Pápai Közlöny – X. évfolyam – 1900.

1900-01-14 / 2. szám

kell. Ismételjük, hogy társasköreinket reformálni kell s ez alkalommal rá akartunk mutatni jó eleve azon káros szimptomakra, melyek társasköreink romlásainak csiráit rejtik magukban. Nézetünk szerint ily módon segíthetnénk társadalmunk felfrisitésén, de csak együttes, jó elhatározással ! Pollatsek Frigyes. Legyünk lokil-pátriotik I Valamint hazai kultúránknak, hazai iparunknak és egyáltalán nemzeti fejlődésünknek, vagyoni jólétünknek megölö mérge az a rossz szokás, hogy többre becsüljük a külföld produktumait a magunkéinál, hogy a magunk erejét kicsinyélve, a külfö'd erejébe kapaszkodunk s a helyett, hogy utol ó garasunkat is itthon köUenök el, külföldre visszük, a külföld vagyonába szarapitjuk : ép igy vagyunk mi vidékiek városunk kultúrájával is ; a mi a miénk az nem jó, nem tetszik, nem kell. Akárhány hölgy budapesti vagy b''csi C/égnél csináltatja ruháit, sőt mi több, egyes háztartásba még a kávét is külföldről hozatják. A helyett, hogy helyi kul uránkat, helyi iparunkat és kereskede műnket támogatnók, mákokat gazdagítunk. A fővárosi meg a bécsi 1; pok tele vannak r-klámos hirdetésekkel, olcsó, tetszös árakkal s ez megszédíti a közönség nagy részét. Azt hiszik legtöbben, ho^y olcsóbban vásárolhatnak. Meg lehet, hogy olcsóbb árban jutnak mindenhez, de nem is ér az összehevenyészett, imigy-amugy összetákolt munka ^nnyit, ha még olyan szemre való is, mint a mi iparosaink szolid munkája, melyet évtizedeken át módunkban volt tanulmányozni és megismerni. Nem az olcsó munka, melyet potom áron vesztegetnek, hanem az, a melyik jó, a melyik kitartó és megéri az árát. Nagy hibát követ el az a polgár, ki nem itt szerzi be mindazon szükségleteit, melyeket itt beszerezhet, hanem más városok kultúrájának, iparának és kereskedelmének emelésére fordítja pénzét; mert ez által saját városának felvirágzását hátráltatja. — Olyan mint a mostoha gyermek, a ki nem a családi tűzhely szitására hordja a forgácsot, hanem a szomszédba, vagy még annál is messzebb, a hol valami bizonytalan értékű, muló örömmel kecsegtetik. Az igazi gyermek csak ott hon érzi magát jól s csak a családi tűzhely körül tud jól fölmelegedni. Veszprémegye a mi szűkebb hazánk, ennek a gyarapítására kell egy szívvel, lélekkel minden erőnkből törekedni. Ha azok a nagy összegek, melyek vármegyénkből, vagy csupán Pápáról Is évenkint kivándorolnak, oly szükségletek vételára fejében, a melyeket itthon is épp oly árban, épp oly minőségben be lehetne szerezni, ha nem olcsóbban és jobb előállításban, itthon maradnának, bizonyára nagyobb haladás mutet kőznék városaink kultúrájában. Ezt, azt hisszük, mindenkinek be kell látni, senki sem vonhatja két-,égbe. Hogy mégis sokan vannak, a kik másként gondolkoznak és cselekesznek, ezt" mi inkább a könnyüvérüség, szeszélyesség számlájára irjuk, sem hogy rosszakaratnak, városunk kulturális érdekei ellen irányzott merényletnek tulajdoniihatnók, noha lényegében s végeredményében az. váltja az elzártkozottság. Irigység, féltékenység, lenézés zsibasztja a társadalmi együttérzést. Ahol véletlenül valamely érintkezés látszik, azt a társadalmi konveniencia csinálja, és nem a barátság. Megjegyezzük, hogy ezen kaszt szellemet főleg a nők társaságánál lehet tapasztalni. Mi következik ebből ? Horribilis unalom. Tessék ásítani. Az unalom társadalmi életünk ama gonosz vendége ki fogvicsoritva, merev szemekkel néz kedvtelenéseinkre és örömöt kever közé. Helyesebben : álomport. Alszik is ami társadalmi életünk — mint a duda ! Társadalmi viszonyainknak ezen visszás állapotán segiteni egyik nemes feladata volna a körök, egyesületek és kaszinóknak. Reformáljuk társasköreinket s vesszőzük ki a kaszt szelremet mely filoxeraként pusztít társadalmi életünkben. Mert hát nobile officiumokat elfogadni, derék dolog, de annak lelkiismeretesen meg is felelni, még is derekabb s még ez a kötelességérzetet ki nem fejlesztik, addig hiába lamentálunk. A Jókai körben permetezzünk és öljök ki a kaszt szellemet, mert ha késünk vele, ugy találunk járni mint a néhai Közművelődési egylettel. A Kaszinó és Polgári kör rendezzen társas összejöveteleket, a melyekbe nőket, mint társas élet éltető lelkeit okvetlenül bele kell vennők. Nézetünk szerint Cherubként kell elenállani minden oly irányzatnak, mely társasköreinknek a kasztrendszert és szellemet idézik elő. A feltűnés, a szertelen rugaszkodás nem valami épületes látványt. Ez nálunk oly tírsadalmi betegség, melyet orvosolni tották és rajta voltak, hogy valamiképpen felvidítsák a hallgatag, komor embert, kinek titokzatos tragédiája —- Mikolainé különösen kiszínezett magának élénk fantáziája segélyével egy ilyen szörnyű tragédiát — valamennyiük részvétét azonnal felköltötte. Rendkívül súlyos oknak kellett lennie, gondolta magában szánalommal és némi kandisággal is az asszony, hogy egy ily máskülönben erőteljes, izmos és szerencsés ember egyszerre összemenjen, hogy ne csak a teste rokkanjon meg tőle, de még kitűnőnek tartott szellemi tehetségét is majdnem teljesen elveszítse. A felviditás kegyes művelete sem aznap, sem másnap nem sikerült. A vendég szomorú és egykedvű maradt. — Ne bántsátok, — intette családját Mikolai, — majd később, ha valamennyire megenyhül szivében a keserűség. Ez a kilátásba helyezett „később" azonban semmiképpen sem akart elkövetkezni. A szomorú ember alig egy-két órára — ebéd és vacsora idején — mozdult ki a magányos kerti házból, s előbb akkor is mindig megkérdezte valamelyik útjába vetődő cselédet, hogy nincsenje vendég odafönn. Ha volt, szó nélkül visszabalagott s becsukta maga után az ajtót. Aznap nem látták többet. Ki nem jött volna idegen ember szemei elé egy félvilágért. Az urak és kíváncsi asszonyságok persze bosszankodtak, s ráragasztották gúnyos mellékértelemmel a MRobinzon" nevet, hozzátoldva a „bácsi"-t is, hadd legyen neki egyszerre kettő. Tudta, hogy igy nevezik, de nem haragudott érte. S lehetetlenség volt belőle kicsikarni, kogy voltaképpen mi történt vele. Mikolainé akárhányszor megpróbálta. Finom modorban, ügyesen, az asszonyi ravaszság sokféle fegyverével, de mindhiába, — Robinzon bácsi szemei a földön révedeztek, szája szegleteiben megjelent egy fájdalmas mosoly, legyintett mélységes rezignáczíóval a kezével, miközben halk hangon választ adott a hozzáintézett kérdésekre, Ezekből azonban emberfia ugyan ki nem találta, hogy mi történt vele tulajdonképpen* s az ilyen diskurzus végén rendesen megjelenő kijelentést sem igen lehetett megérteni, Robinzon bácsi ugyanis sohasem mulasztotta el kijelenteni, hogy már csak igen rövid ideig lesz terhére a családnak ; két-három hét múlva bucsut fog venni, mert itt az ideje, hogy élete zátonyra vetett sajkáját kiszabadítsa és tovább evezzen a férfi komoly czóljai felé. — Bucsut veszek tőletek, — mormogta révedezve, mialatt nyilván uj frázisok után kutatott agyának elszegényedett tárházában, — s ismét fölvéve az élet harczát, cselekedni fogok. A férfinak elvégre komoly czéljai vannak, — Hová akarsz menni, Feri ? — kérdezte mosolyogva az asszony. — Vissza keletre, a vasúthoz 1 — felelte dunnyogva az ember. — Hol voltál utoljára? — Szalonikiben. — S a feleséged? Robinzon bácsi a fejét rázta. — Nem tudom . . . — De kérlek, ez lehetetlelen — vallatta élénken az asszony, s közelebb nyomult székével az asztalhoz, a mely méllett hallgatag rokon gubbasztott összezsugorodva mint őszi időkben egy megázott, kopott túzok. — Azt csak tudnod kell, hogy hol volt Lujza, míg te Szalonikiben tartózkodtál ? — Gondolom, haza utazott ... az anyjához . . . — Ugy hát elváltatok? — Nem ... azt nem . . . — Tehát elhagyott? — Gondolom, igen, — felelte összerezzenve az embes és gyorsan felőlit, hogy eltávozzék. Kérlek szépen, — motyogta alig érthető, alázatos, könyörgő hangon, — ne gondoljatok Lujzáról semmi rosszat, 0 nem oka semminek . . . csak én. Bár most már, gondolom, megjavultam, — de ott, keleten ... a hol a vasutat építettük . . . méltatlan életet folytattam. Lelkem a gonoszság örvényeibe zuhant, mert a kártya és a pezsgő ... izé ... a pálinka . . . Lujza végre is jól tette, hogy elhagyott. Megérdemeltem. Mert, hogy is mondjam ... az ital, mely hatalmába kerített és- lassankint egészen megrontott, okozta azt is, hogy még szegény Lujzám holmiját is elárverezték. De most már megjavultam és cselekedni fogok. Mindent visszaszerzek 1 Mert soha többé ajkamat szeszes ital nem érinti. Láthatjátok, hogy még egy pohár bort sem iszom. Mikolainé igenlő fejbólintással kisérte ezt a zavaros előadást, s egy árva igét sem hitt el belőle. Kártva, pezsgő, pálinka . . . nem, nem ! Ez túlságosan banális megoldás lenne. A rokon valószínűleg el akarja sikkasztani az igazságot, meg a tragédiát, a