Pápai Közlöny – XI. évfolyam – 1901.

1901-08-18 / 33. szám

fias igazmondásnak, a szókimondó nyíltságnak a maga helyét és hogy az érdek nélküli éllenzéket értéke szerint becsülni és nem üldözni kell. Különösen erélyesen kell még az ellenzék munkáját támogatni is abban, hogy soha egy kivált hatóságon kivüli egyén ne juthasson abba a helyzetbe, hogy mint egy láthatatlan fej teljeshatalmat gyakoroljon. — Mert soha sem lehet a városra nézve kedvező, ha egy ezernyi érdekszállal befolyásolt, különben bármily kiváló egyén akarata legyen is elhatározó. Azt nem szükség talán külön hangoztatni, hogy az ellenzék bírálatán átszűrt és a részrehajlatlan vitákban megérett közügyek mennyivel nagyobb megelégedettséggel és öntudattal tölthetik el vezetőinket, mint a sok idétlenül világra jött tervezgetés. A részletekbe bocsátkozni jelen esetekben nincs szándékunkban, de ugy hisszük, hogy mindenki igazat fog adni abban ezen általános vázolás után is, hogy erőteljes és jóakaró ellenzékre városunknak igen nagy szüksége van. Városunk polgárságának kell tudni és tudhatja is, mire van Pápa városának a haladás érdekében szüksége. Nem kell ott a városháza tanácstermében kiunktároskodni, hanem igazi, és egyszerű lelkes lokálpatriotizmussal tessék megragadni a dolog nyelét s ha már egyszer költekezzünk a város rovására, legyen is látszattja, még pedig olyan, hogy alkotásainkra magunk is, mások is elmondhassák, hogy ez is, az is — megérte az árát. Az ilyen haladásnak van értelme s maradandó értéke és becse, míg ellenben a rendszertelen gazdálkodás inkább kárára, mint hasznára válik a városnak. Ebből azt hisszük már elég volt. A város tanulhatott és okulhatott már eleget a maga kárán, most már lássunk egyszer a haladás terén uj irányt. Erre pedig, hogy ezt megmutathassák itt van a legjobb alkalom a közelgő költségvetés és a legközelebbi képvieslőválasztás is. Lássuk a haladás és a fejlődés rendes medrét 1 Az állami tisztviselők mozgalma, Az állami tisztviselők országszerte szervezkednek. Szervezkedésük célja a fizetések rendezése, vagy helyesebben a fizetések emelése Tény, hogy az állami tisztviselői fizetések különféle osztályai nem osztják el arányosan a működés mine müsége és mennyisége szerint a fizetéseket. De még ennél is bizonyosabb, hogy az állami tisztviselők fizetése a mai megélhetési viszonyok szerint elégtelen, legalább is az alsóbb rangosztályba tartozó tisztviselők panaszkodhatnak joggal, hogy fi • zetésekből nem élhetnek meg. A közigazgatás egyszerűsítésével apadni fog ugyan az állami tisztviselők száma, de kérdés, elegendő lesz e az ily módon elért megtakarítás arra, hogy a megmaradó állami tisztviselők munkájuknak megfelelő és rendes megélhetést biztosító fizetéshez jussanak ? Mi azt hisszük, hogy nem. Még pedig azért nem, mert a közigazgatás egyszerűsítése következtében épen az állami tisztviselők száma fog legkevésbbé csökkeni. A vármegyei és másnemű köztisztviselők közül sokan fognak nyugdíjba menni, egy részök pedig állami szolgálatba fog átvétetni. Igy aztán az állami tisztviselői kar nélkülözhetővé vált része az átvett tisztviselők által részben pótoltatni fog. Az egyszerüsitésből származó megtakarítás tehátfizetésjavitásra lesz elegendő. A legalkalmasabb időben ragadták meg az állami tisztviselők, kikhez az államvasuti tisztviselők is csatlakoznak, az alkalmat, hogy maguknak kielégítő helyzetet teremtsenek. A fizetések rendezésével a szolgálati pragmatika rendezését is fölvették mozgalmuk keretébe. Végre is nem akarnak egyebet rendnél, még pedig oly rendet, amely mellett gondtalanabbul, de a régi megszokott lelkiismeretességgel teljesíthetik kötelességeiket. Igaz, hogy az állami tisztviselők fizetésjavitását az adófizető polgároknr k kell megadniok. S bizony keserves dolog, hogy az adókkal megterhelt polgároktól többet kelljen követelni. Nem áll, hogy — mint többször olvashattuk — hogy a polgárok zöme, amely óhajtja, hogy a magyar tisztviselői kar dotációja felemeltessék és barátságosan áll mozgalma mellett — szívesen fizeti az adótöbbr letet. Ep ugy nem állhat meg az az Velpeau — hogy e modern pszihologia legérdekesebb kérdése azt megtudni, vájjon marad-e fenn az agyban egyetlen sugara az emlékezésnek a reflexiónak, a valóságos érzésnek, miután a fő elválasztatott a törzstől? Ez a váratlan bevezetés megreszkettette az elítéltet de csakhamar összeszedte magát és igy válaszolt : — Mikor ön belépett doktor, épen ezzel a problémával foglalkoztam, mely hiszen különben kettős érdekeltséggel bir rám nézve. — Ismeri a legmodernebb iratokat erről a kérdésről ? — Igen sőt hallottam az ön egyik fölolvasását is róla. — Van önnek, sebészeti szempontból tüzetes ismerete a nyaktiJóróI ? kérdezte Velpeau tovább. — Nincs uram — felelte La Ponnnerais fagyos hidegséggel. — Én é-yen,. m* újra megfigyeléseket tettem, — folytatta: Velpeau, — tökéletes egy szerszám. Az élét bárd egy harmadmásodpercz alatt átmetszi a pácziens nyakát. E villámszerű metszés mellett tehát a lefejezettnek alig lehet más érzése mint a katonának, kinek a golyó röptében elszakítja a karját. Idő hiányából az érzés eltűnő és homályos. — Vannak talán ufófájdalmak. A két metszési felület még mindig élő marad. Nem teszi e éppen ez a gyorsaság fájdalmasabbá a halált a nyaktiló mint az akasztás által ? — Nekem szilárd meggyőződésem, felelte Velpeau, hogy semmi fájdalmas érzés sem fejlődhetik ki ilyen rövid idő alatt. Igen az egész érzés, ha fájdalmasnak kell neki lenni, csak képzelhetni lehet. Nem lenne elég a szerves összefüggés rögtöni elválásztása az agy és sziv közt, hogy minden fájdalmat lehetetlenné tegyen ? Az elképzelhetetlen. — Én remélem legalább jobban mint ön, — felelte La Pommerais, — nem is a testi fajdalomtól való félelem okoz nekem kellemetlen érzést, hanem egészen más. — Nem lenne szíves megpróbálni ezt az érzést kifejezni ? -— Hallja csak ! Az emlékezés és az akarat szerveit nem érinti a bárd ! Számtalan példáink vannak az ellenkezőre, semhogy 'rá hagynám magamat beszéltetni, hogy a lefejezett rögtön elveszt minden öntudatot. Mennyit beszélnek lefejezettek fejeiről, melyek a hozzájuk intézett kérdésekre a kérdező felé forditották tekintetüket! Emlékszik ön a bresti matróz fejére, mely a kivégzés után egy órával, az irónt, melyet a fogai közé dugtak, ketté haraptak? Vájjon a tovább működő öntudat-e ez ? . . . . Egy hét múlva bizonnyal megtudom. — Talán öntől függ, hogy az emberiség bizonyosat tudjon erről — mondta Velpeau ünnepélyes nyugalommal — és miért titkolnám, hogy éppen ezért jöttem. Leghíresebb kollegáinknak egy küldöttsége küldött önhöz s maga a császár adott nekem e czélra felhatalmazást. — Magyarázza ki magát tüzetesebben 1 — kérte La Pommerais. — Uram ! Tudományunk nevében mely számos nemeslel kii vértanút számlál, jövök, hogy az érély és rettenthetetlenség legmagasabb összegét kérjem ki öntől melyet egy emberi lénytől csak követelni lehet. Ha az ön kegyelmi kérvényét visszautasítják akkor ön — mint orvos a legalkalmasabb lény, hogy a kívánt felvilágosításokat megadja nekünk. A mi ezer másnál okvetlenül meghiúsulna, önnél a legjobb eredményt adhatja és az ön jóindulata által úgyszólván egyszerre felderíthetjük az egész modern fiziológiát. Meg kell ragadnunk az alkalmat és ha sikerül a kivégzés után az értelem egy jelét nyerni, az ön nevének dicsősége feledtetni fogja az árnyat mely most reá tapad. — Ah, most kezdem érteni önt. De minő lesz az* ön kísérlete? Galvanizálni akar ön ? Uj vért vezetni a vérerekbe ? Mindez keveset bizonyít. — Semmi! efélét. De a bárd metszése után ott fogok állani önnel épen szemben. Az ön feje rögtön az én kezeimbe fog jutni. És akkor a fülébe fogom önnek kiáltani : La Pommerais ur! Az életben kötött megállapodásunkra emlékezve képes ön e pillanatban háromszor egymás után a jobb szeme pilláját lecsukni, a másikat pedig felnyitni ? Ha képes erre, ha ért engemet s e szerint az emlékező tehetség és az akarat folytatólagos fennmaradását bizonyítja, ugy a tudomány egy^ kiszánüthatlan tapasztalattal gazdagabb. Ön maga pedig a tudomány hőse lesz. Az elitélt egy pillanatig mély hallgatásba maradt merülve. Aztán felállott, pár lépést tett a szobán végig s igy szólt :