Pápai Közlöny – XI. évfolyam – 1901.

1901-09-29 / 39. szám

Pápa városának ilyen képviselője legyen, az a mi legfőbb óhajtásunk, ebben a jóhiszeműségben szólaltunk fel már több izben és ez vezérelt ben4 nünket jelenleg is — a tizenkettedik órábau — az újbóli felszólalásra. A már emiitett és ezen cikk keretében is megnevezett körülmények folytán nekünk — mint a közvélemény szószólóinak — sem marad egyébb hátra, mint belenyugodni a jelölésben és újból megadni az előleges bizalmat. Egyben azonban figyelmeztetjük a jelölt urat, hogy éber figyelemmel fogjuk kisérni működését és ha komolyan akar hozzálátni ahhoz, hogy Ígéreteit beváltsa, fogadja el tőlünk a következő tanácsot: Tisztelt képviselő ur ! Az nem elég, hogy a választás közeledtével lereszkedő nyájassággal jön a választók közé, barátságosan parolázik és ekkor polgártárs és jóbarát lesz mindenkivel aki csak választó. Nem képviselőjelölt ur ! Ez igen jó kortesfogás a községekben, de Pápán ahol csupa intelligens választóközönség van, az rögtön észreveszi ezt a csúf lólábat. Tessék évenként többször, amint azt a helyzet kivánja, ellátogatni városunkba, és ha lejön ne csak egykét emberrel érintkezzen vagy csupa curtoisieből viziteket tegyen, hanem tessék ugy intézkedni, hogy a választópolgárságnak alkalom kínálkozzék Önnel érintkezni, mert csak igy teheti magát népszerűvé és kedveltté, igy mentheti magát ki esetleg oly Ígéretek alól, melyeket a legjobb akarat mellett sem válthatott be. Ha ezt fogja szem előtt tartani és jóindulatból tett tanácsunkat elfogadja, ugy nemcsak hogy kiérdemelheti az előleges bizalmat, de azt meg is nyerheti és akkor megvalósulhat azon reménye, hogy : „Megöregedik a pápai mandátummal." Pollatsck Frigyes. Kisiparosaink érdeke, Társadalmi osztályaink között a kisiparos osztály az, mely legjobban megérdemli érdekeik, sorsuk jobbrafordulásának munkálását. Földmüvelés, ipar, kereskedelem, e három tényező állapithatja meg a nemzet jövőjét, előhaladását, boldogulását. E három tényező közül ha egy kis gyenge ha ugy a képzettség, mint az anyagiak tekintetében szükséget lát, megakad a gépezet, csak gyenge zakatolással halad egy ideig, mig végre megáll, elégedetlenséget, boldogtalanságot hagyva maga után. Közgazdaságunk, kereskedelmünk emelése érdekében ugy kormányunk, mint intéző körök minden lehetőt elkövetnek, ugy, hogy e tekintetben már biztos fundamentumra épit a jövő. De az ipar, mely három tényező között talán a legfontossabb, csak tengődik; a milyen mértékben emelkedik a gyári ipar, olyan mértékben száll alá a kisipar, vele együtt a városok polgárságának zöme, a magyar faj egyik jellegző typusa pusztul, boldogtalanná lesz. A baj eredetét ismerjük; ott kezdődik a „eéh"-rendszer eltörlésével, midőn szabadság adatott nem szakavatottaknak is az iparűzésre. Mig egyrészről a szakképzés és képesítés, — mely a „céhek" joga és feladata volt, kik saját érdekükben a leendő mestert szigorú vizsgálat alá vétették — megkönyittetett, a szakértő mesterek közé kántorok is kerültek, kik a vevőközönség előtt a valódi jó mesterek hírnevét, tekintélyét is megcsorbitották; másrészről a külföldi iparcikkek behozták a versenyt, mert a magyarban meg volt s meg van a lelkiismeretteség, jó munkát potom árért elkészíteni nem képes. De a „céh"-rendszer megszűntével megszűnt a testületi üzleti szellem is. Szinte csodálatos, hogy a magyar ipart mi magyarok sem pártoljuk eléggé ; sőt az iparos nem pártolja iparostársát, bár meg van győződve, hogy a magyar ipar terméke tartóssabb, tökéletessebb s forma tekintetében is felülmúlja a külföld selejtes portékáját, de mivel az olcsó (legalább látszólag) s talán szemet gyönyörködtetőbb, oda megy, hol hangos cégerek hirdetik a világra szóló csodát; félárért elviselhetetlen portékát nyerhettek! Hiába, a divat, akkor félretéteti a saját és közérdeket; azután egy kis irigység is közrejátszik s pártoljuk, drága pénzen megvesszük a miénknél jóval alábbvaló, drágább iparcikkeket Kisiparosainknál hiányzik a testületi, az 'üzleti szellem; nem az összetartás, a közérdek, egymás ügyének munkálása a cél, hanem mindig az egyéni haladás, mely körülmény okozza a sikertelenséget, versenyképtelenséget, a bukást. ni

, —

n i—•i— szorította, most meg van halva, a tőidben porladozik, mélyen len, mélyen a khinaiáknál . . . — Szegény Désiré! — ismétlő. — Ugy szeretett engem! — Ha nem igy jött volna, már házasok lehetnénk. • — Bizonyosan, — monda Pauly. Nagyon szomorú dolog ... De azt hiszi, hogy most, mióta elvesztette vőlegényét, nincs valaki, aki nagyon szereti, aki éppen ugy szereti, mint Désiré szerette? Henriette fölemelte tejét, pupillái fénylettek a könyéktől. Kötélbe kék szalagjait kezdte ujja között forgatni, —fájdalma daczára újra tetszelegni akart. — Ki az, Pauly ur ? Az odabuzta őt a padra, leültek egymás mellé egy szögletben, ahová ők azt hitték — nem követheti őket a koldus tekintete. — Hát én, Henriette kisasszony. Azt hiszi talán, hogy én kegyedet nem szeretem ? Henriette elpirult, a könnyek elgőzölögtek arcza pírján. Igaz, hogy kegyelettel emlékezett a szegény Desirére ki Ázsiában oly távol övéitől halt meg, de hiszen fiatal volt, nem maradhatott mindig egyedül valaki nélkül, ki őt dédelgesse, ki kezeinél vezesse csókolja, szeresse ! És Pauly halk hangon igyekezett őt inegg3

7őzni. Semmi kétség, Desiré meghalt. Eléggé megsiratta már őt. Elég sokáig tartolta őt emlékében. Es azonfelül is anélkül hogy ismerte volna őt és anélkül, hogy roszat akarna reá mondani, nem szabadott-e genre. — Csak nem fog engem e koldusból való félelmében egyedül hagyni ? kérdé a tani tó. Nem. Lássa, ide ülök' maga mellé. Csevegni kezdtek, mint mindennap, * férfi a levest szürcsölve, a leány oldalánál. A környék kis eseményei sorra elvonultak ezen mindennapos, mindkettő által bizonyos nyugtalanság és izgatottság közepette várt csevegés folyamán. Henriette érdeklődött Pauly tanítványai iránt, ki egész komolyan beszélte el azoknak csínyeit, feladatait és büntetéseit. „Rousseau (Jean) igazán tehetséges. Hiba nélkül adott egy dictatumot és Henriette kisasszony, ma reggel eljött hozzám és arra kért, hogy tanítsam meg az interpunctióra ! Kár, hogy olyan szórakozott". „És Mathieu ?" — kérdé Henriette, ki mindegyiket ismerte. „Oh, Mathieu (Antonie) tökéletesen buta. Az a fiu még harminczéves korában is libát fog őrizni". Aztán a „Journál de rindre"-ről beszéltek, amelyet a tanító tartott és a .regény végett" Henriettenek kölcsönzött. Jules Marytól volt a regény! Pauly ugy ta- j lálta, hogy jól volt írva, de az irály mégis, j merész egy kissé. Henriette egyszerűen csak azt jegyezte meg, hogy „szép". Mikor a tanító megette a levesét, Henriette elvette tányérját és azután Pauly vo- ! nakodott és csupa Udvariasságból maga j akarta magát kiszolgálni, mégis ő hozta be neki a burgonyaszeletekkel "körített ürüczombot, Henriette újra mellé ült, Tökéletesen megfeledkeztek a koldusról ki egy szögletben, — előtte söröskancsó — meg sem mukkant. Kis szünet múlva, mialatt gondolatai kétségkívül egy tárgy felé voltak irányítva Paula vonakodva kérdé: — Es onnan lentről ? . . . Még mindig semmi újság ? Henriette elpirult, gondolkozó lett. — Nincs semmi újság, ismétlé. — Az ezredes nem felelt ? — Még nem. A tanító fejét csóválta. — Azt hiszem vége van. Nincs benne semmi kétség. — Szegény Désiré ! — sóhajtott Henriette. Kötőjét szeméhez szorítva, zokogni kezdett. Á tanító felállt és Henriette a szék támlájára támaszkodott. Megkisérlette őt gyöngéd szavakkal és félénk mozdulatokkal vigasztalni. — Hallja, Henriette kisasszony, nem szabad ugy emésztenie magát. Most már egy éve, hogy a dologban kételkedik, ugy-e ? . . . . Két bajtársa, ki tavaly az ő ezredével visszajött, megmondta hogy két hónappal Liang-Phu előtt eltűnt, mint szökevény ! . . . Bizonyosan elfogták a hajórablók, kik bizonytalanná teszik a gyarmatot. De Henriette még mindig sírt, megmegrázkódva a gondolatnál, hogy a férfi, kit szeretett, ki első volt, ki öt keblére