Pápai Közlöny – IX. évfolyam – 1899.

1899-08-20 / 34. szám

IX. évfolyam. Pápa, Í899. augusztus 20 31- szám Közérdekű független hetilap. - Megjelenik minden vasárnap. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : Egész évre 6 frt. Félévre 3 írt. Negyed évre 1 frt 50 kr. Laptulajdonos és kiadó : POLLATSEK FRIGYES. HIRDETÉSEK és NYILTTEREK felvétetnek a kiadóhivatalban, és Nobel Ármin könyvkereskedésében Jön a király! Megjött a hir és kigyúlt a szivekben a lelkesedés, az öröm tüze. Jön a király. Hol az az emberanya szülte lény, a kinek lelkét be ne sugározná ennek hallatára az a mennyei érzület, mit boldogságnak nevez hétköznapi nyelvén az ember. Hát megvalósulnak szép álmaid, te kedves város. Jön a király. Jön és testi szemeivel fogja látni, hogy van a dunántulnak egy városa, melynek lakossága mint egy sziv, egy lélek a legmélyebb hódolattal imádja Őt és Benne nem csupán a szent István szent koronájával ékesített felkent apostoli föt, hanem Öt, Őt magát, az Ő drága lényét, akinek Fején még fényesebb, még ragyogóbb, még felségesebb a szent korona. Jön a király. Jön és közvetlen közelről fogja hallani e város szivének dobogását és érezni fogja, hogy e nagy szivnek minden dobbanása Őt illeti, Öt és Benn nem csupán a királyt, az uralkodót hanem mint, a minden magyarok forrón szeretett Atyját, Öt magát, az Ő drága lényét illeti. Jön a király. Jön és közvetlenül fogja tapasztalni, hogy minden ajak hódoiattal kész csókkal illetni felséges kezeit, nem csupán azért, mivel ezen kezekben van a jogar és az arany alma, hazánk eme két szent jelénye letéve, hanem azért is, mert még nem teremtett az Isten olyan két kezet, mint az Övé, mely a magyar és hazájának feje fölé mindig csak áldást hintett volna. Ma már nincs városunkban olyan ember, aki el ne lenne lelve az öröm tői, hogy Felséges Urunk és Királyunk városunkba érkezik. Városszerte az képezi a szó — és megbeszélés tárgyát, miképen juttassuk külsőleg kifejezésre örömünket, boldogságunkat. Ugy tudjuk, hogy a jövő hó 13-án lesz a nagy nap, melyen városunk a királylátó városok szerencsés sorába kerül. Semmi kétség sem forog fenn, hogy városunk lakossága, örege apraja méltó módon fogja fel azt a nagyjelentőségű tényt, hogy szeretett Atyánk, Urunk és Királyunk Ö Felsége, e város talajára lép, városunkba jő, városunkon végig vonul, Örökké emlékezetes leszen előttünk e fényes nap és az anyák a jövendő nemzedéknek büszkén fognak dicsekedni: ezen az uton láttam elvonulni Fényes Napunkat, imádott jó Királyunkat, I. Ferencz Józsefet. Oh viradj reánk te nagy nap és ne járjon se előtted, se mögötted oíyan felleg, mely láthatárunkat elzordithatná. És jövel te Isteni lény, imádott jó Királyunk. Jövel hozzánk szerető gyermekidhez Isten nevében. Jelenléted fénye, mely a távolból is beragyog minden magyar szivet és minden magyar tűzhelyet, hadd világitson most csak nekünk, hogy irigyeljen bennünket az ország, a világ. Karjaink ölelésre kitárva. Jöjj te Nipok Napja! Kemény Béla. Költségvetés előtt. , Bárha már egy izben szót emeltünk e kérdésben, de nagyon is időszerűnek tartjuk újra most, midőn alig választ el néhány nap bennünket a költségvetés tárgyalásitól, hogy városunkra nagyon is fontos aktus érdekében szót emeljünk s az intéző körök figyélm ít kötelességük teljesítésére felhívjuk. Egy leány története. Szép nyári est volt. A ládányi kertre méla csend borult s csak a madarak szép éneke és a falevelek zörgése, meg egy szerelmes pár halk, de vidám csevegése törte meg a csendet. A leány keze az ifjú kezében pihent, ugy, amint a szerelmeseknél lenni szokott s boldogságukról és a közeljövőben történendő házasságukról beszéltek. — Istenem, mily boldog egy érzés az a szerelem. Mily boldogság tölti el az ember keblét, ha szeret és tudja, hogy viszontszerettetik. Ugy-e, Ellám? — Igen. Csakhogy manapság alig van önzetlen, igaz van önzetlen, igaz szerelem. Ezt a kijelentést ugyan nem a mi szerelmünkre vonatkoztatom, de az életben oly sok megható dráma játszódik le, hogy az ember már önmagában is alig bizik. — Nem kell oly fekete színben látnod mindent. Van még igaz szerelem, édes Ellám; igaz, hogy ritka eset, de van. Persze föltételezem rólad, hogy szerelemben nem kétkedel. — Benned nem kétkedem édesem. — Elmondok majd neked egy szomorú történetkét, kérlek figyelj reám. Igaz történet az, és épen azért szomorú. Báthori László nagyot sóhajtott és aztán elkezdett a történet elbeszélésébe. Évekkel ezelőtt egy fiatalember, a ki akkor huszonnégy éves volt, beleszeretett a náluk alkalmazásba lev ő gazdászuk gyönyörű szép tizennyolez éves leányába. Eleinte közelébe sem mert menni, mivel félt szülőiöek haragjától. Tudta, hogy szerelmi viszonyukból házasság nem jöhet létre, mert Ö gazdag és előkelő családból származik, míg a leány csak egyszerű, polgári család gyermeke volt. De a leány képe szüntelenül előtte lebegett és sem éjjel sem nappal nyugodni nem tudott. Szülői aggódni kezdtek miatta és. midőn az okot megtudták, a gazdászt szolgálatukból azonnal elbocsálották a nélkül, hogy bármit is közöltek volna vele. A gazdász természetesen és vele leánya is, kiköltözködött a kastélyból a puszta végére, a hol egy kis házikót bérelt ki magának. Az e'üzött szolga az okot nem kutatta és annál jobban fájt neki a szégyen, a mely őt érte. Leánya kézimunkával igyekezett megkeresni a szükségletét, az apa pedig, a ki már amúgy is megtört volt a sok munkától, nyugalomba vonult. Egyideig boldogan élték át napjaikat, mig csak Vágvölgyi Zoltán ki nem puhatolta lakhelyöket és a leányt föl nem kereste. Balogh János, igy hívták, a gazdászt, ezért gyakran szemrehányást tett a leányának és sokszor mondta, hogy ha Zoltán úrfi még egyszer meglátogatja őket, bottal üzi ki a házából. A leány ilyenkor természetesen sirva fakadt s bevallotta atyjának, hogy Zoltánt végtelenül szereli és ha igéretét beváltaná, akkor véget vetne életének, mert Zoltán őt szereti. — Nem szerethet az téged igaz szívből, — mondá az öreg — s fogadni merek, hogy roszban töri fejét. Mond meg neki, át ne lépje többször a küszöbünket, ha kedves az élete. Tudod kedves lányom, hogy mennyire szeretlek és föláldoznék érted mindent, de azt az ingyenélőt nem akarom melletted látni. A leány sirva fakadt s e jelenet, után búskomorságba esett. Nem szólt egész nap egy szót sem és nem evett, nem ivott, A szegény jó öreg kétségbeesett leánya miatt és megkísérelt mindent, hogy leányában régi vig kedélyét felébressze, de hasztalan : nem változott meg. Ez az életmód annyira erőt vett e gyönyörű leányon, hogy beteg lett és napokig el sem hagyhatta a szobát. A fiatalember persze sokszor fölkereste tájékukat este, mert máskor nem mert feléjük menni, de vele soha sem beszélhetett, sőt nem is láthatta. Ez őt nagyon elkeserítette, annál is inkább, mert tudta, hogy Rózsika beteg . . . Báthori László itt egy kis szünetet tartott s könyező menyasszonyát vigasztalni igyekezett. — No ne sirj. édes szivem ; hát oly szomorú ez a történet ? Engedd kérlek, folytatnom. . . . Egy vas rnap estefelé az öregnek el kellett hazulról m ;nnie a szomszédfaluba egyik nővéréhez, a ki halálos ágyán feküdt. Meghagyta leányának, hogy vigyázzon magára, nehogy baja történhessék. Mikor el-