Pápai Közlöny – V. évfolyam – 1895.

1895-02-10 / 7. szám

PÁPAI KOZLANY. 1895. febrtjIR 10. lipuidáljon. Így tehát marad Bock István élethossziglan vezérigazgató és leánya — könyvelő. Ez tulajdonkép a b s u r d u in, de hát Pápán ez is járja. Mol alapítottak még egy helyen oly pénzintézetet, a hol egy embertől tették függővé a lét és nem lét kérdését ? Ez csak egy privát váltólesaámitoló társaságnál fordulhat elő, de nem egy pénzintézetnél. Leghelyesebb volna az igazgatónak, ha mindenáron pénzmüveletekkel akar foglalkozni, alakítson egy ilyen társaságot, ott azután nincs kitéve annak, hogy a belszervezethez a nyilvánosság is beleszóljon. Ott nem bánjuk, ha az egész rokonságát beleveszi, de ennél a pénzintézetnél való eljárása, nem korekt s mindenki által kifogásolt. A mai közgyűlés van hivatva e tekintetben intézkedni s a részvényeseknek meg van adva az alkalom, a baj orvoslására. Ne mindig csak lamentáljanak, hanem ott a hol kell, tegyék meg a szükséges lépéseket. Még megérjük, hogy Pápa város monograíia megírásánál ezen »s p e c iá 1 i s« állapot is feljegyeztetik és a millenium kiállításon a »Ritkaságok« csoportjában lesz közszemlére téve. Ez aztán dicsőség lesz ! Pollatsek Frigyes. Kot halott. Kettős gyász érte városunkat a mult héten. Csúnya fekete zászlók lengtek városunk középületein, hirdetve, hogy vásosunknak halotta van. Vasárnap futó tűzként terjedt el azon hiób hir, hogy Szilágyi József meghalt. A ref. főiskola, a kaszinó, a megyeház és városház fekete lobogói megerősítették ezen hir valódiságát. Alig, hogy ezen lesújtó hir hatását mérlegelni képesek lettünk volna, már másnap délután egy ujabb katasztrófát jelzett a polgári kör és a róm kath. iskola gyászlobogója. Szeretve tiszteltelnöke, illetve igazgatója Hannig Antal hosszas szenvedés után örökre elköltözött körünkből. A nép symbolumok iránti . érzéke, évezredek óta a fekete szint választotta a gyászjeléül. És hogy mily helyes ösztönnel, azt bizonyítja, az a fojtó érzés, az az elkedvetlenítő, hangulatrontó hatás, a melyet egy fekete zászló látása még most is előidéz. Ez a fekete szín elkomorit mindenkit, mindenkor, bárhol legyen is a gyász jele. Mennyivel elszomorítóbb e jel, mikor a város gyászát jelenti. A város közönségét, a melyet pedig mindannyian eg) üttvéve képezünk. És Pápa városának, ha fájó érzelemmel állja körül ezen két halott ravatalát, még külön is van oka a bánatra. Mei t mindkettőben nemcsak a közügy harcosát, hanem városunk kultúrintézményeinek leghívebb legbuzgóbb veterán tagjait vesztette el, akikben meg volt a szívből jövő jóakarat, odaadás és igyekvés, a mely a lelkiismeretes munkánál is többet jelent. Nemcsak lelkiismeretesen végezték kötelességüket, mint akit fizetnek érte, és igy feltétlenül be kell tartania kötelezettsége határait, hanem örömmel, szeretettel, amint azt végzi, akinek apai gond és szeretet vezérli lépteit. /\mily részvéttel fogadja városunk a két halott halálát, époly, de talan hozni, mely állapot nem található fel széles e világon másutt, mint itt nálunk Pápa városában. De meg más különben is, ezen intézet nem felel meg azon hivatásának, melyet minden egyes vidéki pénzintézet megalakulásánál célul tiiz ki. Nem akarjuk ez alkalommal ezen pénzintézetet városunk másik pénzintézetével »A pápai takarékpénztár«ral összehasonlítani, hisz ezt a két intézetet egy napon nem is említhetjük, de mindazonáltal elvárható, hogy a »Pápa város és vidéki takarékpénztár« mint ilyen a viszonyaihoz képest a jótékonyság terén is életjelt adna magáról. Sajnos, tapasztalatból tudjuk, hogy ezen a téren a »Pápa város és vidéki takarékpénztár« a szűkkeblűség mintaképe. Nem kívánjuk ezt részletesen iejtegetni, hisz ebben városunk minden Ö ' egyese tisztában van, csak egyet emli tünk a millenium segélyalapját. Hisz már a dekórum kedveért is ott kellene szerepelnie az adakozók névsorában, de hát az igazgatónak ez bliktri, mint bliktri mindaz, a mit más cselekszik s mások mondanak. Jol teszi, ha az igazgatóság és a részvényesek ezt tűrik 1 Már pedig türniök kell, mert máskép az igazgató ur lemond, vele együtt a könyvelő leánya s akkor vége van az intézetnek. Ily állapotok uralkodnak a Pápa város és vidéki takarékpénztárnál. Sajnos, de való, mert igy van. Az igazgató ugyanis nagyon is engagirozva van az intézetnél s távozásával nem fog rendelkezhetni oly pénzkészlettel mint most s félve ettől, inkább tűrik ezen ráerőszakolt állapotot, mintsem — mint többen helytelenül hangoztatják ugyan —- az intézet tünk, mint gyermekkorunkban. — Szóval visszatértünk az eredeti bizalmas viszonyhoz, a mi elkepzelhetőleg igen kedves dolog is volt. Együtt jártunk mindenfelé harnuiu ; sétálni, mulatságokba, nyilvános helyekre souper-ra — igy neveztük egymás között — néha meg lumpoltunk is. Aranyos időket töltöttünk el együtt, mig az elválás közeledesével bele nem csendült a hatalmas, de szomorú finale. közel voltunk már az elváláshoz. Egy ilyen szomorú téli napon történt... Azelőtt való napon ismét együtt voltunk a város legelső mulatóhelyen, »souper«ra. 1 luzta a czigány, mi pedig hárman egy szögletasztalnál ültünk, szokásunk ellenere hallgatagon, csak a muzsikát hallgattuk. Különben is Gizi vitte a szót, de most hallgatott ő is, — olyan szomorúnak látszott. — Mi az Gizi ? kérdezte Bela, mert vagy ma olyan szomorodott ? — Hagyjatok mosf engemet! szólt türelmetlenkedve. Mi pedig mint egy szép aszszony jobbágyaitól várni lehet, néma tisztelettel adóztunk az ő szeszéiyenek. Már io órakor haza készült Gizi. — Menjünk Bela 1 — szólt — mert én sirni fogok . . , Csodálatos, hogy e magában véve komikus jeleneten, nagyon elszomorodtan ; olyan pelyen s banatosan erintett, Öltözködtünk. Gizi bolyhos bundáCskájában még visszaült helyére, meredt szemekkel nézte a czigányt ; az ő nótáját húzták : »Szomoruan zug bug a szel . . .« Mintha a szomorúság belehelte volna máskor tűzben égő nagy szemeit. Most pedig mint a verejtéktől homályos tükörről alahulló cseppecske — egy könnyet ejtett. . . Szegény Gizi nem tréfálkozott — csakugyan sirt . . . Elmentünk. Házuk kapujában meg néhány perczet álltunk. Gizi búcsúra nyújtott kezevei, az enyémet hosszasan tartotta, mig Béla befejez.te, megyei dolgokról folyt beszelgetéset. De én nem értettem szavait. Ereimben hevesen lüktető vérem a fejembe tódult — ereztem, hogy e perczben összeforottt lelkem a Gizelláéval. — Holnap meglátogatlak szóltam zavaromban. Igen, igen. okvetlen jöjj el. — Ezt Gizi mondta, Már a lépcsőkön jártak, mikor dobo • gásukra felriadtam merengesemböl s lever-' ten indultam meg. önkénytelenül visszamentem az elhagyott mulató hely felé. Meg húzta a czigány a nótát: »Szomoruan zug *bug a szél . . .« ugy látszik megtetszett volt valakinek. Visszaültem előbbi helyünkre. Ácsi! gyer ide ! es húzzad : »Szomorean zug bug a szel . . .« Másnap délben Ígért látogatasomat tettem meg. Szorongó szívvel leptem at a küszöböt. Tudatában voltam már kegyetlen szerelmemnek . . . Hogy Gizit is meg lepte volna valami a tiltott szenvedélyből, arra nem is gondoltam. Elég volt ekkor meg az én bajom. Gizit egyedül kisirt szemekkel találtam. — Üljön le kérem I nem, nem. nem oda, ide mellé a kanapéra, nagy mondani valóm van magának. Ugy mondta ezt elszántan és fásult hangon csaknem parancsoló s mégis suttogó hangon, hogy megijedtem tőle, de engedelmeskedtem. — A mult éjjeli izgatottságom disponált is reá, egészen elfogódtan. Szótlanul ültünk egy darabig. Láttam, hogy Gizi szólni akar, de nem tud szóhoz jutni. — Mondja Gizi, mit akar ! — Törtem meg a csendet A kályha tüzének pislogását, a nagy fali óra rémes ketyegéset, a sötét függönyöktől árnyékos szoba homályát, mintha most is látnám. — Az istenért Gizi szóljon l Suttogó hangját jól hallom még, A mint rebegte i Hallgasson meg engem és segítsen rajtam — ha tud. Zokogásba fult hangja elakadt. Majd kinyílt hangja teljes erejéből csaknem kétségbeesetten sikoltotta;