosban még olyan kis ember, a kit a nálánál még kisebb meg ne urazna. Innen van, hogy a szegénysorsu városi munkás, ha hazakerül falura látogatóba, ott még a jomodu kisgazdának is imponál, mert a városból jött, már nem visel paraszti öltözetet és uraztatja magát. Ha még oly kopott is, de városi ruhában járni, minden este valami lebujban a többi úrral sörözni, politizálni és józan eszét veszteni nagyszájú népbolonditók, inkább népbolonditók beszédétől: Ez kell ami népünknek, ez a boldogsága, melyet többre becsül mint falun a kicsiny, egészséges lakást, az egyszerű, tápláló eledelt, a friss üditő falusi levegőt, inkább akar igy élni, mint tiszta gyolcsruhában járni, vasárnaponkint a faluvégi korcsmában a kissé savanykás, de legalább hamisítatlan vinkot szörpölgetni és nem politizálni, hanem a várható termésről, vagy egyébb neki való dolgokról szomszédjaival elbeszélgetni. Ez a békés elégedettség nem kell nekik. mint egy filigrán, törékeny porczelanbaba. Világosszőke, göndör haja körülröpködte szomorú arczbcskáját, melyen nehéz, forró könycseppek gördültek végig. És a szeme kék volt. Kék, mint a. nefelejts. Hanem már reszkettek a lábacskái, 8 kicsiny kezei. Hiszen nagyon piczike volt még. Talán csak tegnap tanult meg a saját lábán állni s máris ily bánatot birjon el ? A bokrok közül kaczagás hangzott. Ekkor láttam, hogy a gyermek nincs egyedül, Ott sétált az anyja, közönyösen. Látszott, most jött meg a sétalovaglásból. Nagyon szép asszony volt. Büszke tartású, fiatal. Plasztikus alakjához fekete lovaglóruha simult. Uszályát kecsesen tartotta keztyüs kezével. A másik keztyütlen fehér kezében egy piros rózsát tartott. Élvezve szagolgatta. Aranyszőke haján félmagas fényes czilinder. röpködő világosszürke gazéfátyollal. És oldalán egy gavallér. Elegáns, délczeg férfi. Ez is lovaglóöltözékben. Enyelegve nevettek. A gyermek sírására nem figyelt senki. Igaz, hogy már csak gyöngén szepegett a hangja . . . elhalóan. Nem vártam tovább. A szánalom ellenállhatatlan vágyat öntött belém, hogy karjaimba vegyem az idegen, — de szen védő gyermeket. Beczézgessem, vigasztaljam, a fajdalomtól vonagló kis ajkaira mosolyt csaljak. Nem haboztam. Benyitottam hirtelen elhatározással a kertbe s karjaimba emeltem a babát. — Ké-é-rem ! A büszke, szép asszony fagyosan szólt reám. — Pardon ! — feleiéin — s ugy tettem, mintha most venném észre jelenlétét. — Azt hittem, ez a szegény kis jószág egész egyedül van . . . Csalódni tetszett... itt az anyja. Gyöngédtelenül rántotta el karjánál fogva a kicsikét. Ujjainak helyén kipirul a gyönge bór. — Dada! — kiáltá aztán ingerülten. Ezzel a kertajtóra nézett s tekintetében benne volt a kiutasítás. Bizonyára valami édes vallomásokat zavartam meg, azért volt ily ingerült a szép asszony. Es ekkor — Isten a megmondhatója, — hogyan jutott eszembe . . . miért is tettem, de megátkoztam ezt a szívtelen aszszonyt. Nem átkozódási szándékból, — hiszen az egészen ismeretlen előttem . . . csak ugy — önkéntelenül. Nem is valami súlyos, — bűnös átkot szórtam fejére. Nem ! Olyan valamit kívántam csupán, hogy sírjon egyszer ő is épp ily kétségbeesetten, keservesen. Ez az „egy", akinek e pillanatban legközelebb kellene állnia vergődő szivéhez, akitől vigasztalást kérne és várna, az az ,egy" forduljon el tőle hidegen . . . szánalom, részvét, vigasztalás nélkül . . . IV. És ismét ott sétál lassan, — csendesen — szomorúan, az előtt a bizonyos villa előtt. Gyönyörű holdfényes szeptemberi éj volt. Tiz óráig Gerbaudnál vacsoráztunk K ond ory ék kai. Én hajtattam egyenesen haza. — Utbaejtettem a „Napsugár"-utat. Csábítottak az emiekek. Kedvezett a hangulat. Hiába száműzte a modern irodalom regényeiből, novelláiból a holdvilág ezüst, fényű sugarait. Az életben mindig hangulatkeltő, ábrándba ringató poétikus marad. Sok-sok érdekes jelenetre hinti ez az öreg holdvilág az ő örökifjú, halvány fényét ! Az árnyak megujulnak ilyenkor a földön. Az ég is oly hözelnek látszik. Fák, házak, az egész mindenség ezüstös fényben fürdik . . . Es az éj ünnepélyes csöndjében sirás hallatszott ki a kertből. Fuldokló, panaszos asszonyi zokogás. Ismerem a kertnek minden zegét-zugát. Azonnal tudtam, merről jönnek a hangok. A szingazdag őszi virágoktól ellepett, sürülombu Hybiscusok rejtekében volt egy kis rondó. Ott kellett lenni annak, aki sirt. Nem csalódtam. Egy fiatal Eilantus-sugár törzséhez támaszkodva, egy asszouy állt. Az aranyhajú, szívtelen, szép asszony. Most már van szive. Lázasan, fájdalmasan vergődő szive, amely érzett és szenvedett. Csak ugy hullámzott keblén a sok csipke. Fehér pongyolát viselt. Bő ráncokban lágyan aláomló fehér kasimirbőll A holdsugaras ezüstös fényt hintett aranyszínű hajára. Borzas volt most a haja, s félig a vállaira bomlott. Előtte a férfi állt. Ugyanaz az elegáns, magas, délczegalaku, barna férfi, akivel májusban bimbóbontó napfény mellett, vágyakat ébresztő illatárban — és vidáman enyelgett, Ugyanaz a férfi. akinek szerelmes suttogása miatt nem figyelt szivétől szakadt édes gyermekének a sirásara. Ugy képzeltem, hogy ez a baba most