Pápai Közlöny – V. évfolyam – 1895.

1895-04-07 / 15. szám

— 2. nyitja tárcáját az idegen vasúti ur busás honoráriumának kifizetésére. A vasúthoz a pénzt nekünk kell megadnunk. Es ha mi adjuk azt, akkor majd szépen magunk építjük azt meg. Mert a pénz a fö, s ha pénz van ; — van vasút is. Ezt tudia minden józan eszű ember. De épen ezért részünkről csak azon pápa-bánhidi vasút tervet támogatjuk, mely terv háta mögött városunkból ismert nevű polgártársaink sorakoznak. Igenis mihelyt a pápa csornai vasút az idén elkészül, de még az előtt is — városunkból magából fog alakulni a társaság, a mely élére áll e terv keresztülvitelének. Idegeneknek ismételjük Hekuba Pápa érdeke, minthogy szintén egy idegen ur már ki is vette az előmunkálati engedélyt T ászártól kiinduló vasútra. Mindent egybevéve ismételten kijelentjük, hogy Rakovszky budapesti ügyvéd urat — minden tiszteletünk mellett — a 'magunk vasútja tervében nem támogathatjuk, hanem majd csak a magunk embereiben bízunk ! Ez jogunk ; ez kötelességünk ! A Jókai kör esteijei. PÁPAI KÖZLÖNY. tött műkedvelői előadásokat rendezett. A műsor igen változatos volt, s minden számot jelesen, művészileg adtak elő, ugy hogy az összes szereplők feltétlenül dicséretet érdemelnek. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy ugy a közönség, mint a szereplők meg voltak elégedve egymással. Hogy az estélyek anyagi sikere nem felelt meg ama várakozásnak, melyet rendesen az ily- estélyektől várunk, azt nem a közönség, hanem a rendezőség hibájának tudjuk be. A közönség egyrészt nem volt kellőleg tájékoztatva az előadásokról, a mennyiben csak az előadás napján — falragaszok utján — nyert tudomást az estély megtartásáról, másrészt pedig a közönség azon hiszemben volt, hogy ezen előadásokon csakis a kör tagjai vehetnek részt s igy jegyek megváltásáról sem gondoskodott. Ezen körülménynek tudható be» hogy mindkét estén számos ülőhely nem került eladásra, hollott tudtunkkal számos család kész örömest vett volna részt, az estélyeken. Reméljük, hogy a rendezőség okulva ezen akaratlan hibáján, jövőre több figyelemmel lesz a közönségre. Mielőtt az estélyek részleteiről meg* emlékeznénk, kötelességünknek tartjuk dicsérőleg megemlékezni Gáthy Zoltánról, a zenekar karmesteréről, ki fáradhatlan buzgalommal és páratlan kitartással vezeti a zenekart. Az ő szakképzettségének köszönheti a Jókai kör, hogy ily mintaszerű zenekarral rendelkezik, mely zenekar egyszersmind éltető lelke a körnek. Meg vagyunk győződve, hogy a Jókai kör létjogosultságát nagy részben a zenekar suggerálja s ebben a főérdem Gáthy Zoltán karmestert illeti. 1895. ÁPRILIS 7. Dicsérettel kell továbbá megemlékeznünk Mészáros Károly rendőrkapitányról, ki a műkedvelői előadások | rendezésében aratott fényes sikert. Nem uj ember ő e téren, hisz műkedvelői előadást nélküle nem is képzelünk. Az ő műkedvelői gárdája mindig megállja a helyét. Játékuk most is magas színvonalon állott s a közönség szívesen hallgatta őket és tapssal fejezte ki elismerését. Miután még az «Élőképek» rendezőinek Herz Dávid rajztanárnak és Horváth Lajos főszolgabírónak fejezzük ki teljes elismerésünket, áttérünk az estélyek részletes referádájára. Első estély. A színház nem volt ugyan zsuffolásig —- mint rendesen — telve, mit talán az esős időnek is tulajdonithatunk, de azért városunk intelligentiája teljes számban volt képviselve. Az estély műsorát a Jókai kör zenekara nyitotta meg, Gáthy Zoltán karmester »Magyar Nyitány« szerzeményével. Nem tartozik hivatásunk körébe, hogy a szerző szerzeménye felett kritikát gyakoroljunk, de referádánkban nem mulaszthatjuk el azon fülbemászó dallamokról megemlékezni, melyben a »Nyitány« bővelkedik. Gáthynak ez nem első és azt hisszük nem utolsó szerzeménye, mely nemcsak a laikusra, hanem zeneképzett egyénekre is hatással van. Az előadott »Nyitány«-ban a zenekar brillírozott. Az összjáték precizitása mintaszerű volt, de különösen a finálékban remekelt, mi az egész zenekar kifogástalan hangszinezetéről tesz fényes bizonyságot. Az orkesztert maga a szerző vezette. Dirigálása nyugodt, eredeti és hatásos. Azok közül való, kik a takA pápai Jókai kör, hivatásának megíelelőleg, minden alkalmat felhasznál arra nézve, hogy társadalmi életünkbe uj életet öntsön és ezen missio teljesítésében — rövid fennállása óta — több szép sikereket tud felmutatni. Ily missiót teljesített a mult szombaton és vasárnap, a midőn a városi színházban hangversenynyel egybeköVégzete volt, hogy örökké egyedül legyen. Anyja nevét meg nem tudta kimondani, mikor már elvesztette ; apja bcrelt emberekkel neveltette s vonzalom helyett pénzzel halmozta el. Az igy felnőtt ifjú szivébe a kétkedés lopódzott s irtózott azoktól, kik minden aranyáért csókkal fizették. Koldult szeretetet s színlelést kapott és midőn gyérülő hajjal meglátta Vilmát, megfogódzott kezébe s kérte, hogy ne dobja el magától ; most maga volt kénytelen őt eldobni s egyedül maradni a sivár világban. De mikor a forró thea utolsó csepjeit kiita s egyedül látta magát a rideg teremben, agyába fúródott az a gondolat, hogy még egyszer szeretne, ha e nő az öve lehetne, Vilmája, kit elkényeztetett, beszélgetett, mint kis ölebet, kit féltett fagytól, hévtől, kit ápolt, mint örökké viruló liliomot : szeretne, ha ismét hitvese lenne. Hiszen lehetne is, de az is : hitvese, egy fal választja el tőle, egy üvegajtó csak, becsukva sincs ! A kilincset megfogta, de visszariadt attól a benem csukott ajtótól s nagysokára visszatért magános ágyába pihenni, aludni, feledni. Korán mult boldogságát abban a rideg, borzalmas teremben akarta feledni, hol a magány terhe kellemetlen, nyomasztó, terhe alatt szinte recseg az aztal, szék ; abban a fekete nagy szobában, hol minden oly rémesen ijesztő, kétségbeejtő akár a sírban, ott a föld alatt. A sir gondolatára felugrott s gyertyát keresett, felakarta verni a cselédséget, a házban mindenkit, ki most nyugalmasan alszik . . . De nem, . . . csak az öreget hivja be, beszélni óhajt az öreg szolgával ; ez elmesél neki a lóról, csikóról. Meggyújtotta a gyertyát, a világosságnál azonban dőreségnek tünt fel amit tenni akart nagyot fujt tehát a gyertyán és ismét viszszafeküdt ágyába. . . . Ah, a mult, no igen, a mult hi! szen már minden csak mult í ! Emlékszik . . ! Mikor az esküvő mar megtörtént, kimentek ketten Vilmával a szabadba, mert a szoba tulszük volt, érzelmei el nem férhettek. Erezte hogy ki kell mennie a szabadba, a hatalmas égbolt alá ; ott ugy érezte, lerázta testéről a nehéz bilincset, a kíváncsiak tekintetét. Szabad volt, mint sas ; a szabadban erősen megi fogta párja kezet s a hold világánál gyönyörködött a piros szűzi arcz rózsáiban, A i mint magához ölelte a karcsú alakot, hallotta ! mily sziláján küzd benne a férfi karokat nem ! ismerő üde vér, azok a finom erek ; — azután mikor a szobába leptek ketten, s ő letérdelt a remegő nő előtt s susogta envem vagy, enyem s csókbá fult utolsó szava. Annak a csóknak az édességét még most is érzi. Ezt a csókot nelkülöznie nem lehet! Az a harmatfűrdőben sugárrá nevelt drága termet, azok a mézes ajkak, azok a méla nagy kék szemek, azok az arany fürtök, az a hófehér kebel j nem és nem. Isten káromolás volna illatát nem szivni magába, hanem ott hagyni az üde rózsabimbót, hogy négy sötét fal között hervadjon a nemes virág.?— Még egyszer akarom, hogy enyém legyen, megvesztegetem szerelmét, oly aranyhalmot teszek szeme elé, mitől káprázni fog s más arczába soha nem tekint. Felugrott ágyából ; folyton zizegte: »még egyszer, még egyszer akarom«, lábujjhegyen ahhoz az ajtóhoz ment, mely a Vilma szobájába vezetett, s figyelt a -leheletre, a neszre ; egész önkénytelenül kinyitotta az ajtót s a szobába lépett, az ágy mellé hu» zódott s elkezdett halkan beszélni. Sokáig beszélt ottan, megbocsátott Vilmának mindent, figyelmeztette ősei tiszta becsületére, elmondta élte összes nyomorait. Most gyenge, őszülő ember, az ő hiszékeny jó szivével visszaélni, kegyetlen dolog ; kérte, hogy ily csúnya játékot ne űzzön többé vele, legyen kímélettel iránta, mert érzelmei lelánczolták melléje s emberi erő el nem választhatja többé tőle sohasem; végzete, élte, bolnogsága, . . . ő nélküle az élet rongydarab, melyet a koldus az útszélre vet. Aztán bocsánatot kért tőle, kegyelmezzen meg neki, sajnálja meg, mert rémséges helyzete megsemmisíti kérlelhetlenül, zokogott, sokáig zokogott, de szavaira választ s zokogására vigaszt nem kapott. Hangosan beszélt azután, költögetni kezdte, gyertyát gyújtott s az ágyhoz futott,