Pápai Közlöny – VIII. évfolyam – 1898.

1898-09-17 / 38. szám

VIII. évfolyam Pápa, 1893, szeptember 19, 3§. szám PÁPAI Közérdekű független hetilap. - Megjelenik minden vasárnap. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : Laptulajdonos és kiadó : HIRDETÉSEK és NYILTTEREK Egész évre 6 frt. Félévre 3 frt. Negyed évre 1 frt 50 kr. POLLATSEK FRIGYES. felvétetnek a kiadóhivatalban, és Nobel Ármin könyvkereskedésében f Erzsébet király né. Erzsébet magyar királyné szivét, azt a nemes, jó szivet tör ]árta keresztül. Egy gyilkos anarchistának a tőre. Szörnyű végzet! Egy életpálya, a mely ragyogás, fény, iliatozó rózsalugasok közt indul meg, amelyet országok és népek óvó szeretete környez, gyilkos kéz által ér véget. A kiomló fejedelmi vér piros csöppjei ott szivárognak el a durva hajóhid szilánkos deszkáin. De ő már alszik, visszahozhatlanul, örökre. Szive nem fáj többé. Virágos ravataláról hármas koporsóba fektették, aztán a svájci havasok aljáról haza hozták s most midőn e sorok napvilágot látnak helyezik örök nyugalomra a bécsi kapucinus-atyák sírboltjában. A halottnak már nem fáj semmi, az élőké a fajdalom. S az egész magyar nemzet, szive mélyéig megrendülve, zokogó megilletődéssel állja körül ravalát. Hiszen nekünk az elhunyt jóságos királynénk vala. Igazi mentője a magyar nemzetnek. Nincsen szavunk, a mely mélíón kifejezze rettenetes gyászunkat; nem találunk kifejezést, a mely érdeme szerint sújtaná e hanyatló század legun dokabb gaztettét. Egy aljas, elállatoso dott férfi, a ki megöli a legárlatlanabb asszonyt, azt a ki bíborban járhatna, de már hosszú é\eken át csak gyászruhát visel, a ki gyémánt helyett tövis koronát hord, meggyötrött szivétől nyugtot nem lelve bolyong; a művészet templomaiban és a jótékonyság oltárainál ker^s enyhületet. Mert nem a könyörületes halál révén szállt föl a mi fájdalmas anyánk a másik fájdalmas anyához: Magyarország pátronájához, hanem orgyilkos kéztől taszítva bukott Isten zsámolyához. Meghalt a nemes nagy királyaszszony, igazán meghalt. Öltsünk gyászruhái, tartsunk nemzeti gyászt, szivünk bánatához méltót. Mikor békét kellett szerezni nemzet és király közt, kézen fogta férjét és másik kézen gyermekeit, a nemzetet. És a két kezet egymásba tette és ugy lépett be a magyar nemzet históriájába. És ama kevesek közül való, a kik a históriából belépnek a nemzet szivébe és ott élnek örök életet. Mély, igaz és őszinte tehát a bá natunk. De hát a király ? Ki tudná az ő ve.szteségét megmérni ? Ki tudná fájdalmát hiven tolmácsolni ?• Hisz irtóztató ! Volt egy fia, de-i, okos, trónjájának örököse, életének reménye, s ez a fiu életének tavaszán erőszakos módon halt meg. S most meg ugyanigy a hitvese! És mélységes fájdalommal nézünk ősz királyunkra, kit a csapás lesújtott. Nem volt-e neki is elő- a fájdalmakból és szenvedésekből ? Elvesztette fiát, trónjának örökösét: s most hitvesét ragadja el mellöle orgyilkos keze. Ki talál most vigasztaló szavakat s van e köny, van-e részvét, mely enyhíthetne az ő nagy fájdalmát ? Multán az első megdöbbenés halálos zsibbadtságának lassan vesztesége egész rettenetességének: tudatára eszmél a nemzet és szomorú csöndben ölti magára a gyász köntösét. Valóban gyászol az egész világ. Távoli országokból, messze világvégekről siet felénk a megdöbbent lelkek részvéte és gyászt ölt minden, siratván az asszonyok legnemesebbikét. Nincs szerve e nemzet egész organizmusának, a mely gyászba nem borulna most. Megnyilatkozott a nemzet, megnyilatkoznak a megyék, a városok, a testületek ; jajszó, fájdalom és a harangok sirató kongása tölti meg széles Magyarországot. Láttán e hatalmas gyásznak és részvétnek, látjuk benne a mi óriási veszteségünket és kételkedünk, vájjon ilyen sebre van-e irja az idők telésének. Ha van bánatos szivre gyógyító ir, ugy a részvét az. Leljen vigaszt a mi öreg királyunk népei szeretetében! Legyen, vigasza, hogy a koporsót Nagyasszonyának porlandó tetemeit takarja, könyezve, gyászba borultan az egész magyar nemzet állja körül! A ki minket annyira szeretett, a ki értünk anyit tett, a ki mindig hozzánk vágyódott, a ki szenvedő lelkénék kínjaira a természet csodái közt való bolyongásban keresett gyógyulást, de magasan szárnyaló szellemével mindig magyar földre kívánkozott: ím megdicsőülvén, nem pihenhet az ö magyar hazájában. De emlékszobrának csak üt van igazán helye. Itt Magyarországon, az ország szivében, valaminthogy emlékezete benn él és benn marad a nemzet szivében. Emeljünk hát szobrot neki ! Szépet, hatalmasat! Hozzája méltót. Olyant, mely kifejezze fönséges törekvéseit, lelke nemességét, angyali jóságát, asszonyi tökéletességét, királynői dicsőségét ! Adakozzék erre a szoborra minden magyar nő ! Gazdag többet, szegény kevesebbet! Kiki annyit, a menynyit jó szívvel adhat, hogy tiszta áldás fűződjék minden krajezárhoz és minden munkához, melyből Erzsébet királyné szobra fölépül! Induljon meg hát az adakozás Erzsébet királyné szobrára! Induljon meg Magyarország-szerte — és az ország határain tul is, mindenütt, hol magyar emberek élnek, magyar szivek dobognak !