Pápai Közlöny – III. évfolyam – 1893.
1893-03-26 / 13. szám
Harmadik éif. Pápa, 1§93 iu»i-czius 13. SZÍ 1111. KÖZERDEKU FÜGGETLEN HETI LAP , MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: EGÉSZ ÉVRE 6 FRT. NEGYEDÉVRE I FRT 50 KR. — EGYES SZÁM ÁRA 15 KR. — HIRDETÉSEK És NYILTTEREK FELVÉTETNEK A KIADÓHIVATALBAN. — KÉZIRATOK VISSZA NEM ADATNAK. Egy kalap alatt. Nem régibben megkoczkáztattunk már egy két szót annak bebizonyítására, hogy városunkban egy »Irodalmi kör« alakítása, milyen üdvös és szép eszme volna. Igyekeztünk példákkal megvilágítani, terveket és számításokat felhozni, melyek erősen a mellett vallottak, hogy városunkban sőt bátran mondhatjuk, hogy megyénkben is fontos missiót teljesíthetne -— egy irodalmi kör. Hisz egy irodalmi kör, nem' csupán az irodalom és művészet fejlesztésére van hivatva, hanem nagyobb lendületet adni a társadalmi életnek, terjeszteni a magyarosodást, ott a hol a nép felfogása és elvei gátolják meg azt. Pusztán, viszhang nélkül hangzottak el a szavak, érveinket és tanácsainkat elmosta a rut közönyösség. Gyakran, nagyon gyakran gondolkoztunk még azután is azon vájjon, mi lehet az oka, hogy irányadó köreink, közönségünk, értelmiségünk nem látja be az irodalmi kör célszerűségét és szükségességét ? Es csupán arra a meggyőződ >re jutottunk, hogy közönségünk a különböző hitvallású vagy intentióju egyletekben való részvétel által nagyon kimerül, igen igénybe van véve. Ez a legvalószínűbb és legelfogadhatóbb érv. Az sincs azonban kizárva, hogy a kezdeményezés dicsőségét nagyon sokan szeretnék ugy maguknak vindicálni, hanem a toborzás feladata mindenkit visszariaszt, pedig régi dolog, hogy csak az első lépés nehéz. Akkor kezdene csak a hiúság, becsvágy és önérzet ébredezni, ha már kezébe vette valaki a zászlót, nagyon sokan lennének aztán, kik szorosan a zászló rud árnyába szeretnének jutni. Önkénytelenül el fog bennünket az önvád, mikor halljuk, olvassuk, hogy itt meg itt ebben és ebben a városban az »Irodalmi kör« fényes matinét, diszgyűlést rendezett mert oly sürün veszszük vagy kell tudomást vennünk erről, hogy szinte abba a hiedelembe jutunk, hogy a közeljövőben jótékonysági egyesületet nem is fog az emberiség alakítani, hanem az egész müveit világ irodalmi köröket fog szervezni. Hazánk majdnem minden intelligensebb városában, mint például Pozsonyban, Szegeden, Győrött, Sopronban, Pécsett, Debreczenben, Nagyváradon, Szatmárt, Kassán stb, van már az irodalom úttörőiről és bajnokairól elnevezett egy egy irodalmi kör. Csak városunk nem akar jó példával elől járni, illetve a haladásban versenyt tartani más városok müveit közönségével, pedig ha valaki fáradtságot venne magának, hogy összeírja mindazokat, kik részint veterán bajnokai az irodalomnak részint az irodalmi kísérletek tűz próbáján már átestek továbbá kik a zene, zeneírás, ének és szavalat gyakorlatában érvényesitik tehetségüket, oly meglepő számot nyerne, mely kétségen kívül biztosítani tudná városunkban az »lrodalmi kör« létjogát és életképességét. Nagyon sok olyan egyesület van városunkban ugy is, melyek külön külön nem tudják elérni azt az erkölcsi sikert, nem gyakorolhatják magukat a zászlajukra irt nemes czélok fejlesztésében és pedig a közönség érthetetlen közönyössége részvétlensége miatt. Vegyük csak azokat a testületeket a kik a téli évad unalmas egyhangúságát felolvasó estélyekkel és hangversenyekkel igyekeztek megtörni. Dacára, hogy nem sűrűen egymásután rendezték mulatságaikat, ártottak egymásnak és kimerítették a közönséget. Ha akadna valaki, ki teljes hévvel, ügy buzgósággal törekednék arra, hogy azok az apróbb egyesületek, melyek egy »Irodalmi kör« keretébe beleíllenének beolvadjanak abba egy fokkal előbbre vinné az »Irodalmi kör« megvalósulásának eszméjét. Az irodalmi kör különböző sza kosztályokból állana. Művelnék a szép irodalom minden ágát, zene, ének, fe lolvasások és szavalatok tartoznának ressortjához. Feleslegessé válna a különböző felolvasó testületek külön külön működése. Az »Irodalmi kör« feladata lenne, hogy ugy a maga erős bő élésére és fejlődésére mint a közönség szórakoztatására a téli és nyári évad alatt egyaTÁRCZA. Népdal. Szellő kel a hegyoldalon, Kitekintek ablakomon. Idebenn úgy fáj valami, j\'em lehet azt kimondani. Ha lehetne, se mondanám, Ugy se hallgat senkise' rám. J\incs szeretőm, se barátom, Minek élek e világon ? Esküvő van a faluban, Idebenn meg temetés van: Boldogságom, szép életem Siratgatom, temetgetem. B . . . i A bakfis. Enyhe tavaszi sze\lő csókolja, rezgő napsugár beszél neki keleti tündérmeséket, alárakta a fészkét a madár s dalával költögeti s . . . a bimbó felpattant . . . Cseppentettvér szirmainak mosolygó szélei, elhomályosítják a mellette pompázó kinyílt rózsát. Ez már élt, szirmai pár nap múlva elhullanak, ő most született uj életre, szerelemre boldogságra ! Neki fénylik a nap, annak halál minden sugára ; neki susog az enyhe lég, ennek halál minden csókja . . . Ilyen rózsabimbó volt Ilonka, tizennégy tavasznak mosolygó gyermeke. Fényes fekete hajacskája göndör gyűrűkben omlott le vállaira, minden szála egy-egy gyémánt szál, fekete szemei ragyogó fényben mindenkire mosolyogtak, mindenkire kaczagtak piczi cseresznye ajkaival együtt fáradhatlanul, mintha csak azért lettek volna teremve, hogy elűzzék mindenkinek, ki ránézett arczáról a borút. Sohasem nyugodott. Most itt majd amott tánczoltak apró lábai, most itt majd amott csengett kaczaja, vidám dala pillangóról, virágról, kis madárról. Ezek voltak az ő világa, boldogsága. Ártatlan gyermekkor kedves naivsága , , , A család mosolygó angyala vo.t Ha a papa komor arczczal ült székeben, ha a mama kezében megállott áz örök kötés, ha idősebb nővére véletlenül sóhajt szalasztott ki ajkain ott volt ő. Addig furakodott, addig csevegett kedves ostobaságokat, hogy gyermek lett az egész család, újra visszatért a mosoly, a papa adomázott, a mama vig lett. Margit dalolt. Egyszerre csak mindez megváltozott. Mintha kicserélték volna a csacsogó gyermeket, komoly kis leány lett. Órákig elült egy helyen. Máskor nyugodni nem tudó kezei ölébe pihentek. Kereste a magányt. A kert legelrejtettebb zugolyaiból hívta elő a család szava az asztalhoz hol pedig máskor ő volt az elsö. A ezukortartó nem látta többé ezelőtt gyakorta hívatlan vendégét, a konyhában sem volt látható a kis kóstolgató. A czícza, a czirmos miczi, melyet ezelőtt ő öltöztetett naponként piros vagy kék nyakszalagba, hiába dorombolt, hiába dörzsölödött hozzá, a mopszli hasztalan ugrándozott, hasztalan csóválta a farkát. Nem játszott többé velők Ilonka. Ilonka szomorú volt. Azon a tavaszí majálison még mindig kaczagott s midőn a mama megengedte, hogy egy csárdást t^nczolhat, a szöszke Pistával ki már érettségit
